Kik tanúskodhattak volna Sárdi Katalin ártatlan(boszorkány)sága mellett a 17. századi Marosvásárhelyen?
A Maros Megyei Múzeum Történeti osztályán nemrég, március 22-én nyílt állandó kiállítás A kulcsos város címmel a 17. századi Marosvásárhelyről, a városodás előéjszakáját megidézendő. A kurátorok megfogalmazásában ez a periódus átalakulásokkal és konfliktusokkal teli: a város megkapta a szabad királyi város címet, így oppidumból (mezőváros) civitasszá (igazi város) vált. Egyfelől virágzóban a polgárosodás, a céhek intézményrendszere, az anyanyelven való prédikáció, másfelől olykor megégetnek egy-két boszorkányt a máglyán. A kiállítás a város ezen hibrid formájának keresztmetszetét villantja fel társadalomtörténeti kontextusban, sikeres és kezdetleges törekvések, a hétköznapok, a közigazgatás, a lakosság szerveződésének bemutatásával.
A kiállítás multimediális: a gazdag, szöveges háttérinformációk átadása mellett fény- és mozgóképek, tárgyreprók és a korszakból származó, eredeti darabok is megtekinthetők. A Kulcsos város élménye azonban Sárdi Katalin állítólagos boszorkány történetére van felfűzve.
Mielőtt erről a kiállítás keretében kibontakozó történetről beszámolnék, pillantsunk rá a boszorkányság tágabb kontextusára és párhuzamaira, nézzük meg, mi alapján is számított valaki egykor boszorkánynak.
Az európai boszorkányság kutatása, amely mindenekelőtt a boszorkányperek anyagának vizsgálatában merül ki, „arra a következtetésre jutott, hogy a boszorkányvádakba torkolló feszültségek leggyakoribb forrása a szomszédsági kapcsolatok hagyományos normáinak megszegése (Macfarlane 1970; Henningsen 1973).” (Magyar Néprajz) Mielőtt a szoros egymásrautalság jellemezte társadalmak (legfőképp 16–17. század) túljutottak volna a szomszédsági konfliktusok fojtogató mindennapiságán, voltaképp bárki betölthette a boszorkány szerepét, aki összeszólalkozott a kedves szomszéddal. A Magyar Néprajz egyik alfejezetében részletesen olvashatunk arról, hogy az európai hagyományon belül, magyar nyelvterületen mi számított boszorkánykodásnak. A tehén vagy a szoptató anya tejapadása, például, vagy egy rontásként felfogott rossz pillantás is elég volt, hogy valakit boszorkánynak kiáltsanak ki a közösségben.
A kiállítás egyik fókuszát képező Sárdi Katalin pere 1682-ben zajlott, a salemi boszorkányperek előtt kerek egy évtizeddel. A salemi törvénykezés szerint valakit boszorkánynak nevezhettek akkor is ha: nő volt, fiatal volt, idős vagy középkorú; ha szegény vagy éppen önellátó volt; ha nőként találkozott a barátnőivel (boszorkánygyülekezet); ha az illető valakivel veszekedett vagy vitába keveredett; ha bármilyen gyógyító szolgáltatást nyújtott; ha kevés gyereke volt vagy gyermektelen volt; ha bármiféle születési malformációja vagy különös ismertetőjegye volt; ha furcsán viselkedett; ha megromlott otthonában a vaj vagy megaludt a tej; ha házasság előtt élt nemi életet; ha meg akarta jósolni a jövendőbelije személyét; vagy általánosabb értelemben: bármilyen evangéliumi tiltást elkövetett.
A kiállítás máglyaközeli terében ezt a szöveget olvashatjuk:
„Sárdi Katalin - a korabeli iratokban Catharina Sardi - személyéről csak annyit tudunk, hogy Kőrösi János felesége volt. Pere 1682-ben zajlott, amikor a város directora (ügyésze), Rosnyai István boszorkánysággal vádolta meg. A perben első fokon, mint »bűvös-bájos, ördögi mesterségekkel« élő személyt, bűnösnek találták és máglyahalálra ítélték. Másodfokon a bíró nem találta megalapozottnak a director vádjait, ezért úgy döntött, hogy amennyiben Sárdi talál hét személyt, aki hajlandó ártatlansága mellett tanúskodni és maga is megesküszik, hogy nem boszorkány, akkor szabadon engedi. A per végkimenetelét nem ismerjük.”
