Zeck Julianna: Kilenc hónap

Hogy mindenki novellával kezdené az írói pályát, az ma már túlzás, pedig mindenki elkezdi valahol, azt is tudjuk, hogy a kortárs magyar olvasó vaskos regényt szeret olvasni, mert olyan az neki, mint a sorozatfilm, kikapcsolja a jelenből. A novella ellenben az embert nem ki, hanem bekapcsolja. A novella egy dráma, amelyet kevés szerplő játszik egy szűk térben, és feltétlenül kell történnie valaminek, hogy ez a szűk tér az egész világot jelentse. Hogy az idő relatív, azt nem a fizikusoktól, hanem a novellistáktól tudjuk. A fizkius bebizonyítja, a novellista felmutatja. 

A Kilenc hónap című novellában Zeck Julianna – egyszer elírtam a nevét Júliára – megmutatja, hogy mit kell csinálni egy novellában. Van két nő, plusz egy és van egy férfi, a nők neve L betűvel kezdődik, a férfié nem. Van egy helyzet, szerelem, házasság, születés, lehet-nemlehet, ki kinek a kije, és az idő. Zsúfolt világ, mint egy mikrobusz vagy egy kisrepülő. Közben az élet banális történetei zajlanak. Közben, mint mindig, csodára várunk. A csoda mindig a banális létezés feloldása. A tudat és a tudattalan egy kórházi folyosó, egy szülőszoba, egy város, egy ország végtelen dimenzióira képes rálátni. A jó novella arra mutat rá, hogy az átváltozás bármelyik mozdulatunkban ott lehet. A novella felkavar, mindig arra emlékeztet, hogy a létezés nem biztonságos, hanem olyan ingatag, mint az L betűk a női nevekben. 

Minden megvan ebben a novellában, amit az olvasó a műfajtól várhat, még az is, hogy egy rossz telenfonban meglátja önmagát vagy besétál az időparadoxonba, mint egy mikrobusz a felhők között vagy egy zsúfolt kisrepülő a folyó tükrén. Feszes, zárt forma. Ezért a nívó meg a díj.