[2017. december]

---

Esszéköteted jelent meg, ami az elmúlt tíz-tizenöt évben írt esszéidet gyűjtöt­te össze. Miért érezted, hogy a szépirodalmi művek mellett az esszé nyelvén is meg kell szólalnod? Direktebb hatásra törekedtél, több mindenkit el szerettél volna érni?

Ez nem volt külön elhatározás, mert esszét régtől fogva írtam, igaz – aversekkel és a prózával ellentétben –, többnyire felkérésre. És gyűltek az esszék, és tudtam, hogy egyszer majd valamikor könyv lesz belőlük. De azt is tudtam, hogy még ráér. Amikor két éve megírtam a Zrínyiről szóló hosszabb esszémet, akkor éreztem meg, hogy itt az idő. Elkezdtem válogatni az anyagot, átnéztem az összes számba jöhető írást, és arra jöttem rá, hogy bizony tényleg ráért a dolog: negyvenkét éves korom előtt nem írtam jó esszét. Vagyis nemcsak a mennyiség hiányzott egy esszékötethez, hanem a minőség is.

Milyen egy jó esszé a véleményed szerint? Mire kell törekedni benne?

Az irodalmi esszé egy rendes szépirodalmi műfaj, ami talán csak annyiban különbözik a novellától meg a regénytől, hogy amíg ezekben elég a művészi hitelesség, addig az esszének kötelező odafigyelnie a tudományos hitelességre is (soha nem feledve a művészit!). Szóval az esszétől valamiféle tudományos szemléletet is elvárunk. Viszont talán ugyanezért sokszor idegenkedik is az esszétől az olvasó: úgy érzi, hogy nemcsak szórakoztatni akarják, hanem valamit meg akarnak tanítani neki, valamit le akarnak tuszkolni a torkán. Ezért ha esszét írok, két dologra szoktam törekedni: az első mondatokkal lebilincselni az olvasót, hogy megnyugtassam, neki szól az esszém, ne féljen tőle. A másik, hogy tényleg neki szóljon.

A kötet öt tematikus részre tagolódik. Hogyan alakult ki a könyv struktúrája?

Van három hosszabb írás: Adyról, Zrínyiről meg a szirénekről. Ezek egy-egy fejezet magvát alkotják, köréjük raktam a tematikusan passzoló kisebb esszéket. Egy fejezetben olyan írások vannak, amiket annak idején az Élet és Irodalomba írtam könyvekről és írókról, Fekete Istvántól Ulickajáig. Az ötödik fejezet alapötlete pedig nem tőlem származik, hanem Sipos Balázstól, aki baráti alapon felvetette nekem, hogy írhatnék én is miniesszéket William H. Gass amerikai esszéista Fifty Literary Pillars-ének mintájára. Ezt a részt kimondottan a Lúdbőrbe írtam, és úgy érzem, ettől lett esszégyűjteményből valódi könyv.

A kötet borítóján egy fénykép látható. Barátaid és leendő feleséged között ülsz a Parlament lépcsőjén, 1989. október 23-án, a magyarországi rendszerváltás pillanatában. A fiatalság bizakodása, hanyagsága tükröződik ezen a képen. Ma elkészülhetne-e ez a kép, illetve hol készülne el, és mit kellene tükröznie, hogy visszaadja azt az új korszakváltást, aminek érkeztét több szövegedben is sejteted?

Fél- vagy inkább negyedviccesen: akkor készülhetne el ez a kép újra, ha most negyven-ötvenesen visszaülnénk a Parlament lépcsőjére, pontosan félórával azelőtt, hogy kikiáltják a diktatúrát… Persze, ez nem életszerű. Diktatúrát nem szokás kikiáltani, és nem is biztos, hogy lesz igazi diktatúra, de az biztos, hogy az a szabadság, az a szabadságérzés már nagyon rég nincs meg bennem, ami ’89 után volt. És azt hiszem, nemcsak bennem nincs meg, hanem a világ változott meg azóta – a világ viszonya a szabadsághoz, vagy a szabadság illúziójához. Akkor, ’89-ben és még legalább az ezredfordulóig az volt az uralkodó közmegegyezés (hadd mondjak korszellemet!), hogy befelé tartunk a szabadságba. Most inkább ellenkező közvélekedést érzek ki filmekből, internetről, regényekből, világpolitikából, beszélgetésekből, azt, hogy egy olyan időszakban élünk, ami nem hisz Európában, szabadságban, humán jövőben, hanem valamiféle disztópikus pesszimizmus jellemzi: a katasztrófa, a büntetés, a szolgaság, a barbárok várása. 