A másodfokú döntés eléggé abszurdnak tűnik: miért elfogadhatatlan, ha Sárdi megesküszik saját ártatlansága felől, miközben a hét tanú mindegyike saját maga esküdhet meg arról, hogy ő maga nem boszorkány? És ki lehetett volna az a hét, létező vagy fiktív személy 1682-ben, aki Sárdi Katalin ártatlansága mellett tanúskodhatott volna?
Például egy céhmester. A céhekbe szak- és mesteremberek tömörültek, akik nemcsak mesterségbeli tudásukról kellett konkrét bizonyítványt tegyenek, hanem anyagi jóllétükről, polgári kötelességtudatukról, továbbá a házasélet feltételeit is teljesíteniük kellett. Egy céhnek általában egy vagy két céhmestere volt, aki kifogásolhatatlan tudásával szakmai körben és a város életében betöltött fontos szerepéről volt ismert. „A város gazdasági életét meghatározó céhes elit a törvénykezést, adóbehajtást ellátó, és jogszolgáltatást biztosító városi adminisztráció testületeit, de a vallási életet irányító egyházi struktúrákat is behálózta.” - derül ki a kiállításon. A céhmesterek szak- és beavatott emberek voltak, akik nemcsak mesterségbeli tudásukkal, hanem anyagi és egzisztenciális helyzetükkel is azt bizonyították, hogy magasabb frekvencián teljesítenek az átlag vásárhelyinél. Ha egy picit közelebbről megnézzük, egy céh hasonlított egy boszorkánygyülekezethez. A csatlakozási feltételeken és a belépéssel járó mestervacsorán túl, képzeletünket szabadon engedve gyaníthatjuk, hogy komoly szabályaik és szertartásaik voltak. Átkokról, áldásokról és áldozatokról nem képzelgek a céhmesterek körében, de abban biztos vagyok, hogy igen gyógyító és erőt adó élmény lehetett sok szakférfi társaságában összegyűlni a várbástyában és ilyen-olyan aktivitásokban részt venni. Nekem ez boszorkányos. Egy céhmesternek már csak empátiából is fel kellett volna mentenie Katalint, bármi volt az őt sújtó vád.
Tanúskodhatott volna ugyanúgy egy szakács. A kiállításon egy korabeli konyhát és tűzhelyet is berendeztek, és részletesen olvashatunk egy céhes lakomáról, amelyet 1604-ben szerveztek Nagy Szabó Ferenc emlékíró, a szabók céhtagjának rezidenciáján. A feljegyzések szerint a lakomát Ferenc felesége, Rózsás Erzsébet készíthette, és 16 céhmester vett részt rajta feleségestől. Erzsébetnek szerény megítélésemben magának is boszorkánynak kellett lennie, hogy 34 embernek főzhessen többfogásos lakomát (28-30 szárnyas fogyott el egy nap alatt! Plusz a malac, a pecsenye, a sütemény…). Bár Erzsébet és Katalin nem voltak kortársak, biztosan akadt 1682-ben is olyan szakács(nő) Marosvásárhelyen, aki olyan sáfrányos-gyümölcsös ludat (vagy inkább harmincat…) készített, amelytől minden céhmesternek felcsillant a szeme.
A kiállítást körbejárva, a hétköznapok szellemiségéről és a város közigazgatási berendezkedéséről olvasva kaphatunk még pár ötletet, hogy kik tanúskodhattak volna Sárdi ártatlansága mellett. Nekem még van néhány tippem, de egyelőre nem osztom meg őket, ki tudja, mikor lesz szükségem tanúkra ártatlanságom bizonyítására.
A kiállítás a múzeum várbeli épületének földszintjén keddtől péntekig 09:00 és 17:00 óra között, szombaton és vasárnap 10:00 és 14:00 óra között látogatható.