Vida Gábor: Az elvtársak cipője

Akkor még volt igazi tél – bezzeg. Akkor még minden igazi, egyedül a szocializmus volt létező. Vagyis a szocializmus Magyarországon volt létező, Romániában pedig eredeti – original. Általános is volt, meg nemzetközi, mint ma a kapitalizmus és a nacionalizmus. Valójában mindig egy nemzetközi paradigma kellős közepén élünk, ha tetszik, ha nem, ha értjük, ha nem, többnyire nem. Nagy nemzetközi paradigma közepén élni jó. A szélén már nem annyira, kimaradni belőle viszont egész kellemetlen dolog. Röhögnek a szomszédok, hogy miközben ők szállnak elfelé, mi nem, mi ott maradunk lent a szutykos talajon. Mindig ez a hülye verseny! Nem elég felaprítani a fát, de többet kell, mint a szomszéd, vagy hamarabb, gyorsabban. Ha ez nem lehetséges, akkor olcsóbb fa kell, amelynek ugyanakkora fűtőértéke van, esetleg nagyobb, viszont mi kevesebb munkával és ráfordítással állítottuk elő, és nem fáradtunk el. Zöld fa kell ma már, például, zöld, és mégse legyen nyers...

 

 

A kép a maga nemében egy műremek, tanítani kellene ezt a kompozíciót és beállítást, bár van benne csalafintaság. Mindenki éppen az elvtársra néz, mint aki mondott egy viccet vagy jó adomát, és éppen válaszolnak neki. A körben állók még a vicc hatása alatt állnak, mind őrá néznek, a pártgyűlések utáni mosoly felszabadult, azt is kevesen veszik észre, hogy fényképezve van, egy ember gyanakszik, ketten vagy hárman talán ismerik a fotóst. Aki ért hozzá, azt is tudná, hogy vágtak-e le a képből, én csak gyanítom, hogy nem ez volt az eredeti keret, a két szélső ember félig le van csípve, a cégtáblából is csak annyi látszik, amennyi feltétlenül szükséges: Ádámos. Választási hajcihő van, meg kell szavazni azt, akit meg kell, nagy tétje nincs a dolognak, mindenki vidám, az nem fordulhat elő, hogy a rosszabbik jelöltet választják, bár ő is „a mi kutyánk kölyke”. 1969-ben a legsötétebb osztályellenség is kiszabadult már a börtönből, ha megjavult, és ha nem rohadt el addig. A régi leszámolásos idők már csak emlék, de nem tanácsos beszélni róluk, ahogy annyi mindenről.

Talán erre mondta az egyik interneten kommentelő, hogy az elvtárs (Veres) rendes ember volt, mert voltak rendes elvtársak, csak nem tudom biztosan, melyik ő a képen, a rendelkezésemre álló forrásanyag szegényes, egy éves lehettem akkor egy másik, nem is szomszédos megyében. Az elvtárs (nem a Veres) arca megnyerő, a sapkája, mint a Ceausescué, a kabátja enyhén kulákos, bár akkor és még sokáig az agronómusok és a vidéki titkárok hordanak ilyet, bundát lehet belé gombolni, gazdaköri tanfolyamok csoportképein lehet ezt látni a régebbi korokban, a jó posztó kitart egy emberöltőt. A nőkön nincs kabát, csak rékli vagy szvetter, talán hátul valamelyiken (nagy)kendő. Cipője már mindenkinek van. Erdélyben a húszas évektől a legszegényebb magyarok sem hordanak bocskort, mert szégyen (vajon miért?), hegyvidéken a románoknál eltartott még a hetvenes évekig is. A lábbeli fontosabb a ruhánál, a lábbelinek identitásképző funkciója van, a bakancs, a csizma, a szandál, a papucs, a saru vagy éppen a bocskor – amit már nem hordunk – a viselőjéről sokat elmond. A rongyot könnyű az emberhez igazítani, régen a nők többnyire tudtak varrni, gombot a férfiak is. A cipő ellenben mindig probléma. Egy rosszul kitaposott bakancs vagy csizma az embert meg tudja nyomorítani. Mezítláb járni sem akármi, annak is szimbolikus jelentése van. A gumi és a műanyag kora előtt egy rendes lábbeli évtizedekig tartott, csak talpalni kellett időnként, ha volt bőr, mert az sem volt mindig, a zokni újkeletű dolog, félcipőhöz találták ki, micsoda szó ez is: félcipő... Az elvtársnak egész cipője van, bakancsa, nem új, látszik, hogy járt már vele pár kilométert, a sarkán minden bizonnyal patkó van, mint a csizmán, az orrán pedig spiccvas. Nem látjuk ezeket, csak elképzelem. Amit látunk, az a zokni. Abban a korban, még később is falusi emberek gyakran hordanak kapcát a bakancsban is, van ennek pár gyakorlati oka, ha valakit a seregben megtanítottak kapcát tekerni, az tudja, zoknival a férfinépet abban a korban ellátni reménytelen feladat. Durva, szétázott bakancsban a zokni félórát sem tart, begyűrődik és kimarja a lábat, jó gyalogsági őrmester ezt egyszer elmondja, azután mindenki rájön, hogy igazat szólott.

A középütt álló elvtársnak (aki nem a Veres) szabályszerűen kitűrt zoknija van, és minden bizonnyal olyan bakancsa, amit a hegyivadászok viseltek, még nem az a négyszögletes orrú, hanem egy korábbi modell, akkor még a sílécet bármilyen bakancsra fel lehetett szíjazni. A képen nem látszik egész pontosan a bakancs, de nem is olyan fontos, a kitűrt zokni (fehér vagy világos zöld lehet) mindent elmond, és a nadrág. A nadrágot csizmához is lehet viselni vagy hosszú szárú gyalogsági bakancshoz, nem csak a katonák, hanem a vadászok is hordanak olyat, lehet posztó, de nyáron zsávoly is, ha rövid, akkor hamar térdesedik, talpallója van és madzagok alul, hogy meg lehessen kötni a szárát. Nem tudni, milyen színű, zöld, kék vagy fekete, a bricsesz akkor már nem divat.

Az elvtársak kiszálláson, mondhatni bevetésen vannak. Jókedvű hegyivadászok ők, megnevettetik a civileket. Azóta is nevetünk, olykor pedig fotózkodunk. A többit a Sinistra körzet című brosúrából ismerjük.

A jó elvtársak után további jó elvtársak érkeznek majd, amíg a készlet tart.

(Fotó forrása: Azopan Facebook-oldala)