Géza, kék az ég, meg a tenger is

Nincs könnyű helyzetben az erdélyi magyar vallásos vagy a vallási kérdések iránt érdeklődő ember, nem csak azért, mert az elmúlt száz év a vallási tanokat, és a tanok hirdetőit jócskán erodálta, hanem azért is, mert napi valóságunk egy vallás nélküli, pénzhajhász kultúrát tekint egyedül értelmesnek, mindenki számlákat fizet, még a pap is. Ahogy az egyik híres-hírhedt pszichológia professzor mondta Kolozsvárott nem is oly régen: akit a lélek érdekel, az menjen teológiára. Világos, hogy az ő perspektívájából lélek nincs, ahogy isten sem létezik, a teológia az ő  szóhasználatában az irónia helye. Nem ügy, a Román Kommunista Párt is hozott erre vonatkozó határozatot, bár akkor még csak munkáspárt volt. A hívő embert az ilyen határozatok úgysem tudják befolyásolni, a nem hívőnek pedig mindegy, őt sem a párt tanította arra, amit a világról gondol. A 19. század orosz regényeiben kedélyesen vagy szenvedélyesen vitatkoznak arról, hogy van-e isten, és Nietzsche korszakalkotó mondatát (Gott ist tot) még azok a marxista csinovnyikok is örömmel szajkózták, akik ezt az egyetlen sorát olvasták csupán, ezt is magyarul. A probléma lekerült a napirendről: tudjuk, hogy nincs, de azt prédikáljuk, hogy van, és fordítva, tudjuk, hogy van, mégis úgy élünk, mintha nem volna. Pedig hitbéli dolgokban nincs középút vagy félúti megoldás. Mi következik az egyikből, és mi a másikból, ez itt a kérdés. Ez a kontextus.

Túlzás volna azt állítanom, hogy amikor Röhrig Gézát egy hajnalban megláttam Ferihegyen (Liszt Ferenc Airport), akkor ezek mind átfutottak az elmémben, de megismert. Ábrahámról és Izsákról fog előadást tartani, ahogy a nyáron ígérte, meg szokták hívni Marosvásárhelyre, jó emberek laknak itt. Akkor is hívták már, amikor még nem volt világsztár – most sem fog szöveget adni a Látónak, ezt tudtam. Az első előadására mindig sokan jönnek, a másodikra már kevesebben, a harmadikra meg alig, ahogy fogy az érdeklődés, úgy kellene erősödjön a filológiai apparátus bennünk, dehát ez munka. Először mindig esemény van, nem is fér el a nép egy teremben. Marosvásárhelyen a sznobok utálják azokat a sznobokat, akik utálják a sznobokat. És jönnek be faluról meg Brassóból és Kolozsvárról is, nagy esemény van. A második előadáson már csak azok a sznobok vagyunk, akik nem utáljuk magunkat. A harmadikon, akiket érdekel, de az a nyáron volt, most csak két előadás lesz. Géza nem egyetemi professzor, bár ahhoz, amiről beszél, jó volna bárkinek egy alapos ókori műveltség, nem mondom, hogy legyen az ember hebraista vagy klasszikás, de a fene tudja, mi van azokkal a szavakkal, amelyek kétszer vagy csak egyszer fordulnak elő az Írásban. Ha ezeket én is mind tudnám, akkor nekem bizonyára könnyebb volna, de vajon Gézának is? Ha például közbevethetném, hogy amice, az nem úgy van, nézze csak meg... Nem tudok semmit közbevetni, ahogy senki más nem tud. Amiről beszél, ahhoz ő ért egyedül. A hívőknek ez vallási épülés, a bölcsészeknek tudás, a szekptikusoknak nem tudom, hogy mi. Amit a racionális teológia és a teológiai racionalizmus vagy a dialektikus történelmi materializmus adott hozzá a zsidó és a keresztény valláshoz, annak rendkívül fontos szerepe volt abban, hogy ma már ne is értsük azt, amiről eredetileg az egész szól. Pedig a Könyv vallásaihoz elég volna, ha tudnánk olvasni. Nem kell révülés meg elragadtatás, sem galóca vagy cannabis. Le van írva, el kell olvasni, és el lehet fogadni. Vitatkozni is szabad. Van más útja és módja is a vallásos hitnek. Van, akinek elég, ha elvégzi a rítust. Van, aki a papoknak tartozik engedelmességgel, és fizeti a kepét. Van, aki egyedül felelős azért, amit olvas és gondol. És van, akit megszólít az Isten. Olyan, hogy semmit sem kell csinálni, elképzelhetetlen, pedig volna rá igény. Kelj fel, mondja az Úr az ő választottjának. Mindaz, ami velem történik, már egyszer megtörtént. A kétely is, a tagadás is, meg a halál. Nem a halál a végső instancia, ez az, amit minden vallás tud. Itt szokott véget érni a filológia és az írásmagyarázat, itt ér véget az orvosipar is. Innen kezdődik a metafizika. Ez az, amit a hívő talán tud, a hitetlen pedig nem. A hívőnek itt már nem kell filológiai bizonyíték, a hitetlennek pedig fölösleges. A hit ugrás a sötétbe, mondja Kierkegaard. A hit nem érv, nem tudás és nem fölény. Az valami más. Nem váltható át semmire. Isten nem egy kőbalta vagy álkulcs vagy applikáció, amivel megoldható mindaz, amit én egyedül nem tudok. Hanem hát mi? Sokan megyünk úgy a Géza előadásaira, hogy hátha ő meg tudja most majd mondani. És mindig megnyugszom, hogy ő sem tudja. Annyi papot és szentet láttam, aki mind tudta, végre van egy ember, aki nem. 

