Csehy Zoltán KAF-díjára
Ha arról gondolkodunk, hogy hol és hogyan van velünk Kovács András Ferenc és az ő költészete 2024-ben, akkor eszünkbe juthat a Harmonia caelestis szép és torokszorító paradoxona: egyszerre igaz, hogy mindenütt ott van, és az is, hogy „itt nincs” ‒ legalábbis nem abban a formájában, ahogy engedett bennünket hozzászokni a jelenlétéhez. A „mindenütt ott van” érzését felerősítheti számunkra ennek a költészetnek az alapjellegzetessége: az, ahogyan mindent próbált belakni, az élet, a kultúra, a történelmi idők és földrajzi távolságok egymástól látszólag legtávolabbra eső rétegeit is.
Amiről ma beszélni szeretnék, onnan indul, ahogyan Kovács András Ferenc költészete jelen van a Csehy Zoltán költészetében, szép találkozások, egymást keresztező érdeklődési körök, rokonítható költői koncepciók és megoldások formájában.
Talán meglepő, ha a zenével kezdem, de Csehy Zoltán legutóbbi, 2023-as verseskönyve, a Fogli d’album ezt választotta vezérfonalául. Kovács András Ferenc Mozartot emlegette gyakran, visszatérő módon, de variációi révén, a dalköltészet legkülönbözőbb változatait művelve, ellenpontozó szerkezeteket építve úgy általában is a zene volt az egyik út, amelyen keresztül bejárta a világkultúrát. Reneszánsz és balkáni dallamok, énekelhető Balassi-strófák, fattyúdalok és tzimbalom-darabok, Jack Cole-dalok kísérik ezt az életművet. Csehy Zoltánnál a kortárs zenéig és operavilágig alakul és konkretizálódik a zenei élmény ‒ költészetében és esszéiben egyaránt visszatérő, kiemelkedő vonatkozás. Nem egyszerűen zenei hangzásról, hanem sokkal inkább zenei struktúrákról, zenei logikáról, a zenei megismerés lehetőségéről beszélhetünk mindkét szerző esetében.
A görög és latin költészet, az antikvitás és a humanizmus, amelyben mindkét költő elmerült, ugyancsak megközelíthető a zene irányából. Azok a versdallamok, amelyeket sokan a skandált nyelvi megformálás felől ismernek elsősorban, mélyükben és előzményeikként zenei hangzásokat hordoznak. Csehy Zoltán költészete rendkívül izgalmasan erősít fel bizonyos vonatkozásokat erről a területről ‒ talán Kovács András Ferencnél is hosszabban időzve a humanizmusban „újrafeltalált” antikvitás területén. Vagy annál a problémakörnél, amit e kultúrkör fordíthatósága, nyelvi anyagszerűsége jelent. Csehy alternatív változatai, fordításai a magyar fordítói kultúra bizonyos jellegzetességeire, finomkodásaira is rányitják szemünket. Osztozik Kovács András Ferenccel abban, hogy a nyelv élő, lüktető jellegét, játékait, érzékiségét helyezi előtérbe. Mindketten tökéletes formakultúrájú szövegeket írnak, de a forma pontossága semmiképp sem valamiféle kulturált hűvösség képzetét kelti, sokkal inkább a sodró érzékiségét vagy a megélt, feloldozó és felszabadító játékét.
Idősíkokban, távoli kultúrákban, nyelvekben megmerítkező költészetek ezek, nyomaikat maguk a címek, utalások, mottók, ajánlások is jelzik. Csehy Zoltán korai kötetei közül a 2006-os Hecatelegiumban ráadásul a teremtés, a maszkok, a történetmesélés öröme is megjelenik, hasonlóan Weöres Sándor Psychéjének vagy Kovács András Ferenc Jack Cole-jának, pontosabban Calvusának az esetében ‒ hiszen a Csehy-kötet ugyanúgy egy létező költő, az ő esetében Pacificus Maximus életművét rekonstruálja, ahogy KAF Calvusét.
Hogy mi áll az efféle kulturális utazások hátterében, hogyan érzékelhetőek és építhetőek össze a különböző világok a mindennapokban, arra Csehy Zoltán egyik friss kötetéből, a 2020-as Grüezi! Fél év Svájc című könyvből is ráérezhetünk. Csehy felkészült, figyelmes utazó ‒ és gyakran hívja segítségül a kulturális tapasztalatszerzésben a képeket, zenéket, emberi jellemeket, a testet. Ezek a legfőbb fogódzói. A testkultúra különböző kódjai, érintkezési formái, történeti-szubkulturális változatai, nemi irányultságai iránt is rendkívül nyitott szerző, művészi szövegei és elméleti írásai egyaránt úttörő jelentőségűek ezen a téren. Szövegei emancipatorikusak: figyel arra, ahogyan a marginalizáció, a perifériára szorítás gesztusokban, nyelvben is működésbe lendül ‒ és megtalálja az ellenkező irányok, illetve a reflexió útvonalait.
Csehy Zoltán egyik lehetséges címkéje a „szlovákiai magyar költő”. Amennyiben ezt elfogadjuk ‒ és kétségtelen élettény-adatok támasztják alá, hiszen Pozsonyban született 1973-ban, és jelenleg is az ottani Comenius Egyetemen tanít ‒, figyelnünk kell nagyon arra, hogy a jelentéseket arra vonatkoztassuk, amiben azok relevánsak. Csehy Zoltán igazi európai, nem tart a kultúrák egymás tükrében való láttatásától, sőt nagyon is termékenynek találja az efféle kísérleteket. Nem gondolja, hogy a hagyomány valami eleve adott, amivel nincs teendőnk: elsajátításába, kritikai vizsgálatába komoly munkát fektet. Másik 2020-as kötete, az Arctalanság, arcadás, arcrongálás épp egy ilyen elsajátításnak, a szlovákiai magyar irodalom történetében való elmélyülés, igazi megértési kísérlet dokumentuma. A „szlovákiai magyar irodalom” nem egy olyan doboz, amelybe beleférne Csehy Zoltán, és amelyik mindent megmagyarázna a munkásságával kapcsolatban. Inkább fordított a helyzet: látva látjuk, hogy a szlovákiai magyar irodalom egy olyan doboz, amelyik belefér Csehy Zoltánba. És még mi minden fér ebbe az életműbe!
Legfrissebb kötetében van egy kétsoros szöveg, amely a hátlapon kötetajánlóvá is alakul:
„Kitenni valakit egy szigeten annyi,
mint határokat adni neki, melyekkel kedve szerint játszadozhat.”
A határok, mondja Csehy Zoltán, arra jók, hogy átlépjük őket, képzeletben is, meg egyéb módokon.
Ennek a szövegnek a megírására készülődve levettem a polcomon található Csehy-köteteket. A Hecatelegium-példányomban egy disztichon-formájú dedikációt találtam meg most újra, ebből olvasok fel négy sort:
„Lódulj, pajkos könyv, vár rád rég Imre barátom,
kedvvel böngésszen, bújja pazar soraid,
rejtőzz el mégis polcán, balgán ne hivalkodj:
annyi erényes mű közt csak akad menedék!”
Ideje van az elrejtőzködésnek a többi könyvek között ‒ végül is jóféle létforma könyvek társaságában lenni ‒, és ideje van a megmutatkozásnak is. A Kovács András Ferenc-díj 2024-es, első kitüntetettje Csehy Zoltán. Szívből gratulálok!
2024. április 13.
(Fotó: Kovács Péter Zoltán)