A „határon túliság" / „határon inneniség",
A „nőiesség" és a „férfiasság" alakzatai

„(…) az öreg Bözsi lógatja aszott mazsolafejét bele a nagyvilágba, innen meríti földrajzi ismereteit, miszerint Palesztina és Amerika úgy vannak egymás mellett, mint Ungvár és Domonya, bizony." (Berniczky 101)

Felütés

A „határon túliság" és a „határon inneniség" – a magyar kultúra vonatkozásában is – nagy mértékben a művészi reprezentációkban és diskurzusokban kristályosodik ki. Ezért tűnt számomra lényegesnek elvégezni egy olyan elemzéssort, amelynek eredménye a jelen tanulmány, és amelyben arra próbáltam választ keresni, hogy az utóbbi két-három évben született irodalmi prózai szövegek mi módon viszonyulnak a magyar identitás eme sarkalatos pontjához. Mivel a látszólag leíró terminuspár mögött a „többségi-kisebbségi" ellentét lapul, nem hat újdonságképpen, ha azt írom, hogy a regionális magyar nemzeti identitások megképzésének és felmutatásának a terhét elsősorban a „kisebbségi" korpuszhoz sorolható szövegek vállalják magukra. Ezzel szemben a „többségi" magyar volt inkább oly módon mutatkozik meg, hogy az ide sorolódó/tartozó irodalmi szövegek már-már szimptómaszerűen hallgatnak – a posztkoloniális elméletek szellemében perifériának nevezhető – „kisebbségi" képződményekről.

Ezen okokból kifolyólag vizsgált példáimat igyekeztem a „határon túli" irodalom terméséből válogatni, és szerencsémre az irodalmi közélet egy olyan kötettel is a segítségemre sietett, amely eredetileg nem szerepelt a kutatási tervben, és amely magasfokú öntudatossággal foglalkozik az általam is megcélzott kérdéskörrel. Ily módon az elsődleges hivatkozási pontja az alábbi szövegnek Tolnai Ottó és Parti Nagy Lajos beszélgetőkönyve, a Költő disznózsírból, amelynek állításait a posztkoloniális irodalom- és kánonelmélet szemszögéből elemzem , illetve kiindulópontul használom fel a tanulmány második felében bemutatott (szoros) szövegolvasatokhoz. Ezek képezik a kutatási tervhez leginkább hű részt, ahol az eredeti kérdésfelvetésem szellemében a „határon túli" és „határon inneni magyar irodalmak" megkülönböztetés által konstituált szövegeket vizsgálok. A célkitűzés szerint a „határon túliság" minőségének textuális jellemzőit próbálom kimutatni a kiválasztott prózai munkák komparatív olvasata révén – természetesen, amennyiben ez a kategória tarthatónak minősül a 21. században megjelent prózai szövegek esetében is. Ezen túlmenően pedig még egy vizsgálati szempontot érvényesítek, nevezetesen annak a kérdésnek a tárgyalását, hogy a nőiség, női íróság, női identitás-ábrázolások különböznek-e az egyes utódállamok határain belül született, publikált (?) prózai munkák esetében. Nyilvánvalóan, ez az utóbbi kérdésfelvetés – különösen a társadalmi nem kulturális beíródásainak a szisztematikus vizsgálata esetén – nem tekinthet el a (tükörszimmetrikus) másik identifikációs lehetőség, a férfiasság ábrázolásának és megképződésének elemzésétől sem, bár erre a jelen tanulmányban kevés hangsúlyt fektetek, ez további munkát igényel.

A szövegolvasatok tárgyát egyrészt a „határon túliságot" a szerzők valóságában és/vagy élettörténetében konstituáló prózai szövegek képezik: Berniczky Éva A tojásárus hosszúnapja, Bartis Attila A Lázár apokrifek és Vida Gábor Fakusz három magányossága című munkáiról van szó. Két további példám viszont a megképzett narrátori móduszban és cselekménysorban vállalja fel a „határon túliságot" – Bánki Éva Esővárosa –, illetve úgy „határon túli magyar" a holdudvara, hogy ennek nincs köze a poszt-Trianon szindrómához: Marc Martin francia származású író magyarul, a magyar nyelvről és a magyarságról írott kísérleti prózakötetéről, a Járt utat kétszer járj!-ra utalok itt.

