Meddig tűrhető még 

a hangközök harsány

egymásra kacsintása?

ahogy a tompán lüktető taktust

felváltja a szemkontaktus, két

frekvencia egymásba olvadása,

ahogy jön és felborzolja a bőrt

bújós odasimulásával?

 

Kié a felelősség, ha áthúrozzuk

az idegeket, ha a lélegzetvételt

szimfóniává komponáljuk?

Kit terhel, ha áthasítja a sejtfalakat

a mezzoszoprán óvatos, de éles

hajlításaival, a csontok üregeiből

fuvolaszó szusszan, a test megadja

magát, és eleven zenévé lesz?

 

Hangszertokká merevül a bőr,

óvja a rezonanciát az indulatoktól?

Levegőbe írod láthatatlan térképeid,

a kiismerhetetlen – és mégis otthonos –

útvonalakat, ahogy a hangok kiszakadnak

az anyagból, felgyűrik a levegőt,

és megrezzentik a dobhártyát,

a megrendülés epicentrumát.

Eltanulja a hullámok nyelvét,

amelyen csicseregnek egymás közt,

a patakok és a klarinét hideg lehelete,

pintyek csacsognak, és felbúgnak 

a lombok rácsozatából formált brácsák,

a nyelvet, amelyen elmesélhető

a felhők ütemes futása,

a zápor, ahogy szomjasan nyeli

magába a föld, ahogy felisszák

a vizek, ahogy kutyák orrán

gyöngyöződik, és ezen a nyelven

hullámzásod, egyetlen rettentő

művé komponálod.

 

Ki masszírozza ki a prímások

ujjbegyébe szorult görcsöket,

mit mesélnek a hegedű húrjai

a hóként szitáló gyantának,

s a vonó mit tanul el a lófarkszőr

szálaiból, a feszülésből,

mit ismer meg a vágtából,

a nyerítésből, a mezők háromnegyedes

ütemre hajlongó füvéről?

 

Hogy zárod a vonalak közé a világot,

aminek hallása tőled megtagadtatott,

de izmaidban, vesédben, húsodban

érzed még a rezdüléseit?

A világot, mely a benned burjánzó

dallamokból tanulja meg saját

susogásait, zúgását, buzzanásait

és zendülését?

 

Hogy a belőled indázó nyelvben

tapadtak jelentések a hangokhoz,

tőled tanulták el a kövek

a csikordulást, tenger a morajlást,

tűz a sercegést, szél a duruzsolást?

 

Tőled tanultak bőgni a szarvasok,

hangjaid hullámaira rendül a föld,

ha kell, allegro mozdulnak a kéreglemezek.

 

Te, aki nyelvet adtál a téli éjszakának,

miattad szökken Esz-mollban

vadász és préda vérében az adrenalin,

megírtad az örömtől felhevült vér

vörösen lüktető ódáját,

és megírtad a némaság

legádázabb rezdüléseit, 

a hangközökbe zárt hiányt!

 

És most, látod, hiába transzponáltad

hangjegyekké a létezést, oldottad

nyelvvé az anyagot, mert a zene,

ez a nyughatatlan szerető

cserbenhagyott végül.

 

Saját fejedbe zárt a mindent

átívelő szimfóniád, sodorják

benned a belek, a pumpáló

vérerek. Zongorázni tanítottad

a mindenséget, s most műved

ránk hagyod, mert már

csak magadban hallhatod,

de többé át nem élheted.

Mert már csak angyalok

nyelvén szól hozzád a teremtés,

mely pulzáló némaság.