Szabó K. Attila laudációja

Ha valakit arról kérdeznek, hogy mit olvas avagy mit ír, és hosszas mesélésbe kezd, akkor leállitják: miről szól, mi a tartalma, mi a sztori? Vannak prózai művek, amelyekről szólva pontosan el lehet mesélni, hogy mi a lényeg, mi történik, hova fog a szerző, az olvasó és a főszereplő eljutni. Mi az egy mondatban összegezhető tanulság? Vannak olyan kézikönyvek is, amelyek ezen dolgok fontosságát hangsúlyozzák, és hasznos tanácsokat adnak, miként lehet ezt elérni, hogyan lehet világos, áttekinthető, célratartó, sikeres szöveget írni? Vannak intézmények és vállalkozások, amelyekben ezt jó pénzért lehet tanulni. Olyanok is vannak, ahol ingyen. Engem egy ideje azok a dolgok érdekelnek, amelyeket nem lehet tanítani, főleg pénzért nem. Ilyenek a figyelem, a kiváncsiság, a szenvtelenség, a motiváció, az elkötelezettség vagy éppen az el-nem-kötelezettség, a szabadság, a ritmus, a tempó. Ezek mind hozzátartoznak az irodalmi habitusainkhoz.

Szabó K. Attila elbeszélésében engem az a magabiztosság nyűgözött le, amellyel a különböző valóságszintek között navigál, ahogy vált és ahogy meggyőz arról, hogy szabad ekkorákat ugrani az egymáshoz nem kapcsolódó szintek között, ahogy számára összetartoznak azok, amelyek egy másik személet szerint nem vagy nem feltétlenül. Az a ritmus visz magával, amit az iró diktál, amivel elhiteti, hogy lehet ezt így mondani, mesélni, és rávesz, hogy elfogadjam, ez így van, éppen így, mert én, az iró ezt mondom.

Minden más tanítható, az a meggyőző erő nem.