Többségi (magyar) irodalom versus kisebbségi (magyar) irodalom

Kutatási kiindulópontomat az a tény szolgáltatta, hogy a magyar irodalomról szóló szakmai diskurzusokban a közkézen forgó kánonok radikálisan különböző szempontok szerint szerveződnek. Irodalomtörténeti, illetve poétikai mutatókra alapozó mű és szerzői név-csoportok mellett figyelmet érdemelnek (és kapnak) a területi-politikai valóságot irodalmi gyűjteménnyé transzformáló kánonok is. Ez utóbbiak államhatárok, nemzetfogalmak és földrajzi régiók mentén szervezik együvé azokat a műalkotásokat, amelyek poétikai vagy történeti perspektívából egymástól igen különbözőeknek mutatkozhatnak. Ugyanakkor azt is meg kell engednünk, hogy a „többségi/ kisebbségi", „határon túli", „felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki, magyarországi" elengedhetetlen, jól bevált jellemzési kategóriák az irodalmi termelés vonatkozásában is, hiszen a politikai/földrajzi változókra az irodalmat teoretizáló diskurzusoknak is reagálniuk, reflektálniuk kell és lehet. Az erre a transzformációra való reflexió, a referenciális jelölők beszüremkedésének módja a non-referenciára, absztrakcióra, nyelvezeten belüli meghatározottságra törekvő diskurzusba jogos kérdésfelvetéssé lehet, és a továbbiakban ez az axióma határozza meg jelen tanulmány argumentációját is .

Ha azt mondjuk, „határon túli" avagy „kisebbségi magyar", a megnevezésekkel egy (több?) jól működő irodalmi kánont is megidézünk, amelynek szerkezete és pozíciója az átlagosnál is komplexebbnek tűnik. A kapcsolódás, amit ezek a kifejezések kifejtetlenül hagynak, nemcsak egy irányba szőhető meg: a legkézenfekvőbb „határon túli" kifejezés mellé a „határon inneni"-t is szcenírozni, avagy a „kisebbségi magyar" irodalom képződménye mellé a „többségi magyar" irodalmat is odagondolva, ezek viszonyáról (is) szólni. Ebből a szemszögből a rejtve maradó vetület azé a többségi irodalomé, értelmezésé és perspektíváé, ahonnan a Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia területén (is) születő irodalmi szövegek kisebbségiként, a határon túl születőként definiálódnak . Ezek az egyszerűnek tűnő megnevezések, amelyek a kisebbségi voltot, illetve a határ túlodalán elfoglalt pozíciót emelik ki, nemcsak a pár-terminusok elfedésében tekinthetőek igazán sikeresnek, hanem abban is, ahogyan elhallgatják a többféle határon túli, kisebbségi magyar irodalom között létező kapcsolatokat. Azaz reflektálatlanul hagyják azt, hogy a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági magyar irodalmi képződmények nemcsak a többségi magyar irodalomhoz kötődnek, viszonyfogalmakként, hanem egymáshoz is láthatatlan szálak fűzik őket, igaz, olyan szálak, amelyek java részét még csak nem is a kommunizmus időszakában, hanem a Monarchia idején szőtték.