Maradjunk a válság azonosításánál. Magyarország történelme legalább száz éve kényszerpályán van – írod egyik esszédben. Mások szerint ez ötszáz éve tart. Ami érdekes az esszéidben, hogy a Kádár-rendszer végét egy viszonylagos aranykorként írod körül, amiben szárba tudott szökkenni a szabadság fantomja, hogy majd a rendszer bukása utáni huszonöt évben számolódjon fel. Lehet ma számukra viszonyítási pont a nyolcvanas évek?

Talán inkább mondjunk ötszáz éves kényszerpályát, ami nagyjából azóta tart, hogy felfedezték Amerikát, és Európa figyelme nyugatra fordult. Akkoriban született meg Kelet-Európa, majd Kelet-Európában azóta a lemaradottságtudat, ami töretlenül tartja magát ma is. A Kádár-rendszert nem akarom felmagasztalni, egyszerűen elkorhadt, és szép virágok nőttek ki a korhadékból. Például a szabadság. A nyolcvanas években jártam a pesti bölcsészkarra. Mondjuk egy délelőtti előadáson bele lehetett feledkezni a lemaradottság-érzésbe, hogy a világtól véglegesen elszakított régióban, országban, városban élünk, és ez már mindig így lesz, és ez milyen szép és dekadens dolog. De aztán délután, mondjuk egy kora középkori történelem-proszemináriumon elkapott az az érzés, hogy itt csak rajtam múlik, mit és mennyit tanulok, mert itt semmilyen tudáshoz nem lehetetlen hozzájutni, hihetetlenül képzett, világra nyitott tanáraink vannak, akik ironikus mosollyal kezelik a helyén a kötelező marxista ideológiát, és a legfrissebb oxfordi könyveket rakják elénk, ha kérjük. És hogy itt hi-tech történész lehetnék. Szóval ma is úgy érzem, hogy a nyolcvanas évek egy kegyelmi pillanata volt a magyar történelemnek (és nemcsak az egyetemeken), egy átmeneti korszak, egy sokat ígérő jelen, amikor egymás keze alá dolgozott a diktatórikus múlt és a szabad jövő.

Te hogyan értelmezed az elmúlt évtizedek kudarcát? Mi romlott el? Mit nem sikerült megvalósítani? Esetleg, miért kellett ennek így történnie?

Itt megint elég messze lehetne szaladni a múltba, de menjünk „csak” ’56-ig. Magyarország a forradalmával – a szovjet gyarmatbirodalmon belül egyedüliként – kivívott magának egy relatív szabadságot, mert mindig ott lebegett a lehetőség, hogy ha túlfeszítik a húrt, akkor itt újra forradalom lehet. És nem kizárt, hogy éppen ez a relatív szabadság fordult évtizedek alatt a visszájára, és kényelmesítette, gyávította, tompította, kisszerűsítet­te, óvatosította el a magyar társadalmat. Lett vesztenivalónk: kicsi szabadság, kicsi jólét, de a miénk. Ekkoriban kezdtünk merni kicsik lenni… ’89 után aztán a frissen felszabadult kelet-európai társadalmak sorra húztak el mellettünk, bizonyultak életrevalóbbaknak, harapósabbaknak, egészségesebbeknek. És ez még mindig kevés volt a kudarchoz: 2004-ig, az EU-csatlakozásig a remény simán elvitt minket, hogy jön az igazság pillanata, a Nagy Villámgyors Felzárkózás Európához, és csak a 2004 utáni csalódások, majd pár év múlva a gazdasági válság tette rá a pecsétet a kudarcra. (Mindezzel nem azt mondom, hogy másutt nem volt csalódás. Olvastam nemrég, hogy a rendszerváltás óta Kelet- és Közép-Európából körülbelül húszmillió ember vándorolt el. Magyarországon talán csak nagyobbak voltak az illúziók.) 
 
