[Látó, 2009. június]

„van fájdalom a gondolatban” II.

ha békét tudnék kötni magammal
ha nem volna hatalmad felettem
ha volna hatalmam magam felett
akkor csendes tél lenne az irkalap
hó pezsdítené véremet
és talán visszatalálnék

és szőnénk fonnánk rokkát pörgetnénk
mint Gandhi vagy Ilus néni a kertek alatt
hajnalban szólna nekünk is a kakas
s úgy száz év után talán ébrednénk
hűvös hajnali mente lenne a gondunk
mit leveszünk az ajtófélfáról
s magunkra kanyarítunk

viselnénk le se tennénk
s mennénk bele a télbe
nem törődnénk vele hogy vajon megérte-e
a száz év gyötrődés száz év álom
a hűvös hóra feküdve
keresnénk mit nem találunk
pezsegne vörösen a vérünk
a bőrünkön dobolná
hogy még nem is éltünk

ha egyszer meglátogatna a béke
(ami az útján tán Jézust kísérte)
talán visszatalálnék
s nem lenne csonka a vers
helyére kerülne a mondat
s te nem érhetnél el bármit mondasz
mert nem lenne ajtó
azon a télen (őszön?)
ahová magamat száműzöm
ki lennél zárva
akár ez az új de már kopott század
ami énreám már nem vigyázhat