A különböző politikai országhatárok közé sorolt magyar nyelvű irodalmak tematizálása és körüljárása a Költő disznózsírból című kötet alaphelyzetéből (is) fakad: Parti Nagy Lajos Magyarországról, magyarországi íróként utazik Szerbiába, Bácskába, hogy régi jó barátjával, a formabontó költő Tolnai Ottóval interjút készítsen. A Magyarországról látható, láttatott Vajdaság és Bácska/Kanizsa mibenléte, hangulatata elsődlegesen a fejlettebb, kevésbé kaotikus, „nyugati" országból érkező Parti Nagy csodálkozó, elbűvölt hanghordozásából bomlik ki: „Számomra ez ugyanolyan mitikus világnak tűnik, mint García Márquez világa, nem véletlenül mondom a hasonlóságot. Te hogy gondolod? Ti emeltétek ezt a világot ilyen különös dimenzióba, vagy pedig ennek a világnak van ilyen különös aurája?" (Tolnai–Parti 34) Megjegyezendő, hogy egy több mint tíz évvel korábban megjelent kritikai darabban egy másik, és más országból származó határon túli prózaíró érdemli ki a García Márquez-hez és a Kolumbiához való hasonlítást. A történet szereplői ezúttal Orbán Ottó, aki a Romániából/Erdélyből áttelepült Bodor Ádám Sinistra körzet című regénye (prózafüzére) kapcsán jegyzi meg: „(…) [Bodor] úgy erdélyi magyar, ahogy García Márquez kolumbiai" (Orbán 278). A Sinistra kritikai recepciójából hozzá csatlakozik egy másik hang, a monográfia-szerző Pozsvai Györgyi lábjegyzetbeli megjegyzése formájában: „Ez a kép (ti. Borcan ezredes denevérszerű esernyője) Gabriel García Márquez Száz év magány című regényének egyik szürreális látomásához köthető. A dél-amerikai író mellett Bodor Ádám szellemtársai körébe sorolható Iszaak Babel és Franz Kafka is." (Pozsvai 227)

Visszatérve az említett interjúkötethez, a beszélgetőpartner Tolnai is ráerősít a magyar–szerb határ két oldalán lévő magyar közösségek és települések eltérő voltára, bár érdekes módon számára a kapcsolódási (asszociációs?) pontot nem García Márquez (Kolumbia, Latin-Amerika, az Óperenciás tengeren is túl) jelentik. A Jugoszlávia széthullását, illetve a délszláv háborús időket lereagáló részekben olvashatjuk a következőket: „Ültünk ott, a világ végén, valami felfoghatatlan sivárságban, és majdhogynem szó szerint sirattuk Újvidéket. Ám ennek a siratásnak tényleg volt egy alig észlelhető mediterrán dimenziója, mintha már egy kikötői csehóban üldögélnénk, végzetes hajónkra várva." (Tolnai–Parti 104) Továbbá, a beszélgetés egy másik pontján Tolnai arra is kitér, hogy az ő (és a Symposion című folyóirat/Thomka Beáta) irodalmi-művészeti, s ennélfogva emberi/humán profilja honnan nézve lenne megérthető: „Igaz, a mi jugoszlávságunk, kötődésünk végső soron Danilo Kiśből (…) eredeztetett, s a mai napig ugyanúgy vállalható, számomra ma is a legfontosabb szellemi kötődést jelenti (…) e térségeket illetően a Monarchia és Nagy-Jugoszlávia maximális képletnek mutatkozik meg mindig." (Tolnai–Parti 302)
Míg tehát a Magyarországról jött beszédpartner Bácska és Újvidék (irodalmilag is megalapozott) kisugárzását Márquezzel és Latin-Amerikával rokonítja, addig az ott (is) élő költő inkább egy mediterrán, nagy-jugoszláv, Osztrák–Magyar Monarchia által körülírt rokonságot lát felállíthatónak. A Monarchia mint fontos és vállalható, tehát értékkel bíró struktúra Vida Gábor regényében is az egyik legszívósabb háttérnarratívát jelenti, s ily módon talán nem nélkülöz minden alapot az az általánosítás, hogy a kommunizmus és a posztkommunizmus alternatíváival (valóságával) szemben a kisebbségivé vált magyar nyelvű irodalmak kettővel lépnének vissza, ha a szimbolikus aranykort (s így a számukra is elfogadható viszonyokat) kellene kijelölniük. Ízelítőül íme a Vida-regény főhősének első benyomása arról a kisvárosról, ahova pszichológusként állást kap: „Ezeket a hajnali megérkezéseket mindig szerette; a vonat lassít, majd megáll a Monarchia idején épült pályaudvaron. (…) A gimnázium előtt hosszan nézelődött, furcsa ház volt ez is, még abból az időből, amikor tudtak építkezni (…)." (Vida 6) Az Esőváros-beli elbeszélőnk, Torma Imre életében is fontos állomás a prágai német lapnál való újságíróskodás, ahol is kapcsolatba kerülhet a Monarchia „nyomait" magán viselő „füstös, ballonkabátos" közép-európai városi kultúrával, és persze ez alkalmat szolgáltat arra is, hogy ennek a közegnek a harcias szociális érzékenységét, balos igazság-keresését a visszájára fordítsa. Gondoljunk például a német riporter és későbbi megbecsült lektűr-író, Egon Erwin Kisch jellemzésére: „Legnagyobb riporteri trükkje az volt, hogy sildes sapkát, munkászubbonyt öltött (…), [és] az egyszerű emberek úgy megijedtek tőle, hogy azonnal maguk közül valónak ismerték el." (Bánki 68) Elbeszélőnk a kitalált bűnügyek részletező bemutatásával szerez magának hírnevet, ez indítja őt el a regényen belüli regényírói pályán.

