Király Kinga Júlia frissen megjelent regényét Láng Zsolt, a könyv szerkesztője mutatja be Vásárhelyen a Várban. A Yorick Stúdióban február 27-én este 7 órától a program szerinti József Attila-est tekinthető meg, a könyvbemutató pedig közvetlenül ezután, 8 órától veszi kezdetét.

A Mentor Kiadó gondozásában megjelent P. Lujza: Útvesztő alig eltévedt kislányoknak című regényből Antal Ildikó fog részleteket felolvasni. A könyvet szerkesztette: Láng Zsolt. Borítóterv: Mátyás László grafikájának felhasználásával Irsai Zsolt.

Részlet a könyvből:

"24.
A szállodában, amint a recepciónál álltam, végignéztem a díszes társaságot, ahogy a papirusztekercseiket gyömöszölték vissza a henger alakú dobozokba, mások meg éppen akkor kapták elő őket, hogy összemérjék, kié nagyobb, ki költött többet rá, s hogy melyik papirusz kinek megy ajándékba, s a bonusz-könyvjelzőket is megmustrálták ismét, mintha éppenséggel nem válogattak volna másfél órán át a műhelyben, hogy melyik legyen a Juliska szomszédasszonyé, s melyik megyen majd a komákhoz. Így próbálták hasznosítani az időt, szegénykék, amíg én a pultot vertem, s szobákért harcoltam a recepcióssal, a fogaim közt sziszegve, fojtott hangon, nehogy a vendégek megtudják, hogy nem történt szobafoglalás. Egy ötcsillagos szállodában, Gíza kellős közepén, ahova tíz óra utazás és nyolc óra városnézés után érkeztünk meg. Tipikus, mondtam a lánynak a pultnál, és az a kedvesség, amivel válaszolt, hogy ő ugyan meg nem mondja, hova szállásoljam el az embereimet, úgy éreztem, szétlapítja a fejemet, és nem állok jót magamért. Mert nagy gond az, ha az ember bajban van, és megszorul az úton egyedül, és nem látja a kiutat.

De még nagyobb gond, amikor negyven embernek, aki fáradt, akinek összemosódik minden a fejében, s aki túl szépen perkált ahhoz, hogy már ne tudja, miért is jött el Kairót nézni, meg piramisokat, hiszen látta őket a dizskoverin eleget, nincs hol megpihennie, s ezért majd mind engem okol, és tegyük még hozzá, jogosan. Ebben a szállodában először fordult ez elő. És már szállingóztak is felém a vendégek, hogy na, mi van, mikor kapjuk a kulcsokat, s mindenki elmondta a külön óhaját, hogy piramisra néző, de legalábbis semmiképpen sem frontra néző szobát akar, s hogy a Bartáék úgy összebarátkoztak az út során Novákékkal, hogy szeretnének minden áron egymás mellé kerülni, s közben azon gondolkodtam, hogy vajon párcserén törik-e a fejüket, mert ha ennyi fáradság után még lesz erejük ma este összejárni, s römizni is akár, amikor holnap hétkor reggeli, nyolctól pedig a Kopt Negyed, én esküszöm, beugrom a Nílusba, és felúszom Asszuánig. De kedvesen, hogy még odázzam kicsit a bajt, megígértem nekik, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Mi az, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, bukott ki hirtelen az egyikből a fáradtság, hát nem az a kötelességem, hogy mindent biztosítsak nekik? Nem én vagyok az idegenvezetőjük? De, de igen. Én az idegenvezetőjük vagyok, szögeztem le nagyon frappánsan, és nem szobalány vagy recepciós. S ha valakinek külön óhaja van, a beígért szobák átvétele után, vagy azon kívül, emeltem fel a hangomat, mert az tarthatatlan volt, hogy miközben én itt titokban ügyködöm, hogy kíméljem őket a fölösleges aggodalomtól, hátha mégis kerül egy húsz dollárosra szoba, amit természetesen nem fog megtéríteni senki sem, addig ők kieresztik, és egyenesen rám az összes mérgüket és butaságukat, szóval külön óhaj esetén lehet a recepciónál intézkedni. Majd panaszt fogunk tenni magára, maga arrogáns patkány, s mindezt azután sziszegte rám, még fröcskölt a lepedékes nyála, úgy meg volt veszve, hogy szájtátva hallgatta a Hórusz-meséimet, s hálálkodott, hogy ő ugyan rengeteg szervezett kiránduláson volt már, de ilyen kiselőadást nem hallott még sehol, s hogy igen, bizony igen, ilyen felkészültnek kéne lennie minden idegenvezetőnek. És egyre jobban sziszegtek, egyre több nyál fröccsent a tunikámra, és hirtelen rájöttem, hogy mitől olyan színes a gégehangzók garmadája itt, mert nem kell hozzá nyáltermelés, így tartalékolják a sivatagiak azt a kevés vizet.