Nemcsak a válságot próbálod azonosítani, hanem valamilyen megoldási kísérletet is felvillantasz a szövegeidben. Ami érdekes és szimpatikus számomra, hogy noha társadalmi állapotokra, közügyekre, történelmi folyamatokra reflektálsz, még sincs ellenségképed, nem gyűlölsz semmit, nem sajnálsz le. Hogy sikerül ez neked?

Tartok tőle, hogy jobb képet festettem magamról az írásaimban, mint a valóság, mert bizony nekem is vannak ellenségképeim, gyűlölök és le is sajnálok sok mindent. A nagy titkom az önbizalomhiány. Ha mondok, gondolok vagy leírok valamit, abban a pillanatban megszólal a fejemben a szenvtelen géphang: de biztos ez? És akkor megnézem a másik oldalt is. És ezután még újra az innensőt is, és még egyszer a túlsót a biztonság kedvéért. És mire mindezzel megvagyok, már rendszerint az égvilágon mindenkit megértek. Csak közben gyakran lekésem az eredeti problémát. Szóval lassú vagyok és körülményes. Ez viszont nem mindig baj, mert sokszor a lassúság és körülményesség óvja meg az embert a pánikszülte radikális hülyeségektől.

Coincidentia oppositorum, az ellentétek egybeesése – mintha ez volna a módszered. Ady Endre és a Bizottság. Hogyan kerülhetnek ők egy platformra nálad?

Igen, az Európa Kiadó és Menyhárt Jenő habitusa jobban passzol Adyhoz, mint a Bizottság zenekar. De ha azt mondjuk, hogy Ady és a Bizottság ugyanolyan elemi erővel kirobbanó költészet volt a saját korában, akkor máris egy platformon vannak.
 
Különben két Adyról beszélsz a megjelenése óta elhíresült Ady-esszédben (Komp-ország, a hídról). Egyik egy eltűnőben lévő nyelv világirodalmi rangú költője, a másik egy eltűnőben lévő nemzeti történelem hőse – ahogy nevezed. Mintha ezzel felvázoltad volna azt a politikai-társadalmi megosztottságot is, amelyben szinte véglegesnek tűnő módon berendezkedett a magyar társadalom. Hogyan lehet ezt a két Adyt összeegyeztetni, nem beszélve az általuk képviselt hagyományról?

Ady maga egyeztette ezt a kettőt. Ettől ő Ady. És talán ettől van az, hogy száz éve nem sikerült őt más nyelvekre érvényesen lefordítani. Csak valamilyen későromantikus hőbörgést olvasnak ki belőle. Ady többek közt abban különbözik a legtöbb „normál” költőtől, hogy ő frontember is volt. Egyfolytában színpadon. A zene pedig nem más, mint a magyar történelem, a végzetek, a zsákutcák, az eltévedt lovas, a kelet-európai megkésettség, a végletesnek tűnő megosztottság, csupa vérzés, csupa titok, csupa nyomások, csupa ősök, csupa erdők és nádasok, csupa hajdani eszelősök. Ez a zene szól mögötte. De egy kívülálló nemmagyarnak nem hallatszik ebből egy árva hang sem, ő csak annyit lát, hogy egy elképesztően karizmatikus frontember tátog és őrjöng a színpadon: nyilván nagy költő, csak sajnos nem értem. Nem derül ki, hogy ez egy ószövetségi próféta is, aki a versei­ben felstilizálja a nemzetét kiválasztott néppé. A bűneivel és az önpusztító megosztottságával együtt. Minden társadalom megosztott, nem csak a magyar, de Ady szinte büszkévé tesz a megosztottságra.