Kolumbia/Latin-Amerika és a mediterrán-térség között, földrajzi-kulturális sztereotipizálás szintjén, a fő különbségek a Magyarországhoz viszonyított (kilométerekben mérhető) távolságban, valamint a tenger által is körülírt, értékesnek elismert kulturális hagyományvilágban érhetők tetten. Tolnai gesztusa visszaírja a Vajdaságot/Bácskát három, ma már jobbára csak szimbolikus utalásképp létező, ám a jelenlegi Magyarországot is tételező képletbe – Monarchia, mediterrán hatások, a kommunista tömb –, Parti Nagy pedig valószerűtlenné oldja a fizikai közelséget azáltal, hogy egy közismerten egzotikus, ám roppant messzi, kulturálisan rokonnak semmiképp sem nevezhető írói életműhöz, nyelvhez és kontinenshez/országhoz hasonlítja a délvidéki irodalom szerzői által létrehozott fiktív világot.

Közhelyesként ható kijelentés az, hogy a posztmodern gyűjtőnév alá rendelhető irodalomtudományi irányzatok a nemzeti irodalmak monolit konstrukciói ellenében, végső soron azokat tördelve, szabdalva alakították ki specifikus kutatási területüket. Hangsúlyozottan érvényes lehet ez a nézet a posztkoloniális teória esetében, amely éppen a nemzet, a (nemzeti) államalakulat, a birodalom fogalmait megképző imaginárius konstrukciókban – irodalmi és történelmi művekben – mutatott rá az egyneműsítés végett mellőzött, integrációt fenyegető kolóniák, perifériák létére és szerepére. A centrum-periféria, hatalom-lefokozás, gyarmatosító-gyarmatosított viszony-párok válnak ezen teoretikus irányvonal alap-kategóriáivá, amelyek révén az elmélet kísérletet tesz arra, hogy az esztétikum szférájába sorolódó irodalmi alkotások politikai és földrajzi kondicionáltságára rámutasson, illetve értelmezze ezt, hozzájárulva ily módon is a nemzeti irodalom (vö. egyetemes magyar irodalom) egységesnek tételezett építményének a korrekcióihoz.

A nemrégen elhunyt Edward Said amerikai irodalomtudós Orientalizmus című könyvében leírja annak a gondolkodási és világ-leképezési algoritmusnak a diskurzív stratégiáit, amelyet a címben is feltüntetett szó jelöl. Ezek révén a nyugati típusú, gyarmatosító logikájú diskurzív hatalom saját célkitűzéseinek megfelelően jellemzi és képzi meg a vele szemben álló Keletet: „Said lényeges felismerése, hogy a kulturális diskurzusok nem az ’igazat’ közvetítik, hanem egy meghatározott megjelenítést. (…) Az ilyen állandósult torzítások nélkülözhetetlenné váltak a Nyugat önmeghatározásában ahhoz, hogy a Keletet saját ellentétpárjaként, a titokzatos, sötét idegenként jelenítse meg." (Szamosi 422) Said véleménye szerint koloniálisként olvasható viszonyrendszer ott és akkor veszi kezdetét, amikor szembenálló felek inkább metonimikusan, mint metaforikusan viszonyulnak egymáshoz, azaz másságukat hangsúlyozzák a meglévő egyezések rovására. Az általa vizsgált nyugat-európai és keleti iszlám/arab szembenállás konstitutív momentumát így foglalja össze: „Az orientalizmus alapfeltétele a külsődlegesség, vagyis az a tény, hogy az orientalista, a költő vagy tudós, a Nyugat érdekében és a nyugat számára szólaltatja meg, írja le és magyarázza a Kelet titkait. (…) az orientalista a Keleten kívül helyezkedik el." (Said 445)

