„András, olvasd el a könyved. Érdemes.”

Visky András író közönségtalálkozójára, amelyen Orvos-Tóth Noémi pszichoterapeutával beszélgetett, tíz perc alatt fogytak el a helyek az előregisztráció során. A március 28-án a kolozsvári Planetáriumban megrendezett teltházas esemény a nehéz témák ellenére fesztelen hangulatú beszélgetéssé alakult. 

Míg odakint tombolt a napsütéses hóvihar, kezdés előtt fél órával, az ajtó előtt már kígyózott a sor. Az est azzal kezdődött, hogy Mostis Gergő szervező bemutatta és köszöntötte a meghívottakat, akiket a lelkes közönség tapsviharral üdvözölt. Visky kezdte el a beszélgetést, arra hivatkozva, hogy ő hazai terepen van, kiváltságos helyzetben, mivel neki házhoz jött a terapeuta. Orvos-Tóth elmesélte, hogy miután elolvasta Visky 2022-ben megjelent Kitelepítés című könyvét, érezte, hogy nekik egyszer muszáj beszélniük egymással.

 „Találkoztam olyan emberrel, akinek az volt a traumája, hogy nem volt traumája” – jelenti ki Visky a beszélgetés elején, arról érdeklődve beszélgetőtársától, hogy valóban lehetséges-e az, hogy valakinek egyáltalán ne legyenek traumái, tekintve a kulturális meghatározottságunkat és társadalmi örökségünket. Orvos-Tóth meghatározása szerint azokat a sérüléseket jelentik a traumatikus események, amelyek az identitásunkat, a kapcsolódásaink minőségét és ezáltal a kapcsolatok létrejöttének a lehetőségét határozzák meg. Elmondta, hogy Kelet-Közép-Európában terjedt el ez a meggyőződés, miszerint az életünk szerves része kell hogy legyen a trauma, a természeti népekre pedig, akik egy állandó támogató közeget alkotnak és ezért rájuk kevésbé jellemző a traumatapasztalat, anomáliaként tekintünk. Szerinte lehetne úgy élni, hogy ne okozzunk komoly lelki sérüléseket egymásnak, azáltal, hogy alapélményünkké tennénk az empátiát, de ez egyelőre nem jellemző, főleg a kollektív traumák jelenléte miatt. 

És ha már kollektív traumák, a szó a Kitelepítésre terelődött.

„Kétfajta viszonyulástípus van az általam elmondott történettel szemben: az egyik az, hogy véres, a másik meg az, hogy már-már idilli” – meséli Visky az érkező visszajelzésekről, rákérdezve, hogy ez a kettő egy tőből fakadhat-e. Orvos-Tóth kérdéseket tenne fel akár egyik, akár a másik hozzáállás képviselőinek. Szerinte azoknál, akik ezt véres történetnek látják, a traumatizáló események nem lettek átkeretezve, az áldozati identitás jellemző rájuk, míg a másik megközelítés abból adódhat, hogy abban a közegben, ahol az illető él, megtörtént a humor általi átkeretezése a valóságnak, megvalósult az események feldolgozása. Visky elmondta, hogy ő nem az áldozati identitással nőtt fel, sokkal inkább úgy jellemezné, hogy a történtek beépültek az identitásába, olykor azt is gondolta, hogy jó helyen volt ott, ahol volt.  Orvos-Tóth szerint ez annak a hatására csapódott le így benne, hogy a szülei hogyan közvetítették, fordították le a történéseket, ugyanis ez az, ami aztán elvezet az értelmezés fázisához. 

„Ez nem siker, ez egészen más” – jegyezte meg Visky a könyv fogadtatása kapcsán. Mint megtudtuk, arra volt felkészülve, hogy az udvarias szakma szépeket ír majd a regényről, mert megdolgozott vele, nem pedig az „ijesztően nagy” példányszámokra. Hiába mondta neki a kiadója, hogy „András, olvasd el a könyved. Érdemes.” Mivel neki még nem sikerült megfejteni ezt a jelenséget, beszélgetőtársánál kérdezett rá, szerinte hogy érintett meg ilyen sokmindenkit a története. Orvos-Tóth szerint a Kitelepítés „friss levegő”. Nem megmondja, hanem kimondja, hogy mi történt, és az olvasó belehelyezi az olvasottakat a saját történetébe, akkor is, ha az konkrétumok szintjén eltérő lehet. Emellett a gyermeki megélés, a regényben szereplő gyermeki nézőpont, ártatlanság is kollektív élmény, amelyhez mindenki kapcsolódni tud. Visky elmesélte, hogy egyszer egy idegen fiatalember odament hozzá, és ugyanerre a kérdésre azt felelte, hogy szerinte azért örvend ekkora népszerűségnek a kötet, mert egy nagy történetbe van belehelyezve a kicsi, és ennek a kicsi, egyéni történetnek a nagy kontextusában kiemelt jelentősége van. 