Meg lehet úszni a választást? Van esélye ma a „kívülállás erkölcsiségének”?

Én nem kívülállok, hanem csak állok. És nem akarok prédikálni erköl­csiségről. Épp elég erkölcstelenséget követtem már el ahhoz, hogy ne próbáljak erkölcsi példát mutatni. Meg lángoszlop lenni. Már csak hiúságból sem, mert az erkölcsiség szó végtelen unalmat és öregbácsisságot áraszt magából. Viszont nem akarok beállni a másik hősi pózba, a magányos, meghasonlott kívülállóéba se. Mert én nem vagyok magányos. Legföljebb sokszor vagyok egyedül. A megosztott magyar társadalomról viszont azt gondolom, hogy mind a két oldalához van közöm. Cinikusan: egyik oldal se ér meg nekem annyit, hogy beáldozzam érte a másikat. Patetikusan: egyben gyűlölöm, egyben szeretem.

Konzervatív anarchizmus – Canetti kapcsán értelmezed ezt a kijelentést. Próbáljuk újra körüljárni, hiszen mintha ez jellemezné legjobban azt a szemléletet, ami végigvonul az esszéiden.

Na, és máris ellentmondok magamnak… Az előbb ostoroztam az öreg­bácsisságot. Pedig a mogorva öreg bölcs az egyik kedvenc típusom. Mint például Elias Canetti, aki konzervatív anarchistának nevezte magát. De az ellentmondás csak látszólagos. Aki öregbácsis, az konzervatívnak hiszi magát, de igazából csak egy konzerv. Pár mondat a Lúdbőrből arról, ahogy Canetti nyomán a konzervatív anarchizmust elképzeltem: „A konzervatív anarchista… tudja, hogy igenis van igazság. De azzal is tisztában van, hogy halálos unalom árad azokból, akiknek mindig igazuk van. A konzervatív anarchista nem játszik a szavakkal, mert bízik, sőt, hisz a szavak erejében… Az ’élet lényegét’ keresi, de a nagy szavakat utálja. Elgondolja, milyen jó volna, ha a nagy szavak figyelmeztetően fütyülni kezdenének, mint a teavízforralók. Másutt olyan világot képzel el, ahol, aki kimondja, ’én’, az alatt rögtön megnyílik a föld… A konzervatív anarchista az elméjének az egy­ségétől fél – nem attól tehát, hogy széteshet a gondolkodása, hanem attól, hogy figyelme netán valamilyen ’rögeszmére vagy gonoszságra’ összpontosulhat – vagyis inkább megosztja a figyelmét. Igyekszik minél lassabban megismerni a dolgokat, mert nem akarja megunni a világot. A konzervatív anarchista gyűlöli a hatalmat, megveti a sikert. Nobel-díját szégyelli.” Ilyeneket írtam Canetti nyomán Canettiről, és tulajdonképpen ilyen szeretnék lenni. Lehet, hogy ő ilyen is volt. Én csak szeretnék.

Térjünk rá az irodalomra, hiszen végső soron az irodalomhoz kapcsolódó szövegek teszik ki a könyv nagyobbik részét. Először nézzük az alkotás oldaláról. A versírás célja a lúdbőr – írod a kötet címadó esszéjében. Az irodalomelmélet és kisebb mértékben az irodalomkritika is mintha az utóbbi időben szem előtt tévesztette volna a művek befogadásának érzéki dimenzióját, a szöveg örömét. Számodra mit jelez a lúdbőr? És ha ez a célja a költészetednek, hogyan tudod előidézni? Milyen eszközök állnak a rendelkezésedre?