Csírájában és nyomaiban, de az antinomikusan megképzett, „egzotikus, keleti, határon túli magyar irodalom" kitermeli (mintegy a fordított logika folytán) a vele szemben álló „racionális, világos határon inneni irodalmat" – legalábbis semmi se tiltja, hogy ily módon értsük Parti Nagy Lajos, Orbán Ottó és Pozsvai Györgyi „Márquez-es, Kolumbiás" javaslatait (anélkül természetesen, hogy bármiféle szándékos, tudatos lefokozó gesztust tulajdonítanánk a jelzett „magyarországi" értelmező, kérdező feleknek). Erre érkezik válaszként a Kelet önnön értelmezése – Tolnai Ottó (Vida Gábor, Bánki Éva) monarchiás, kommunizmusos, mediterrán térség-elképzelése formájában – amely jelzi, hogy a Kelet-Nyugat szembenállás nem feltétlenül a „passzív–aktív" párral hozható fedésbe. A Kelet, ily módon, mindenkor megteszi a maga diskurzív javaslatait is, csak talán kevésbé találnak elfogadásra. Viszont a szúrópróbaszerű vizsgálat, amelyben tizenöt évnyi különbséggel szembesítettem magyarországi értelmezőt és kisebbségi magyar (erdélyi, illetve délvidéki) értelmezendőt/kérdezendőt, azt jelzi, hogy a másság hangsúlyozása – az esetleges hasonlóságok rovására/ellenére – továbbra is használatos stratégiának minősíthető többségi és kisebbségi magyar irodalom vonatkozásában.

Egy ilyenfajta felütés után talán látható, hogy nem érdemtelen az elmúlt két-három évben megjelent prózai szövegeket szemügyre venni abból a szempontból, ahogyan visszaigazolják, ébren tartják és megkonstruálják a magyar irodalom különböző térbeli korpuszai között a határokat, illetve hát az is érdekesnek tűnhet, hogy hova helyezik magát a határt. Mert ha a jelenkori Magyarország és Kolumbia közé, vajmi kevés alapja lehet a rokonság, hasonló érzésvilág és létezési mód keresésének.

Kisebbségi irodalmi kánon és kisebbségi irodalmi kánon

Míg a fenti gondolatmenetben a többségiként, illetve kisebbségiként definiált irodalmi tömbök/kánonok egymáshoz való viszonyukban mutatkoztak meg, ebben a részben két kisebbségi kánon lehetséges kapcsolatáról írok, vagy inkább azokról az értéktulajdonításokról, amelyek hozzájuk kapcsoltatnak. Eddigi szövegolvasó munkám során valóban kevés példájára bukkantam annak a viszonyulásmódnak, amely hajlandó elgondolkozni a különböző határon túli korpuszok „esszenciájáról", arról, hogy az eltérő politikai struktúra, illetve a magyar mellett létező nem magyar többségi kultúrák hatása mi módon teszi különbözővé a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar irodalmakat (a nyugati magyar irodalom sajátosságairól nem is beszélve). Érdekes mozzanat hát ebben a vonatkozásban Parti Nagy Lajos és Tolnai Ottó beszélgetésének azon fragmentuma, amelyben épp ezt a kérdést boncolgatják, végső soron leszűkítve azt a magyarországi, a délvidéki és az erdélyi irodalom háromszögére, egy olyan osztályalapú és mégis metaforikusként elgondolt értékrendszert érvényesítve, amely nem mentes a tudatosan lefokozó gesztusoktól – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy minderre egy magát értelmiségiként definiáló diskurzusban kerül sor. Ebben a replikacserében az is láthatóvá válik, hogy az „öt/hétágú síp" szimbóluma kitűnő identitásképző és ütközőfelületet kínál(t) a magyar irodalom különböző regionális képződményei számára, azon túlmenően, hogy egy ma már kevéssé érvényesülő kulturális politikai stratégia eszközeként is szolgált.