 „Megírom mindazt, ami velünk történt, így bosszulom meg” – említi meg könyvének egyik gondolatát Visky, akinek maga a regény egy szelíd bosszú, egy megihletett elégtétel, olvasóközönsége mégis arra kíváncsi, hogy ezen túlmenően érez-e bosszúvágyat. Erre vonatkozóan azt kérdezte a jelenlévő pszichoterapeutától, hogy ez a jelenség a megbocsátáskultúra hiányával függ-e össze és ha igen, hogyan. Orvos-Tóth szerint a megbocsátásnak nincs szekuláris rítusa, pedig kellene hogy legyen. Ennek a fogalomnak rossz volt a marketingje, ugyanis sokak fejében a megbocsátás a történtek diszkreditálásával függ össze, pedig egyébként egy mélyen szubjektív, komplex lelki folyamat, amely ideális esetben megkönnyebbülést nyújt. Ez azonban azért is nehéz, mert azzal a felismeréssel kezdődik, hogy igenis bánthatóak és sérülékenyek vagyunk, amivel  nem könnyű szembesülni. Visky elmondta, hogy a megbocsátásnak azt a részét tudja igazán átélni, amely során önmagát mint tettest felismeri. Voltak megbocsátástapasztalatai. Megemlítette azt a görög színházi aspektust, amely a nézőket a tettes pozíciójába helyezi, összehasonlítva a zsidó áldozatbemutatás momentumaival, ahol az egész közösség kerül a tettes pozíciójába. Hisz a bocsánat társadalmi erejében, de úgy látja, hogy mivel 1989 után az institucionált vallásosság már nem hitt ebben, mindenki egyénileg próbálta feldolgozni, saját történetekbe bújva, amelyeket mindmáig hordoz. 

„Mindig belülről hűlök meg” – válaszolta Visky az arra vonatkozó kérdésre, hogy milyen negatív emlékeket őriz a testében a gyerekkorából. Visky elmondta, hogy a kihűlés félelme végigkísérte fiatalkori éveit, ugyanis több alkalommal találkozott közvetetten a jelenséggel. Emellett elmondta, hogy nehezen sírt mindig is, a könyv megjelenése óta azonban ez változott, a barátai szerint egyenesen „elpuhult”. 

Az est végén a nézők is kérdezhettek a meghívottaktól.

„Ez a könyv teljesítette be az életemet” – válaszolta Visky András arra a kérdésre , hogy mi volt az első komoly sikerélménye. Elmondta, hogy úgy fogott neki ennek a regénynek, hogy tudta, ez egy olyan munka, amit el kell végezni és amivel bukni is jobb, mint meg se próbálni végigjárni az utat. Orvos-Tóth Noémi arra a kérdésre felelt, hogy hogyan határozná meg az emlékezés és a fikció közötti határt. Elmondta, hogy az emlékezettorzulás gyerekkori élmények kapcsán gyakori élmény. Visky kapcsolódott ehhez a gondolathoz, ugyanis a Kitelepítés megírása során saját emlékeit a testvérei segítségével egészítette ki. Szerinte a valóság egy ember számára megismerhetetlen.

Szó esett még a túlhasznált szavak csorbult jelentéstartalmáról, a rendszerváltás hirtelenségének társadalmi következményeiről, az ortodox temetések katarzisának pozitív vonzatairól, érzelmi inkontinenciáról, illetve az archetipikus apaszerep jelentőségéről és a rítusok helyettesíthetőségéről is. 

A beszélgetés végéhez érvén, a szomszédos teremből átszűrődő Boldog születésnapot!-kántálók hangja zárta az estét. A meghívottakat hatalmas tapsvihar méltatta. Utolsó mozzanatként a résztvevőknek lehetősége volt mindkét szerző könyveit beszerezni és dedikáltatni a helyszínen. 

(Fotók: Serar Szabolcs, Planetárium)