Mint egy jó egzegézis óra, mondta Köllő uram a végén, az unitárius szomszédot most nem láttam, de a nyáron igen, van itt ökuménikus szellem, a cannes-i színésznőt is csak a folyosó végében pillantottam meg, Jákobról meg Józsefről vele is bőven lehet beszélgetni, mint a bölcsészdoktor unokabátyámmal. Kár, hogy mindez ilyen ritkán fordul elő. Mit mondott a Bál Sém, és mit vajon Buber, és mi van azokkal a szöveghelyekkel, amelyekről nem tudunk semmit, amelyekhez a Zohárt kellene olvasni, vagy éppen Singer novelláit? A protestáns világ felértékelte az Ótestamentumot, annak idején maga Luther jött rá, hogy nem tud eléggé héberül, pedig fontos volna. Minden vallási újító azt hirdeti, hogy vissza kell térni az eredeti tanhoz, azóta is mindig vissza akarunk térni, pedig csak nyargalunk előre. A protestáns teológia újraolvasta és újra is értelmezte az Ótestamentumot, szüksége van rá, a Talmudra már nincs szüksége, az már sok. Ül a hívő a Károli-bibliával, olvassa a szöveget, én közben Géza hangját hallom, hogy az nem egészen azt jelenti. Van ott egy szó, ami. Nemcsak magyarra nem lehet pontosan lefordítani, de még angolra sem, a Septuaginta sem pontos, vagy a Kecskeméti-fordítás. Ez a filológia. És van ott még kétezer év, amit szintén nem lehet lefordítani, nem csak mert eltelt, vissza nem tudunk oda menni, és azok sem a kortársaink éppen, akikkel történt, meg azok sem, akik elmesélték vagy szerkesztették. Isten szavát is írók, szerkesztők, bölcsészek gondozzák, hajaj. A fundamentalizmus, a fanatizmus nem vallási kérdés, hanem pszichológiai vagy pszichiátriai, ahogy az ateizmus sem filozófia, hanem vallás. Hogy mit kezd ezekkel a felkent és hivatalos egyház, az politika. A hivatlosság ezeket általában használja, mint a szappant és a rongyot... 