A gyerekkori és családi háttér szerepét tisztázó, s épp ezért a könyv alapozó részének nevezhető bevezetésben Tolnai Ottó felvázolja azt a délvidéki kisvárosi és/vagy rurális közeget, amely az ő és a pályatársai számára a továbbiakban meghatározónak mutatkozott, ekkor nyilatkozza a következőket: „Érdekes módon a kispolgári családokban az Erdélyi Szépmíves Céh halinakötésű könyvei álltak a dívány oldalába épített üveges polcon." (Tolnai–Parti 47) Nosztalgiázó, a részletek finomságát sugalló idézés, amely azonban egyértelműen állít valamit, ez pedig, a könyv háttérnarratívájának vonatkozásában – két csúcsértelmiségi, alkotó ember beszélgetésének vagyunk tanúi – értékítéletként fogható fel: a halinakötés, az Erdélyi Szépmíves Céh és a kispolgáriság közti egyenlőségjelre utalnék itt. Függetlenül attól, hogy a történeti (és némiképp a poétikai) valóságnak feltehetőleg megfelel ez a megállapítás, az olvasó azt is sejteni véli, hogy a progresszív, s épp ezért az osztálykötöttségektől mentes délvidéki irodalomhoz képest az erdélyi irodalmat halinakötés akadályozza és teszi a hasonló radikális gesztusokra képtelen kispolgári fantáziavilág képviselőjévé. Ha netán sarkítottnak tűnne részemről ez a levezetés, akkor talán csak a könyv 47-ik oldalának vonatkozásában az, hisz néhány száz oldallal tovább Tolnai Ottó és Parti Nagy Lajos teljességgel explicit módon nyilatkoznak és képzik meg a kezdetben még csak sejtetett szembenállást, a következő idézetben: [Parti Nagy]: „Mi az oka annak, hogy Magyarország még mindig alapvetően Erdély-központú, ha a kisebbségekkel, vagy ha akár a kisebbségi irodalmakkal való foglalkozást nézzük? (…) [Tolnai] minden bizonnyal a kispolgári ízlés, valamint Trianon traumájának különös elegyéről lehet szó (…). (Tolnai–Parti 380) A párbeszédben Erdély és az ott születő irodalom cipelik a kispolgári engedékenység és az unalmas változtatni nem tudás terhét, elengedhetetlenül konnotálva az összmagyar irodalmi diskurzusban oly gyakorta használt „népies/rurális versus urbánus" ellentétet is, természetesen Délvidéknek osztva az utóbbi – a beszélgetésben hangsúlyozottan értékesként felmerülő – pozíciót.

A délvidéki/vajdasági magyar irodalom progresszív, újító és lázadó karakterének kialakítása (amely egyszersmind egybevág a „Tolnai Ottó" szerzői név hasonló szellemben történő megkonstruálásával/kiszínezésével is) meglátásom szerint a Költő disznózsírból című kötet egyik tétje. Épp ezért nem meglepő, hogy ez a „cselekményszál" meglehetősen hamar megjelenik, és búvópatakszerűen működik a könyv során. Két utalási tartományból tűnik eredeztethetőnek: az egyik a kispolgári erdélyi irodalommal szemben érzékelhető különbözőségének az állítása, amelyre a fenti paragrafusok hoztak példát. A másik utalási tartomány, ahonnan kérdező és olvasó megértheti a délvidéki magyar irodalom újszerűségének és nyitottságának a tényét, az a jugoszláv irodalomnak a kommunizmus korabeli világirodalmi irányultsága. Ebből pedig értelemszerűen részesül(t) az általa elfogadott, pártfogolt jugoszláviai magyar nyelvű irodalom is, amely ezáltal/emiatt képes (volt) gyorsabb és revelatív recepció(k)ra, mint ami a szimultán magyar irodalmi kánont jellemezte.

