Tejkúton innen és túl

Egyszer volt, hol nem volt, a Tejkúton innen és túl, a szatmári Iparos Otthon belső bugyraiban, volt egy bábelőadás. Rég vágytam arra, hogy elmenjek rá, de a felnőtt pedagógus élet viszontagságai (projektek,  olimpiászok, versenyek, vizsgák, Zöld Hetes tervek – ez mi is pontosan?, és még sorolhatnám - de nem teszem, ne tűnjön panaszáradatnak) mindig meghiúsították a tervemet. Mondhatni füstbe ment. Mintha mindig mattot kaptam volna. Szomorúan, lógó orral vettem tudomásul: sehogy sem jutok el. Végül is gyerekeknek szól, vigasztaltam magam, mit keresnék én ott felnőtt fejjel? De gyermeki szívem mindig rákontrázott - igenis ott a helyem. Így esett, hogy a vakáció (igen, az a híres-neves modulok közötti) kapujában, szombat délelőtt, február derekán, ott ácsorgott hívogatón egy bérletszünetes Tejkút előadás. 

Az ajánlóban az alábbiakat olvasom: „Február 18-án, szombaton 11 órai kezdettel újra itt a családi bábszínház-látogatás ideje! A Brighella Bábtagozat ugyanis bérletszünetben fogja játszani a Tejkút című, kisiskolásoknak, azaz 7 éves vagy annál nagyobb gyermekeknek szánt előadást." 

Időpont, helyszín rendben. Az életkor is passzol, mivel már többszörösen is elmúltam hétéves, a családi program is kipipálva - meghívtam színházkedvelő barátnőmet, aki elsőre csodálkozott a bizarr ötleten („Az nem gyerekeknek való?”), de az ajánlót olvasva igent mondott. Még bábelőadásra nem mentünk együtt (mindig kell egy első alkalom). Amikor az előadás végén könnyes szemmel megtapsoltuk a színészeket, megegyeztünk, nem ez lesz az utolsó. 

Piros- és Fehérország határára huppantunk, kényelmes kis piros párnákra. Oldalra pillantottam, s mintha Lilliputban kötöttem volna ki. Sok apróság nyüzsgött körülöttünk, néhány anyuka (s egy apuka) kíséretében. Kicsit kakukktojásnak éreztük magunkat, de hát egyformázni, különbözni jöttünk, így belefért. Több gyerek egész közel merészkedett a színpadhoz, otthonosan mozogtak, míg mi tisztes távolságból néztük a történetet. 

Középen ágaskodik a Tejkút, a konfliktus forrása, előtte kezdésre várva két színész két bábuval, valamint sakkfigurákkal. A színpad sakktábla motívumai és a kontrasztos színek sejtetik, ellentétek harca várható. Szépen, mint a játékban, itt is megfontoltan, lépésről lépésre haladunk. Bár a terv ördögi és a cél egymás legyőzése, benne van a levegőben a békés megoldás, a fel- felbukkanó zöld óriás manó képében, aki bár minden éjjel kiissza a tejkutat, mégis kedves, szerethető szereplő marad. 

Fehér király és vörös királyné, egyiknek fia, másiknak lánya, kezükben a két ország sorsa. A gonoszság, a mohóság és a területfoglalás elvakítja a szereplőket, egyedül egy magányos, barátokat kereső, folyton bolyongó óriás és a két fiatal tiszta szíve az esély a békés kimenetelre.

A színek, a fények, a kosztümök, a szereplők, a háttér és nem utolsósorban a zenei betétek meseországi hangulatot teremtenek. Bandura Emese ismét kitett magáért, ami a báb-, a jelmez- és a díszlettervezést illeti. Minden apró részlet a helyén van (pedig csak két színnel dolgozott). Nem csak gyermeket, felnőttet is elvarázsol a látvány. Bevallom, szívem szerint haza is hoznék néhány bábot, amit az előadás után kézbe is lehet venni, sok apró néző örömére. 

A cseles megoldások és a vicces fordulatok azonnali reakciót váltanak ki a körülöttünk gubbasztó, elvarázsolt gyerekektől: „Azta!”, „Ni!”, „Huh”, „Jé!”, „Anya, nézd”, „Hihi!” röpködnek a térben. Én meg egyre inkább belesüppedek a kis párnába, egész kicsire húzom magam s hagyom, hogy rám ragadjon a gyermeki lelkesedés – bár a felnőtt agyamat nem mindig sikerül kikapcsolni. Ott hömpölyög bennem az a kérés, bárcsak megjelenne egy kedves óriás, és véget vetne a tőlünk nem is olyan messze zajló háborúnak. A tény, hogy pont a háború kitörése alatt próbálták a darabot, még megrázóbbá tette számomra az utórezgéseket – mert bizony egy nap elteltével is a Tejkúton jár az agyam s valami belül elkezdett lüktetni – a gyermeki öröm és a felnőtt felismerés kavarodása. 

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy számomra az előadás egyik vonzóereje egy okosan belecsempészett kortárs vers, Balázs Imre József Egyformázni, különbözni -je (a 2022-ben, a Gutenberg Kiadónál megjelent  kötetének a címadó sorát rejtő Együtt és külön című verse) ami vissza- visszatér a bő egy órában, megzenésített formában is. 

Hazaérve a polcon lapuló kötetet (amit tavaly nyáron egy különleges nap alkalmával kaptam Imrétől Kolozsváron) azonnal lekaptam és újraolvastam. Ismét került a versekre egy réteg csillámpor. Órákig ízlelgettem egy-egy sort, csodáltam a hozzájuk társuló illusztrációkat, Márton Éva rajzait. Az előadás közben én is hátak mögött kuporogtam és vállak fölött kipislogtam, pont, mint a versben. 

A Légy jó mindhalálig kapcsán hosszan beszélgettünk Nagy Reginával (mindkét darab rendezőjével), így akarva-akaratlan megírtam neki, mit váltott ki belőlem az előadás, hány kérdést és érzést hozott felszínre. Az ő fejéből pattant ki a sakkozás ötlete és ő írta a dalszövegeket is. A zene Bakk-Dávid László és Nagy Csongor Zsolt közös munkája. Benedek Elek meséje az alap, így Regina keresett egy verset a háborúról, a másság elfogadásáról s pont akkor jelent meg Imre kötete, elkérte tőle, Imre pedig természetesen örömmel adta. Személyesen még nem találkoztak, de már két versét megzenésítették. Milyen szépen kapcsolódnak egymáshoz a művészek a színház berkeiben, akár ismeretlenül is. A kapocs pedig nem más, mint a művészi nyelven megszólaló szeretet. 

Megkértem Reginát, folytassa az elkezdett gondolatot: Addig jár a néző a Tejkútra… . Ezt a választ kaptam:

„Addig jár korsó a Tejkútra, míg joghurt lesz, tán vaj, vagy sajt, de mindenképpen érdemes a nemessé érlelést kivárni.”

Ki győz végül e furcsa sakktáblán? – merül fel a kérdés. Nem tudom, hogy győztem-e, de mindenképp nyertesként jöttem haza. 

 

Király Kinga Júlia: Tejkút

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Az előadás szereplői Kófity Annamária, Nagy Anikó, Bandura Tibor, Nagy Tamás és Laczkó Tekla. A produkció rendezője Nagy Regina, díszlet- és bábtervezője Bandura Emese, koreográfusa Gabriela Tănase, zeneszerzői Bakk-Dávid László és Nagy Csongor Zsolt, ügyelője pedig Liegner Zsolt volt.