Na, nyugodjanak meg szépen, mindenki megkapja mindjárt a szobáját, s majd kicserélik maguk között. Még hogy maguk között! Hát kérjem egyenesen és ab start azt, amit szeretnének. Te jó ég, gondoltam, mi lesz ebből? Ha legalább lenne mit cserélgetni! S hirtelen eszembe jutott egy telefonszám, az egyik helyi kollégámé, aki vezetőségi tag a cégnél, hátha még mindig érvényes, és nem cserélte le egy farzsebben ellapuló, villogó motoroláért a számát is. És közben még egyszer megkérdeztem a recepciós lányt, hogy szóval, no rooms? No rooms, felelte nemes egyszerűséggel, mert a cég az eddigi foglalásokat se fizette ki, és ő azt az utasítást kapta, hogy ne adjon nekünk semmit. Ó, bár volna acélból az öklöm, s hozzá egy sörhasnyi meg egy kopaszodásnyi tekintélyem! De elő azt a telefont, s már hívom is Ahmedet, az egyiket, azt a bizonyosat, hogy hello Ahmed, igen, igen, Kairóban vagyok. Hogy egyedül-e? Szerinted? Nincs szoba, mert a Traveltours nem foglalt semmit, oké, mennyi időn belül leszel itt, rendben, akkor várlak a bejárat előtt. Hogy mért ott? Mert, édesem, ha a szüleim mennének át ilyen guzmikon, tizennyolc óra után, amire kétszáz dollárt fizettek, én is átharapnám az idegenvezető torkát, úgyhogy szeretnék ép torokkal maradni, és ciao. Letettem a telefont, és észrevétlenül, mialatt a magyarok már egymást kurvaanyázták, kiosontam a bejárat elé, s onnan néztem őket. Az egyik csoport néhány emberből állt, akik jártak már talán arab országokban, és nem tévesztették össze a Vörös-tengert a Genfi-tóval, védelmezni próbáltak, a másik csoport meg, szerintem, vacsoráig nyál nélkül maradt. De már jött is Ahmed, mint kiderült, csak itt volt, nem messze, a Hard Rock Caféban, s rettenetesen be volt szívva, csak úgy sütött a szeméből a gyanta meg a téhácé.

Visszamentünk a recepcióhoz, én meghúztam magam, hogy érvényesülni hagyjam Ahmedet, és Ahmed érvényesült. Mert Bartáék Novákék mellé kerültek, s Juliska szomszédasszonyék, akiknek a zodiákusos bonusz-könyvjelzők mennek, kapnak még egy panorámás fotót, amit a piramisra néző szobájukból csináltak Zebeléék, s minden el lett vacsorálva, a vendégek felmentek a szobákba, de én még lenn maradtam kicsit, hogy hálálkodjam a derék Ahmednek. És ez volt az a végzetes dolog, amit nem lett volna szabad. Mert Ahmed úgy érezte, hogy a hálálkodást biztosan még követni fogja valami, valami, ami oly szívet-szájat és ölet melengető, és hogy arra várni érdemes. Így hát ott maradt. S mert unta magát a hallban, felkísért a szobámba, nézte a helyi MTV Arabic Top Tenjét, hallottam zuhanyzás közben, amint Tamír belevonyít a kairói utcazajba, ezt a kiállhatatlan háromhangú összhangzatot, aztán lementünk vacsorázni. S még söröztünk egy kicsit, bár kezdett nagyon idegesíteni, és akkorákat ásítottam, mintha egyben akartam volna lenyelni a Gízai Piramisokat, aztán valahogy mégis feljutottam a szobámba, és beleájultam az ágyba. De Ahmed, a derék nem hagyta annyiban, elkezdett sms-ket küldözgetni, lehetőleg kérdéseket, amikre felel az ember, mert felel, és mert még mindig úgy éreztem, hogy tartozom neki, válaszoltam. Aztán elaludtam."

Mindenkit szeretettel látunk!