Ebből a perspektívából különösen tanulságos a francia irodalom és teoretikus gondolkodás egyik mozzanatának, a Tel Quel folyóiratnak és a köréje csoportosuló posztstrukturalista iskolának a magyar nyelvű kanonizációjáról folytatott eszmecsere. Az 1960-as és 1990-es évek közti időszak egyik meghatározó eszmetörténeti áramlatáról van szó, amelynek értékelése, illetve fontosságának gyors felismerése, úgy tűnik, fokmérőjévé lesznek a korabeli nemzeti irodalmi kánonok újításra és nyitásra való képességének. A Parti Nagy–Tolnai vitában ez úgy csapódik le, mint a szimultán magyarországi kánon lomhasága, lassúsága a Tel Quel magyar nyelvű fogadtatását illetően, amelyhez képest a délvidéki Symposion-kör igencsak valós, párhuzamos időben tudott reagálni a posztstrukturalista robbanásra, nem utolsósorban, ahogyan Tolnai Ottó fogalmaz, a jugoszláv csatornának (iranytűnek?) köszönhetően. Csupán érdekességképpen említem meg, hogy a Tel Quel és a posztstrukturalizmus korabeli el- és felismerése, mint valamely más, európai nemzeti irodalom érettségének, reakciókézségének bizonyítéka megjelenik a román nyelvű irodalom önértékelésében is, ez esetben mint a frankofón államok/ irodalmak közösségébe való tartozás csalhatatlan bizonyítéka.

A délvidéki irodalom lázadó volta/progresszivitása nemcsak a jugoszláv szellemnek (és atmoszférának) köszönheti minőségét tehát, hanem a standardként mindenkor ott lévő magyarországi irodalomhoz és irodalmi élethez viszonyított éberségének is. A megkülönböztető, szintetizáló és kritikus hajlama ennek a magyar kisebbségi irodalmi formációnak igazi valójában azonban akkor mutatja meg magát, amikor a többségi magyar nyelvű kánon mellett az egyik kisebbségi korpuszhoz képest is lehetősége van „definiálódni" a két költő beszélgetése során. Az alábbi idézet egyszerre ismeri el a többségi magyar irodalom és a kisebbségi kánonok közt a hierarchikus viszony(ok) létét, és állítja ennek a viszonynak/kapcsolatnak az érvénytelenségét a délvidéki irodalom vonatkozásában. A függő viszony azonban helyénvaló, amennyiben a magyarországi és az erdélyi kánont szituáljuk, az utóbbi nemcsak konzervatív, hanem kötöttségektől terhes is: „Ez a többségi irodalom, tetszik, nem tetszik, meg van áldva és verve egyfajta fensőbbséggel, a centrumban-lét biztonságával, (…) nagyon nehezen viseli el, hogyha egy kisebbségi, vele azonos nyelvű irodalom nála mondjuk korszerűbb és szabadabb, és nem rajta keresztül akarja magába szívni a világirodalmat. Én legalábbis ezzel magyarázom, hogy a magyarországi irodalom, túl a meglehetős konzervatív karakterén, sokkal jobb, bensőségesebb viszonyt tudott alakítani az erdélyi magyar irodalommal, mint ezzel a renitens és tőle bizonyos fokig olykor elszakadni látszó, reá jogos fittyet hányó vajdasági irodalommal." (Tolnai–Parti 367)

