Október 14-én, szombaton délután 6-kor, a Bernády-házban bemutatjuk októberi számunkat, amellyel az 1956-os forradalom előtt tisztelgünk. Írásaikból felolvasnak: Buda Ferenc Kossuth-díjas költő, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Kozma Huba, Páll Lajos, Pomogáts Béla, Vida Gábor és Visky András. Mindenkit szeretettel látunk!

Az októberi Látó tartalmából:

Dávid Gyula:
A teljes történetet évtizedeken át tulajdonképpen nem lehetett elmesélni. Nem csak azért, mert a szabaduláskor aláírattak velünk egy papírt, miszerint arról, ami odabent történt, senkinek nem beszélünk. Sokkal inkább azért, mert hozzátartozóimat, családomat nem akartam megterhelni annak tudásával, hogy „milyen is volt" az a világ. Így aztán maradtak, s a többszöri felidézés nyomán bizonyára ki is kerekedtek – családi vagy megbízható baráti körben – azok a történetek, amelyek arról szólnak, miképpen lehetett mégis túlélni azt, amit túléltünk. Azok, amelyek erőt adtak, amelyek a börtönélet „szépségei" közé tartoztak.

Buda Ferenc:
Az országosan összehangolt hajnali támadás során egyébként a városházát, a laktanyákat meg a főpostát is lőtték az oroszok az ágyúikkal. Nem tudom, mi hasznuk származott belőle. Néhány nap múlva szóba elegyedtem a főposta bejárata mellett unatkozó őrszemmel. A meglepetés vagy az elutasítás legkisebb jele nélkül fogadta köszönésemet, szinte várta, hogy valaki megszólítsa.
– Honnét jöttél ide? – tettem föl neki az első kérdést.
– Voronyezsből.
– És miért?
– Katona vagyok, oda megyek, ahová a sereg vezényel. – Kevéske szünet után ő kérdezett: – Mondd csak, milyen távolságra van innét Szuez?
– Nagyon messzire: sok ezer kilométernyire.
Ugyan hová küldték ezeket?

Pallai Péter:
Természetesen nem minden magyar zsidó kor- és sorstársam élte meg, élte át és élte túl ugyanúgy a vészkorszakot, mint én, akinek az életét 1944-ben önfeláldozó, hihetetlenül bátor keresztények, a szó legigazibb értelmében keresztények mentették meg – de ez a téma nagyon messze vezetne most ’56-tól. Október 23-án még napsütésben és a vérontás előtt, amikor az utcán azt harsogta a tömeg, hogy „aki magyar, velünk tart", akkor én azt egy pillanatig sem éreztem kirekesztőnek, hanem úgy értelmeztem, hogy „aki velünk tart, az magyar" – legfeljebb az utóbbit nehezebb lett volna skandálni. A rendszerváltás után ugyanezt a jelszót tették magukévá egy olyan párt támogatói, amelyről tudott volt, nem hisznek abban, hogy az a magyar, aki magyarnak vallja magát, akkor természetesen nem éreztem magam közébük valónak.

Józsa Péter:
Tizenegy esztendővel voltunk a II. világháború befejezése után és hárommal Sztálin halálát követően. 1956-ot írtunk. Június 28-án az elkeseredett munkások Poznań utcáira vonultak. Ez volt Lengyelországban az első nyílt tiltakozás a kommunista diktatúrával szemben. Négy hónappal később Budapest utcái is tele voltak elkeseredett magyarokkal. Október 23-a volt a szabad, demokratikus Magyarországért vívott 13 forradalmi nap nyitánya. Ebben a harcban, Poznańban és Budapesten egyaránt részt vettek a társadalom szinte valamennyi csoportjának képviselői. A felkelők a legkülönbözőbb korosztályokból kerültek ki, és az áldozatok között gyerekek is voltak.

Visky András:
A fényárban úszó vásznon, senkinek sem tűnt fel, egy angyal jelent meg, és diszkréten meghajolt az ünneplő foglyok gyülekezete előtt, a szűnni nem akaró tapsban.

Vida Gábor:
Hosszan lehetne folytatni még ezt a fiktív beszélgetést a nagyapámmal, de a végkövetkeztetés az lesz, hogy ’56-nak számomra különösebb érzelmi töltete nincs, pedig nem csak brosúrákat olvastam róla, és amennyit a laikus, de figyelmes olvasó megérthet belőle, azt értem – Szueztől Snagovig, Szarajevótól megint Szarajevóig. Ez a három sz betűs szó is szimbólum. Van azért egy olyan gyanúm, hogy amikor érteni vélem a történelmet, akkor még nem olvastam eleget. És akármennyit olvasnék ’56-ról, örökre olvasmány marad. Nagyapám is a rádiót hallgatta, mint a magyarság háromnegyede. ’89 decemberében is a tévét néztük… Bukarest is külföld, meg Budapest is (az egyik érzelmileg, a másik politikai földrajzilag). A forradalmakat mindig leverik vagy ellopják, az igazság pedig eltűnik félúton a metafizika és a pina között.

Továbbá verset olvashatunk Bogdán Lászlótól, Páll Lajostól, esszét Szilágyi Júliától, visszaemlékezéseket, olvasónaplót Kántor Lajos, Király László, Kozma Huba, Pomogáts Béla tollából. Talált vers: Zelk Zoltán – Szerda, 1923.