Hentesek vagy barmok
Hogyan viszonyuljunk közel 100 év elteltével az avantgárdhoz? Vezethet-e bárhová a radikalizmusa, az absztrahált világ- és emberkép, amit életre hívott?
Andzrej St. Dziuk lengyel rendező valamiért úgy gondolta, hogy igen. Vagy, ha nem is, beszélni azért érdemes róla. A zakopane-i Witkacy Theatre alapítója és főrendezője 2019-ben vitte színre a Slawomir Mrozek azonos című írásán alapuló produkciót, amely 2023 márciusában a sepsiszentgyörgyi Reflex fesztiválon vendégszerepelt. Mrozeket Martin Esslin, brit színháztudós, az abszurd színház kiemelkedő kutatója és teoretikusa, a műfaj késői nemzedékének tagjai közé sorolja. A mészárszék 1970-ben íródott, egy szimbolikus történeten keresztül igyekszik körbejárni művészet és természet, individualizmus és egység, kultúra és barbárság, élet és halál között feszülő ellentéteket. Az avantgárdot mint az említett témákat átértelmező korszellemet hívja segítségül. Az előadás legnagyobb erénye szerintem abban rejlik, hogy kiválóan szemlélteti és a néző számára érthetővé teszi azt a paradigmaváltást, amit az avantgárd a 20. század művészei számára jelentett.
Főhősünk fiatal és tehetségtelen hegedűművész, aki az önmegvalósítás útjára lépve igyekszik szabadulni zsarnok édesanyja fojtogató szeretetétől. A kiteljesedést a szerelemben keresi, azonban szakmai kudarca önbizalmának és férfiasságának is rovására megy. Egyik nap aztán Niccolo Paganini, a 19. századi hegedűvirtuóz átruházza rá szellemét és zsenialitását. Az addig tehetségtelen zenész előtt egyszerre megnyílik a filharmónia, a komolyzene, a magasművészet, a világ. Sokáig mégsem örülhet sikerének, hiszen Paganiniből hamarosan mészáros, a gyönyörű hegedűjátékból kétségbeesett állatok haláltusája, a filharmónia szent koncertterméből pedig mészárszék lesz. A gyönyört felváltja a destrukció és a halál esztétikája. Reménytelen választás előtt állunk: vagy leölésre váró barmok, vagy hentesek lehetünk a mészárszéken.
Az élet misztériuma csupán két irányból közelíthető meg: az ember vagy teremtővé, vagy pusztítóvá válik. A művészet – ahogy azt magyar nyelvben a „mű” szótő is jelzi – mesterkélt, szervetlen, és ezáltal szükségszerűen fragmentált. Az egyén, az individuum szintjén teremtődik, a természet rendjével és isteni egységével szemben áll. Ezért nem teljesedhet ki főhősünk a művészetben, ezért kell a virtuózt felváltania a barbárnak. Hogy a természetes ismét érvényt, teret nyerjen a világban.
Az előadás ritmusa, a történetvezetés, a látványvilág és a számomra különösen érdekfeszítő avantgárd esztétika-filozófia miatt szinte elrepült az a két és fél óra, amit nézőként az otthonosan berendezett 19. század végi polgári lakás nappalijában töltöttem. Az előadás mágikus hatású látványát Rafal Zawistowski lengyel képzőművész jegyzi. A színészek arcát durva és stilizált festett maszkok rejtik el, a fehér szín használata a halál és az elidegenedés érzését kelti. A tér két szélén hatalmas szekrények, melyek egyszerre díszítik a lakást és teremtenek kapcsolatot a történet mitikus síkjával: szereplők (Paganini szelleme!) tűnnek fel és el bennük, mélyükből füst és színes fény árad. Az avantgárd elemek (meztelenség, nyers hús, fülsiketítő zaj, minden olyan vizuális vagy tartalmi hatás, ami a néző tűréshatárát feszegeti) bőséggel vannak jelen, bár a klasszikus történetvezetés felett nem veszik át az irányítást, megmaradnak „csupán” díszítő, hatáskeltő elemeknek.
Nagy segítség volt a felirat a tartalom értelmezésében, viszont sokszor a gesztusok, a mozgás, a hanglejtés és a lengyel nyelv különösen kifejező hangzása rásegítettek az előadás befogadására. A finálé kiáltvány-szónoklatába pedig közvetlenül be is vonták a közönség egy részét, egyszerre volt felemelő és visszataszító érzés „meztelenül” (a színészek által nyakunkba aggatott, meztelen testet ábrázoló talárban) felállítva hallgatnom a manifesztumot. Ezáltal az előadás életre kelt, nyomott hagyott, szervesen kapcsolódott a valósághoz. Ha nem is a mi jelenünk valóságához, de egy meghatározó művészeti paradigmáéhoz. Ha Artaud ma élne és látta volna, szerintem nagyon tetszene neki.
Reflex Fesztivál, Sepsiszentgyörgy, 2023. Az előadást játsszák: Dorota Ficoń, Agnieszka Michalik, Kamil Joński, Piotr Łakomik, Krzysztof Najbor, Krzysztof Wnuk. Látványtervező: Rafał Zawistowski; látványtervező asszisztens: Jolanta Solska; rendezőasszisztens: Agnieszka Michalik; produkciós vezető: Arkadiusz Kudła; zenei vezető: Maja Waloszczyk-Ziach, Cezary Wagner; fotók: Iwona Toporowska Photoghraphy; forgatókönyvíró, zenei szerkesztő és rendező: Andrzej St. Dziuk.
(Az írás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. év teatrológia szakának szaksajtó szemináriumán készült. Oktató: Boros Kinga.)