Látván az idő, zord kéz, hogy töröl S tesz nyomtalanná nagy dobásokat, S mint víz tükrén az eltűnő körök A semmit ringatják: halálokat; S hallván az életét, mint szűk ruhát, Miként vetette le a hallgatag, Borbély Szilárd nevű sötét barát, – Csak tépkedem e furcsa szavakat… Üresek mind és istentelenek…! Mióta már hogy nem nyílt meg az ég, S a történet, mely mindig túl kerek, Feltámadást ígér valamiképp. Nem véve számba fényt és rothadást, Csak ömleszti a túl szemcsés adást.
