Csomópontok, avagy két hivatás metszéspontjai

Portré Rappert-Vencz Gáborról

A színház igazi töltőállomás. Bemegy egy ember, és kijön teljesen megváltozva. Hozzánk tesz, néha belénk mar, megkacagtat, máskor fáj is. Az élet nagyító alá vett mása, amikor végre megengedhetjük magunknak a luxust, hogy hátradőljünk és nézzük. A Hegedűs a háztetőn című előadás után egész úton hazafelé azon gondolkodám, mi mindenért lehetünk hálásak. Mikor hazaértem és felnéztem a háztetőre, bevillant az utolsó jelenet, amikor pakolnak, mert menni kell, hátra kell hagyni otthont, házat, hazát... Az első gondolatom az volt, hogy a színházunkat mindenképp vinném, társulatostól, mindenestől. Harag nélkül - Harag-osan. Nekik is köszönhetem, hogy itthon érzem magam a mi kis 'Anatevkánkban'. 

Felnézek az égre. Esik. Elmosolyodom, és én is beszélgetésbe kezdek a Jóistennel, mint Tevje. Aztán megszületik a gondolat, hogy tovább lehetne görgetni a szálat... ismét belelátni kicsit, benézni a háztető alá, leülni az emberrel, nem a színésszel, aki Tevjét játssza – és megnézni, mennyi Tevje van benne, de közben mennyi Raszputyin, vagy mennyi Horace vagy éppenséggel mennyi a következő szerepéből, hiszen időközben elkezdődtek A helység kalapácsa próbái is. Hol rejtőzik az ember, merre van, ennyi arc, ennyi szerep mögött. Hol van Rappert-Vencz Gábor? Ennyi felvett szerep mennyit tett hozzá és mennyit vett el? Ezzel az elhatározással kerestem fel.

A színház utcájában találkoztunk, van egy kis kedves kávézó, csendes, szinte üres, még a zenét is lehalkítják nekem, hogy ne zavarjon. Az asztalon a menü, egy üvegben szál virág, amin épp egy kis kéményseprő mászik fel. Keresem a gombom, kívánjak valamit. Persze csak gondolatban. Gábor is megérkezik, bocsánatot kér, késett. Megnyugtatom, nem, mire csodálkozva néz az órájára. Egy perc múlva hat, tényleg időben érkezett. 

Első csomópont: rohanunk, de mindig úgy érezzük, elkéstünk. Mosolygunk, sapka, sál. Majd jön a hölgy felvenni a rendelést. 

Második csomópont: tea. Kávét már ivott ma sokat. Én is. Hozzáteszi, abból ritkán lehet eleget. Ő menta, én zöld. Mézzel. Ő citrommal is. Szeles, hideg napot zárunk, a tea jó választás. Nemsokára ott gőzölög előttünk. Kíváncsian nézünk egymásra. Tudjuk, ki kicsoda, de még nem ültünk le hosszan beszélgetni, belelátni egymás mindennapjaiba. Talán kicsit egymás lelkébe is. Ha engedjük. 

Harmadik csomópont: egymás tisztelete. Ő tiszteli bennem a pedagógust. Én tisztelem benne a színészt. Mindkettőnknek vannak előképei, kedvenc tanárai. Gábor a francia tanárnőjére emlékszik vissza szívesen, élvezte az órákat, nem feltétlen a tantárgy miatt, sokkal inkább a tanár személyisége hatott rá; sokáig tartották a kapcsolatot. Általános iskolában osztályfőnöke magyartanár volt, igazi költő típus, mindig hozta a könyveket, buzdította őket, menjenek, vegyék meg, olvassák el. Érte meg is tették. Hálás neki, mert ő tanította meg igazán olvasni. A tanításhoz is tehetség kell, hangzik el a megállapítás. Meg az se mindegy, hogy szólunk a gyerekhez. Benne is maradtak tüskék, amit pedagógusok okoztak. 

Abban is megegyezünk, hogy egyikünk se szeret beszélni róla, inkább tesszük a tőlünk leginkább telhetőt, azzal a vággyal és hajtóerővel, hátha lehet ezt legközelebb kicsit jobban, kicsit több beleéléssel, kicsit több lélekkel. Én kis színpadon, legfeljebb harminc árgus szempár előtt, ő nagyszínpadon, van hogy ezer néző előtt. S mindkettőnknek el kell hitetnük a hallgatósággal azt, hogy amit lát, az hiteles. Az a lényeg, hogy tudjunk adni. 

Negyedik csomópont: mindketten ezerszer megbántuk már, hogy azt a szakmát választottuk, amit, de ezerszer hálát is adtunk. 

„Gondoltam, ha lenne Svájcban egy kis órás üzletem valahol a hegyek alján, azt élvezném. De ez teljes képtelenség. Ebbe születtem bele. Szinte ott nőttem fel a kelléktárban. Apám megpróbált lebeszélni róla. Nem sikerült.”

Nem tudjuk máshol elképzelni magunkat, és nem szeretjük a mi lett volna, hákat. Ezt a tálentumot kaptuk, ezzel kezdünk valamit. Reméljük, jól. Gábor ebbe született, szülei is színészek voltak, én ugrottam egy generációt, nagymamám volt tanítónő. Ő is kihagyott kis időt, de visszatért, én is. Kicsi a világ. Mondhatnánk. De nem hiszünk a véletlenekben. 