Az ősszel belekeveredtem egy Jézus-film forgatásába, ahol római katonák, zsidónak öltözött asszonyok és hotdogárusok fraternizáltak a biztonsági őrökkel, miközben a Golgotának használt hegytetőn a díszletmunkások ácsolták a kereszteket, fáklyák lobogtak a műpálmák között, és fényképzetük elszántan Matera házait, ahol annakidején Pasolini is forgatott, meg annyian mások, járt itt James Bond is, csodás fények voltak. Hangulat volt, és nem lehetett pontosan tudni, hogy véget ért a történelem, vagy éppen most kezdődik újra. Varázslatos dolog a szinkretizmus, és mindig elmosolyodom, amikor Gézának szólnak, hogy hajoljon közelebb a mikrofonhoz, vagy beszéljen hangosabban. Ha volna egy csepp hitetek, akkor is hallanátok, ha meg sem szólalok, ezt nem ő mondja, ezt én írom bele. Lloyd Webber zenéjét hallom, Jézus éppen kikergeti az árusokat a Templom udvaráról, mert ő egy hippi, 1971-ben egész biztos. Arra, hogy mondjon már valaki valami értelmeset erről az egészről, nagy szükségünk van. Amikor a kortárs magyarázatok és vallási képmutatások amortizálódnak, vissza kell térni az eredethez. Mondja már el valaki értelmesen, mi áll a Genezisben, mi ugyan betéve tudjuk a szöveget, meg is tudjuk magyarázni (vö. Eckhardt mester), de nem értjük, pedig hisszük is, valljuk is, ígérjük és fogadjuk, van ebben rutin, de mi ez az egész? Miért ilyenre csinálta ezt a Teremtő, miért nem úgy, ahogy nekünk jobb? Azután megy minden tovább a maga útján, mintha nem is beszéltünk volna semmiről. Az orvosipar, a feltámadás meg a keresztény kurzus. A kapitalizmus dicsőségesen használja mindazon technikákat és fogásokat, amelyeket a világ nagy vallásai kárhozatosnak, de még a polgári morál is elítélendőknek tart. Jézus minden bizonnyal baloldali volt, bár ezt sem a régi, sem pedig a mai szocialisták nem szokták emlegetni, Simone Weil tudta. Nyugati keresztény teológusaink kétszáz éve nem hajlandók újragondolni a tant, lusták vagy csak nem éri meg nekik. Pedig jó volna már valami rövid, frappáns, érthető, kevés bölcselettel, szimbóleumok és rébuszok nélkül, sok színes képpel. Hát nem erre vágyunk? 

Ha legközelebb majd Bukarestben járok, el fogok menni a Nemzet Megváltása Székesegyházba, meg akarom nézni a saját szememmel, hátha tudnak ezek a román hívek valamit, ami nálunk már kiment a használatból. Ekkora templomépítési hevület magyar végeken az Árpád-korban volt utoljára. A hívek száma a románok körében is drámai mértékben csökken, de ők sokan vannak, kevesebbet elmélkednek, többet gyakorolnak, és buzgóbban fizetnek, mint mi magyarok. Azt hisszük, hogy ők hisznek is abban, ami hirdetve van nekik. Az Andrej Rubljov című játékfilmre gondolok most, és Milorad Pavics egy novellájára. A tüsszögő ikonban hangzik el az a mondat, hogy ez az ikon olyan, mint a tévé, de nem csak te nézed, hanem ő is lát téged. El Greco egyik-másik képe előtt is ezt érzi a halandó. Közben szakállas pópák felszentelik a stadionokat, megáldják az ételt, a vizet, a rakétaüteget és a véres kezű diktátort. Keleti teológusaink sosem érezték, hogy bármit is újra kell gondolni vagy fogalmazni. Pedig van az ortodox egyháznak is jó néhány szent életű és bölcs tanítója, ezerszám pusztította el őket is a Gulág. Mahalia Jacksont hallom közben énekelni, ő is tud valamit. 

A könyv és a szöveg ehhez képest szürke és unalmas. Még minden üldöztetést túlélt, viszont mentális erőfeszítést igényel. Kelj fel, és olvass! Értelmezni és érteni munka, áldozat és szolgálat. Néhány mondatban ott van az egész. Mindegy, melyik részt olvasod, mindegy, melyik részletben tévedsz el, mindig az egész figyel rád, a teljességgel vagy. Egyetlen betűben is ott lehet az egész. És azt hiszem, ez mára elég is. Minden napnak a maga baja.