Igen, a lúdbőr, vagyis a katarzis a célja a verseimnek, de azt nem tudom elmondani, hogyan idézem elő – már persze, ha tényleg sikerül előidéz­nem… És azt sem tudom megmondani, hogy miért borzongatnak és rendítenek meg a kedvenc verseim. Néha elkap, hogy elemezzek, milyen saját emlék erősíti fel bennem az érzést ennyire, de aztán nem erőltetem a dolgot. Maradjon titok. Az irodalomelmélettől és az irodalomkritikától tulajdonképpen ennek a titoknak a feloldását várjuk, és mivel nem lehet feloldani, kicsit mindig csalódunk. Az irodalomelmélet természetéhez tartozik, hogy mindig éppen mintha „az utóbbi időben” tévesztette volna szem elől a „művek befogadásának érzéki dimenzióját, a szöveg örömét”. Igen, mert az irodalomelmélet (és tulajdonképpen a kritika is) tudományos alapon áll, a mérhető dolgokban van inkább otthon. Hivatkozások, vendégszövegek, esztétikai, művészetelméleti iskolák, ideológiák hatása egy köl­tői szövegre, ezek mérhetőek, de a katarzis – hát az nem annyira. Egy tudós nem hivatkozhat arra, hogy lúdbőrzött az olvasáskor. De azért azt se tudom elképzelni, hogy pont csak az irodalomtudós és a kritikus ne érezzen soha katarzist.

Úgy gondolom, mégsem könnyű ma költőként megszólalni. Ezt te is kiemeld, amikor arról beszélsz, hogy manapság a vers már csak önmagáról tud szólni, a költészet óvakodik a katarzistól, nem mer megrázó lenni. Egy ilyen környezetben hogyan lehet verset írni? Valóban elég az, ha az embertársaink arcáról leolvassuk a szirének énekét?

Azt nem gondolom, hogy a vers manapság már csak ilyen lehet vagy csak olyan. Senki nem tilthatja meg nekem, hogy megrázó verset írjak, ha tudok. Figyelni kell az elméletre (vagy a korszellemre, ha tetszik), de nem szabad teljesen ráhagyatkozni. Még úgy se, hogy pont az ellenkezőjét csinálom. Az a jó, ha a költő legalább a harmadik dolgot teszi meg, olyat, ami őt magát is meglepi. A Lúdbőrben azt képzeltem el, hogy Odüsszeusz társai a hajóban meg akarják hallgatni a szirének énekét (mert az nekik is jár, nem csak a királyuknak, elvégre demokrácia van), és ezért a leleményes Odüsszeusz lemond a szirénekről, és a saját fülét dugaszolja be agyaggal, lekötözi a társait, és csak arra figyel, nehogy valamelyiküket baleset érje a szirének hallgatása közben. Ezért ő a királyuk. Mert közös társadalmi érdek, hogy mindig kell lennie valakinek, aki józan marad, és figyel a többiekre. De itt segíthet a költő. Ha egy társadalomban mindenki költői látomásokra vágyik, akkor a költő maradjon józan. Ha én például ott lettem volna a hajóban, jól kibírtam volna, hogy ne halljam a sziréneket, hadd hallgassák meg őket mindannyian, Odüsszeusz se maradjon ki a jóból. Verset meg arról írtam volna, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem hallotta a szirének énekét.

Az első igazi versed szakaszosan, több mint egy év alatt született meg. Hosszúnak tûnhet ez az időszak olyas valakinek, aki a verset valamilyen ösztönös, nyelvi leleménynek tartja. Tulajdonképpen mennyi munka rejtőzik egy vers mögött? Esetleg te mennyire szoktál utánamenni a verseid témájának? Mit szoktál tanulmányozni ilyenkor?

Szerencsés csillagállás esetén egy vers szinte készen ugrik elő a semmi­ből. De nálam ez húszéves koromban is elég ritka volt. Többnyire ösztönösen jött egy-két versszak, és aztán megakadtam. Ez így van ma is. Ilyenkor a legokosabb félretenni a félkész verset, és egy idő múlva, amikor már elfelejtettem a részleteket, újra ránézni. Hogy az a hangulat jöjjön elő, amiben a meglévő részt írtam. Tehát vissza kell menni az ösztönösségig. Tulajdonképpen pszichoanalízisbe küldöm a félkész verset ilyenkor: beszéljen róla, hogy mit is akarhatott eredetileg… És aztán ennek alapján folytatom. De azért olyan is volt már nemegyszer, hogy egy koncepcióhoz írtam verset (urambocsá’, párszor megrendelésre is, amit huszonévesen el se tudtam volna képzelni!) – és főleg ilyenkor fordult elő, hogy komolyabban utánaolvastam a témának. 

