Opalizál a menny

A Magyar Kultúra Napjára a Kolozsvári Állami Magyar Színház videót osztott meg, amelyben a művészek saját kedvenceikre hívták fel a figyelmet. Varga Csilla Boda Edit verseit ajánlotta, s erről jutott eszembe, hogy van egy nagy adósságom.

Ami megérint az ő verseiben, és legutóbbi, Fénycsapda című kötetében is (Tipp-Cult Kft., 2021), az a hiteles fájdalom. Mintha ott, abban a pillanatban repedne szét a beszélő és a világ. Szavai, képei olyan mélyről és autentikusan törnek fel, mint Pilinszkynél, akinek a lírájával rokon ez a költészet különben is. Talán a szűkszavúságot vagy a szálkásságot mondanám először, ha valaki megkérdezné, miben áll ez a rokonság. A hosszabb versekben is érződik, hogy csak azt mondják, amit mondaniuk kell. 

„Az éjszaka fakoronáján / rügyek ragacsa villan, / lecsöppen az álom, / földre mégsem érhet, / félúton mindig / csőrébe kapja egy ragadozó madár. / Nem haragszom, / fiainak viszi a föld peremén / túli toronyba. // Az ég és az óceán oltárszárnyai / között várakozik a hajnal, / melynek kikötőjéből / egy hajó majd velem is kifut.” (Vitorlás hajó – 101.) A madaras kép váratlan, de a vers belső dinamikájából, a beszélő látásmódjából fakad; a hajnal kikötőjéből kifutó hajó már nem lep meg annyira, s a remény sem, hogy van szép vég.  Mert Bodánál a vég mindig eljön, és többnyire szép – a valóság is az, de valahogy nyugtalanítóan, mint a fentebbi versben láttuk.

Nyugtalanító – ez is egy fontos jelző, ha erről a költészetről beszélünk. „Néha / azt álmodom: aranymadár. / Gyermekkorom titkos kerengőjében / szárnyát oda-odaveri, tördeli, talán így imádkozik. / Aranygabona nő odakint. / De az innen most láthatatlan.” – olvashatjuk az Arany című nyitóversben, s a nemesfém sárga ragyogása bevonja ezt az amúgy szintén verdeső verset.

Persze a vég sem mindig szép. „forró madártetem a hajnal, szárnytalan” – zárul a Határsáv című vers (51.) Illetve ez is nyugtalanítóan: éppen a hajnal ne repülne? Itt nem repül. Valami nyugtalan, ideges, mégis bénító világ az, amely a Fénycsapdában megkarcolja az embert. Maradnánk, mert szépek a versek, és menekülnénk, mert a világ nem szép. Úgy értem, az a világ, amelyre a verseknek köszönhetően ráláthatunk.

De nagyon lehet szeretni. „Elhagytam az országot, de az ország / mégis fogva tart engemet. / Szétszórtam a mindent. Most már a minden van / kívül is, belül is.” (Két sor 2018-ból – 62.) Nem értjük, mégis pontosan értjük. Ez az érzés értés és nem-értés között gyakran elfogja az embert Boda versei olvastán. Az idegenség bensőséges, ami belül van, idegen, nyomott: egyfajta ingamozgás hozza létre a nagyon erős verseket.

Olyanok a versek és a világ, mint a kötet cikluscímei: a réz, a higany és más megszokottabb elemek mellett különösebbeket, költőibbeket is találunk, mint a molibdén vagy a rubídium. Kemény a menny, de opalizál.