Ötödik csomópont: hiszünk Istenben és mint Tevje, mi is folytatjuk sajátos kis beszélgetéseinket a Fennvalóval. Az érzés, ami mostanában megerősödik benne is, az a hála. Ezt a Hegedűs a háztetőn közben is éreztem, ez volt az az érzés, amit az előadás után elhoztam magammal, szépen becsomagolva. Többször megadatott Gábornak az utóbbi időben a színpadon, hogy Istenhez vagy az arkangyalhoz szóljon, ennek külön örül. Válasz is érkezik - sokszor pont a szövegben rejlik, s ezt a fogékony néző is érzi.

„Ez az én utam és minden szerep egy út. Nem könnyű út, de áldással teli. Örülök neki, hálás vagyok érte. Hogy tovább mi van? Majd kiderül. A Hegedűs a háztetőnben is van egy sor: ‘Nekem áldás, ha adhatok’.”

Hatodik csomópont: megjárjuk a mélységeket és a magasságokat. Sok intenzív időszak váltakozik kevés pihenéssel, fokozott készülésekkel. Nehéz ilyenkor kikapcsolni az agyat. Nincs rajta stop gomb. De még szünet gomb sincs. A Woyzeckben volt egy kutya "szereplő". Gábor meséli, milyen jól el tudott nyújtózni a jelenetek között, amikor nem volt dolga s amikor megkapta a parancsot, hopp, felugrott és végezte a dolgát. Mi ehhez képest folyamatos készenléti állapotban vagyunk. A színpadon pedig játszani kell, akkor az igazi. Akkor az élvezhető. Az iskolában is akkor sikeres egy óra, ha észrevétlenül telik el az az ötven perc.

Hetedik csomópont: az idő. Nincs idő semmire. Futunk ki az időből, mint a Raszputyinban. Egyre gyorsabban telik és egyre több a dolog, a tennivaló. S mondanánk mi nemet. Mert megtanultuk. De nem mindig lehet. Reggel-este munka, közben élni is szeretnénk. Sikerül néha, de mostanában nehezebben. Tervezni se könnyű. Ilyen idő-híjas társadalomban élünk. 

„A Raszputyinban konkrétan foglalkozom az idővel, mert hajt a történelem. Ott érzed, hogy futsz ki az időből és nagy a tét. De ezt kisemberként, a mindennapjainkban is érezzük. A hétköznapi dolgok is nagyon besűrűsödtek és nem lehet mindenért felelősséget vállalni. Nem kell görcsösen ragaszkodni mindenhez, el kell engedni dolgokat. Ez szellemileg, lelkileg és fizikailag is megvisel.”

Bármilyen szépen is hangozzanak a manapság oly divatos trendek, amik arra buzdítanak, hogy told magad előtérbe, akinek lelkiismerete nem engedi, mert feladata van, az nem magát helyezi a központba. Innentől kezdve ideje felett sem  ő rendelkezik. Bólogatok. Múlt héten sokszor este tízkor is még nyomtattam, terveztem. Mennyi az annyi? S mikor sok? Jó kérdés. Választ nem találunk. Talán az a tény, hogy elindultunk az úton, hogy megkeressük s foglalkozunk vele, reményt ad. Szeretnénk néha csak ülni és nézni, hogy nő a fű. Érzékeny emberek dilemmái.

Nyolcadik csomópont: a színház. Megkerülni nem lehet. Nem is akarjuk. Itt teázunk mellette. Felmerülnek az elmúlt évad előadásai is. A Raszputyin többször is. Nem tudom kikerülni. Nem is akarom. Azt láttam a legtöbbször. Jobb, mint egy történelem óra. S közben kitört egy háború, és minden sor új értelmet kapott, bár a hangsúly ugyanaz maradt. Beszélgetünk arról, milyen egy több órás, halállal végződő darab után bemenni az öltözőbe és lehuppanni a székre. Milyen az, amikor este elalváskor, mikor minden lecsendesedik, az utórezgések ébren tartanak. Egy szerep nem egy kabát, amit hazaérve levetünk. Én sem tudom venni a kalapom tanítás után, hogy holnap itt folytatjuk. Nincs pontos vég és nincs kezdet sem. Csak te vagy és a szereped, amiből folyamatosan tanulsz.

„Amikor kapsz egy olyan szerepet, mint a Tevjéé, az csodálatos dolog. Belelkesedsz s utána, a szöveget olvasva, megérted, mennyire összetett, mennyi mindent kell beletenni. Intenzív próbaidőszak előzte meg. A színpadon is át kellett venni a tér jelentését, be kellett lakni, meg kell érezni a díszlet szagát. S ebbe kellett belehelyezni a darabot, minden szereplőjével. Habár a tartalom komoly, a darab rávilágít, hogy a humor sokszor át tud lendíteni keserű, fájdalmas helyzeteken. Ez a szöveg nagyon jól meg van írva. Még a végén, a legnagyobb kilátástalanságban is tud Tevje egy kis viccet csinálni. Ez nagyon szükséges a túléléshez. Könnyekkel a szemekben és elszorult torokkal, de menjünk tovább. Csak azért is. Énekelve, vígan. “

Kilencedik csomópont: az emberség. A tervezett egy óra másfél lett és egyre inkább az ember ült mellettem, nem a színész. És azt hiszem, ez az, ami a legfontosabb. Hogy minden maszk mögött mi vagyunk. Akik adni szeretnének, akik remélik, hogy az, amit itt, itthon tesznek, értelmet nyer, érzelmet indít másokban. S akkor már megérte. Amikor legközelebb összetalálkozunk az utcán, már nem két futó ismerős köszön egymásra, hanem két ember, aki küzd és bízva bízik. És hálás. Duplán az.