Most a befogadásra fókuszálnék. A könyv egyik fejezetében – ahogy te is megemlíted – olyan írások vannak, amelyeket könyvekről és írokról írtál. Ami érdekes, hogy nemcsak befutott és szokványos írokról írtál. Fekete István, Menyhárt Jenő, Kóka Rozália – hogy csak néhány példát említsek. Mi rejtőzik ezen választások mögött? Egyáltalán, hogyan olvasol, hogyan tájékozódsz abban a könyvrengetegben, ami körülvesz?

Rosszul tájékozódom, és tele vagyok lelkifurdalással, mert minden nap könyvek ezrei jelennek meg a bolygón, amiknek csak a töredéke töredéké­ről tudok, és annak is csak a töredékét olvasom. De ez így van, senki nem tud minden könyvet elolvasni. Azt csinálom, mint a legtöbben: egyrészt rábízom magam az olvasottabbak és tájékozottabbak véleményére (kellő óvatossággal), másrészt olvasom azt, ami éppen a vállalt feladatom, harmadrészt bízom a vakszerencsében, hogy úgyis eljut hozzám, aminek el kell jutnia, negyedrészt igyekszem újraolvasni a régi nagy kedvenceimet is. Például Fekete Istvánt. Akit nem kezdek itt most újra dicsérni. 

Izgalmas vállalkozásnak tartom az „ötven + 1 irodalmi pillér” gondolatát. De mit lehet jelezni egy ilyen vállalkozással? Könyvajánlók ezek? Esetleg rövid bevezetések abba a kulturális miliőbe, amelyben élsz?

Mint mondtam, volt egy mintám: William H. Gass ötven darab pármondatos, nagyon személyes mikroesszéje a neki legfontosabb ötven mű­ről. Én is kiválasztottam a magam ötvenjét, és elkezdtem írni róluk – de villámgyorsan kiderült, hogy pár mondat helyett egyoldalasak lesznek, határozottan össze fognak függni egymással, vezérszálak futnak majd végig bennük, és még annál is sokkal személyesebbek lesznek, mint az eredeti. És írtam őket egymás után, és egyre nagyobb örömmel. Sőt, boldogsággal, flow-érzéssel. Egyszerűen elkapott írás közben a vágy, hogy ne csak megmutassam az olvasónak a kedvenceimet, hanem becsalogassam őt az éle­tembe, és ott megvendégeljem.
 
Most, amikor a könyv háttérbe kezd szorulni más médiumokhoz képest, te, aki a könyvkultúra szülöttje vagy, miben látod a könyv, a szöveg előnyét, vagy akár hátrányát más médiumokhoz képest?

A lassúságot és körülményességet már dicsértem egy kicsit fentebb… Bizonyos problémák maguktól elmúlnak, ha kellőképpen lassú az ember. A nyolcvanas években az volt a közös pánik, hogy a képi kultúra felzabálja az írásosat. Azért nem egészen így történt. Jött a másik pánik a kilencvenes években, hogy a korosztályom gyerekei már nem is fognak olvasni. Aztán jött a Harry Potter. És mire a gyerekeink felnőttek, megjöttek a közösségi oldalak, ahol folyamatos írás-olvasásra kényszerülnek. Nemrég azt hallottam, hogy a 2010-es évekre az Egyesült Államokban durván visszaesett az E-book-ok forgalmazása. Ezek persze mind pár éves trendecskék, és lehet, hogy papíralapú könyvkiadás tényleg nem lesz húsz év múlva, de most úgy érzem, hogy a betűk olvasása a kiborgok hatalomátvételéig nem fog kimenni a divatból.