Borsodi L. László laudációja 

Vannak olyan szakmák, amelyek esetében az öndefiniálás, a saját pozíció kijelölhetősége, a saját munka szerepe, értelme állandó és gyakran fárasztó kérdések. Lehet, hogy emiatt sem maradnak sokan irodalomkritikusok errefelé hosszú távon. Lehet, hogy egyesek ezért maradnak irodalomkritikusok errefelé hosszú távon. Nem tudom, hogy Borsodi L. László pontosan mikor kezdte a kritikaírást művelni egyéb irodalmári foglalatosságai mellett, de az az érzésem, hogy ő az utóbbiak közé tartozik, azok közé, akik nem félnek attól, hogy vannak nehéz kérdések. Egy másik sejtésem az, hogy különleges motivációt jelenthet, ha valaki alkotói és professzionális befogadói oldalról egyaránt teljes lélekkel benne van az irodalomban. Legtöbbször Borsodi László lírakritikáival találkoztam különböző folyóiratokban, mintha kritikusként a költészettel többet foglalkozna, mint a prózával – aminek köze lehet ahhoz, hogy ő maga is költő, illetve költő is, de talán nem feltétlenül. Az elemzett szövegekre való odafigyelés és az irodalomtörténeti kontextusok átlátása, a szövegek által kínált vagy kívánt szempontok, a lírai hagyomány és kortárs jelenségek értése, érzése, illetve az ezekhez való kérdező viszonyulás jellemzik kritikáit. Idén, számomra meglepetésszerűen, a Látóban egy kritikakötetről írt kritikával jelentkezett. Amint a szerző maga is morfondírozik ezen a bevezető bekezdésben, talán nem mindenki számára evidens egyből, miért izgalmas ez. Miközben kollégája kritikakötetét kritizálja, óhatatlanul a saját kritikusi pozíciójára is fényt vet, és úgy kritizál, hogy ő maga következetes marad azokhoz az elvekhez, amelyeket kritikájában elvár. Mondjuk az elvárás nem épp találó szó, és bonyolult lenne azt is felvázolni itt, hogy miképpen tükröződik a saját kritikusi hitvallás ebben a nagyon alapos és reflektált kritikában egy kritikakötetről, a maga észrevételeivel egy másik kritikus írásmódjáról.

Egyébként azt a kötetet, amelyről Borsodi László most díjazott szövege szól, én szerkesztettem, szóval jól ismerem az anyagát. Azt hittem, hogy már mindent tudok róla, hogy minden lehetséges szögből átfésültem. Kiderült, hogy nem. Borsodi László olyan éles, pontos és kellőképpen szigorú kérdésekkel, kételyekkel, érvekkel közelíti meg az elemzett szövegeket – nemcsak ebben a kritikájában, hanem általában is –, amelyek megerősítenek abban, hogy mégiscsak van értelme gondolkodni, szövegekkel párbeszédet kezdeni. Sosem hitegethetjük magunkat végső válaszokkal, mindig lehet tovább kérdezni. S ha a kritikus – sugallja Borsodi – belátja, hogy valaminek a megértése nem a saját érdeme, hanem a másik félnek, valamint a párbeszédnek az érdeme, akkor megélheti kritikusi szabadságát. Innen fogva pedig nem a tekintélyelvűség határozza meg értékítéleteit, merészen polemizál, és megbékél a mű nyitottságával. Talán nem csak az irodalomra lehet ezt a fajta attitűdöt vonatkoztatni, de a kritikus Borsoditól távol áll az ilyenszerű moralizálás is. Kiegyensúlyozott figyelme, árnyalt megállapításai, értékelő és bíráló mondatai mellett az, ahogyan ír kritikus és kritizált szöveg viszonyáról, azt jelzi, hogy olvasó és mű találkozása egy nagyon izgalmas, és egyszerre nagyon komoly dolog. Gratulálok!