Nem maradt más belőle, 

csak egy zárvány. Virágzás

– nézd, megint tavasz lett az erkélyen –

akik szerették,

talán megállapítják ezt pár évvel később,

szintén novemberben, és olyan is lesz, 

aki elszégyelli magát.

Valószínűbb azonban,

hogy a történet jól jön majd egy poénhoz,

álláspontot támasztanak vele alá,

– egy pohár meleg sört a zsíros asztalon –, 

eszmét vagy csoporthoz tartozást,

akiben pedig lakozik némi érzés

vagy érintett titkos okból,

tűnődik, hány odaégetett 

kocsmai melegszendvics után jutottak el,

az én amúgy sajnálom szegény lányt frázisig.

A hatalom bármilyen történetet fel tud használni,

mordulna fel szívesen, majd szünetet tartana,

vagy épp a hatalom ellen mások 

– folytatná, de mire ocsúdna, 

az elsőnél is otrombább vicc törli fel

a földről a döglődő beszélgetést.

„Nem, mást ne hozzon, 

akkor én mennék.”

Aztán áll fél éjszaka az erkélyen ő is,

mintha vele, mint már annyiszor.

Ide csak a göncöl gördül be, majd ki

holdfényben az ablakrésen,

és nem hallatszik fel semmi,

csak az egybehangzó, rigid morajlás. 

Jobb esetben közös erkélyen napoznak majd ketten,

a rájuk osztott szerepek alatt

nem barnulnak, de nem is égnek le legalább. 

Alattuk kopaszodó park, 

ismerősen rekedt hinta-palinták,

néha vonyításra kapják fel fejüket, 

a napi kutyafuttatós incidensek – konstatálják

és magányuk már egy kicsivel könnyebb,

csak azt kérdezik néha,

jobb híján mégis maguktól,

ér-e bárhol egy kiló kenyeret,

hogy látják a sárga gumicsizmát 

a még nem védett növényeken,

az autistakék eget

utcai pocsolyák tükröződésében.