„Mit vársz most tőlem…”
A fordítás hálás és hálátlan feladat egyszerre, hiszen közvetítés és esztétika között kell lavírozni, s mindkettő önmagában is meglehetősen szubjektív művelet. Miért őt, miért így? Nem beszélve a rengeteg elméletről, amely hol a hűséget, hol a szépséget támogatja, és persze jó lenne valamiféle egyensúlyra találni.
Magam is fordító vagyok, és mindkét kérdést próbálom megoldani: az elsőre az a válaszom, hogy azért választottam azt, akit, mert nekem tetszett, a másodikra pedig az, hogy számomra a hangulathordozó fordítások meggyőzőbbek, mint a jelentéshordozók. Sem Faludy Villonját, sem Parti Nagy Karnebálját nem tartom szélhámosságnak, holott románul még tudok is.
Mohácsi Árpád aggályosabban űzi a mesterségét, Luís de Camões Vétkek, balsors, szerelmek című válogatásának fordításában. A Fordítói megjegyzésekben ezt írja: „Ami a fordítás technikai részét illeti, kevés kivételtől eltekintve nem a portugál szonetthagyományt követtem, hanem a magyart a szótagszámok tekintetében, általában 11 szótagos csonka jambusokat használtam. Viszont pontosan követtem az eredeti szöveg komplikált rímképletét, amit az újabb magyar fordítási hagyomány nem feltétlenül szokott. Az eredeti rímképletről röviden most annyit, hogy a szonett rímképletét nem egy strófában kell értelmezni, hanem páros strófák vannak, mindig két strófa az egység. A két első strófát és a két utolsó strófát mindig az adott páron belül adott szisztéma szerint kell összerímeltetni. Ráadásul az eredetiben általában tiszta rímek vannak, ami alaposan feladta a leckét. Ugyanakkor Camões költői eszköztárának része a gyakori átkötés, ez mindig megtöri a vers ritmusát, ami zaklatottá, szaggatottabbá teszi a szöveget. Ez pedig mint hangulati elem általában fontos kiegészítése az éppen aktuális jelentésnek.” (204.) Ugyanakkor Camões-től, az embertől sem tud eltekinteni, s ez jót tesz a szemléletének.
Az olvasónak pedig Rákóczi István alapos tanulmánya is, amely húsz oldalon át taglalja a nagy portugál eposzköltő lírikusi erényeit. Mert a kötetnek az az újdonsága, hogy különféle szórványosan kiadott magyar válogatások után A lusidák megjelenésének 450. évfordulóján a versekből mutat egy széles spektrumot.
De milyen spektrumot? Hét ciklusban tárul elénk a költő életműve. „Ámor, már minden reményről leszoktam, / mert pazar templomodra rátaláltam, / hajótöröttként éppen arra jártam, / hol máskor ruhám, most létem ledobtam. // Mit vársz most tőlem, itt hever romokban / minden, amit csak elértem korábban, / ne kérd, hogy megint az legyen szokásban, / hogy belépek, de nem jövök ki onnan.” (Ámor, már minden reményről leszoktam – 71.) Lendületes, szép szöveg, a rímek is tiszták, már amennyire a magyar nyelvben egyáltalán tiszták lehetnek – az indoeurópaiak mindig „tisztábbak”. A „megint az legyen szokásban” egy népdalunkra emlékeztet, ettől váratlanul otthonos.
„Nekem elég, hogy benned van reményem, / kit érdekel a vesztés-nyerés mérleg, / szeretni foglak örökkön örökké.” (Ha a víz tetején tűz lángja táncol – 17.) Ez a „mérleg” viszont meglepően mai, nem valószínű, hogy Camões így fogalmazott volna.
De hát a rímkényszer nagy úr, és bizonyára Babits Isteni színjátékában is lehet elgondolkodtató megoldásokat találni, különben nem fordította volna újra Nádasdy. Akik őt bírálják, azok is egyfajta „szépet szépként” elmélet adósai, sőt rabjai, és nem gondolják meg, hogy ha Camões nem lesz mai, akkor a kutyát sem érdekli majd. A Nyugat nagy feladatot hajtott végre, de valahogy embertelenül: mintha abban sem hibázhatna az ember, ami nem az övé. Ez az örökség fel is szabadította, viszont nyomasztotta is a magyar kultúrát – már ahogy a nagy örökségekkel lenni szokott.
„Ki merne, Donna, téged versbe szedni, / ha nem Isten, csak egyszeri halandó, / mert büntetést érdemel az a gyarló, / ki rád óvatlan szemet merne vetni.” (Ki merne, Donna, téged versbe szedni – 18.) – ez is szép, és ilyen szép helyek bőven vannak a kötetben.
„Száraz, szikár és meddő hegyfokok, / kopár vidék, torz, hasztalan sivár, / ahol pusztára csak puszta tekint, / hol nem alszik vad, nem repül madár, / folyó nem árad, forrás nem csobog, / zöld lomb nem virít az ágon, nem int; / nevében boldogot jelent e szirt, / milyen boldogtalan szegény pedig, /
neki épp itt jelölt / a természet helyet, / hol aráb és abesszín nagy hegyek / együtt szorítják össze az öbölt, / itt állhatott egykoron Bérenik / a túlsó hegy körül, / hol a nap a tengerben elmerül…” (Száraz, szikár és meddő hegyfokok – 162.) Ez már zaklatottabban szép, modernebb, és jó, hogy Bérenik nincs elmagyarázva: csak kizökkentene mindenkit, ahogy a Fordítói megjegyzések mondja is.
A Camões-kötet nehéz, fontos vállalkozás, egy nagy költő teljesebb importja, egy talált tárgy újabb megtisztítása.