Úgy tűnik, hogy a vizsgálatra kiválasztott példaanyagból az erdélyi minták egyike, Vida Gábor regénye, bizonyos fokig párhuzamba állítható Tolnai Ottó és Parti Nagy Lajos kánon-jellemzésével, mely szerint a határon túli irodalom ezen korpusza kevésbé újító, lázadó hangvételű, inkább szemlélődő és kispolgári formátumú. Ennek igazolására íme egy idézet, a regény mindvégig komolyan vett főhősének belső, önértelmezésére vonatkozó monológjából: „Életformának a semmittevést tudta elképzelni leginkább, mert ehhez kötélidegek kellenek, (…), konkrét célja egyetlen gesztusnak sincs, nem értelmes vagy értelmetlen létezés ez, de valamiféle jelenlét (…)." (Vida 45) Ám a „pszeudo határon túli" kategóriába sorolt Bartis Attila prózakötete, a Lázár apkrokifek, egyszerre látszik sokkal inkább ráutaltnak az erdélyi/romániai valóságra – s ilyenként inkább és nyíltan felvállalja az e felől a kisebbségi irodalom felől való olvashatóságot/érthetőséget, mint Vida Gábor könyve. Erre a „tényállásra" az egyik legkönnyedebb, mégis sokat mondó példa az ammani sofőr autójában tett út leírása Az ammani tekercs című tárcában: „[A sofőr] nem lép a gázra, pedig minden oka meglenne rá, majdnem királyhágónyit kell még mennie a tengerszintig." (Bartis 18) Poétikai jegyeiben pedig a Fakusz három magányosságánál sokkal újítóbb szelleműnek és progresszívebbnek (a Tolnai–Parti Nagy-féle értelemben, természetesen) hat Bartis prózakötete. Berniczky Éva novellafüzére, A tojásárus hosszúnapja, szintén igen kevés erőfeszítést látszik tenni avégett, hogy ukrajnai/kárpátaljai eredetét meghamisítsa, eltörölje („Nem lehet azt már meghatározni, hogy mikor és milyen arányban keverték a szlávos dallamot bele, mennyit igazítottak a hangfekvésen, hangmagasságon, hogy akcentusnak nyomát se lehessen érezni, mégis kicsit idegenül üljön meg a fülben." /Berniczky 45/), ugyanakkor dikciójában és nyelvezetében a vizsgált szövegek közül talán csak a Marc Martin bevallottan kísérleti szövegével hasonlítható össze. Állításom alátámasztására idézem a kötete első novellájából az alábbiakat: Fundánics, a főhős „(…) észre sem vette, hogy egy álmos reggelen az éles penge tövig beleszaladt az életébe, és lenyisszantotta sorsáról, amelyhez azontúl bizonytalan leffegés kötötte." (Berniczky 8)

Ily módon a Tolnai–Parti Nagy axióma – amely azt állítja, hogy 1. a magyarországi irodalom hagyományosabb és reflektálatlanabb lehet, mint a délvidéki, 2. az erdélyi irodalom kispolgári és maradi úgy a magyarországi, mint a délvidéki kánon vonatkozásában, 3. a többi kisebbségi irodalmi formációk nem feltétlenül érdemelnek – poétikai szemszögből – megkülönböztetett figyelmet – könnyedén felülvizsgálatra szorulhat, még azon a módon is, hogy kisszámú szöveget olvasunk, mint teszi azt a jelen kutatás is. Ezen a ponton fogalmaznám meg, hogy a további kutatásnak az egyik kitűzött célja az lehetne, hogy bebizonyítsa: a délvidéki irodalom textualitásában is visszaigazolja a fenti dichotomiát, ha már az „erdélyi jellemzést" félig-meddig igazoltnak tekinthetjük.

Trópusok a  „kisebbségi/többségi" dichotómia elfedésére

Előzetes hipotézisem szerint a kortárs határon túli (és inneni) prózaírók ironikus avagy nem egyértelműként dekódolható módon viszonyulnak az azonosulásnak az etnikum és nem által definiált gócpontjaihoz, ám ez nem jelenti azt, hogy a szövegeikben ne hoznának létre vonzással és tartással bíró, a (szereplők és az olvasók) identifikációját meghatározó centrumokat. A kutatás során ez módosult egy picikét, hisz világossá vált, hogy nem annyira a „vonzással bíró centrumok", mint inkább a folyamatos el- és megkülönböztetés ténye érdemelnek kitüntetett figyelmet. Az alábbiakban tehát arról lesz szó, hogy a határ konstituálta lét milyen szöveghelyeken és alakzatokban bukkan fel a vizsgált szövegekben, ezen túlmenően pedig milyen típusú bináris oppozíció-rendszerré állnak össze ezek az alakzatok, egy olyan rendszerré, amely véleményem szerint a „többségi-kisebbségi" alap-hasadást hivatott metaforizálni .

A teljesség igénye nélkül, egynéhány példa ilyen – a határt létrehozó – oppozíciókra: országok közti határok , történelem versus mindennapok, nyelvek közti határok, illetve keveredés , nők szemben a férfiakkal, természet és autentikusság szemben a civilizáció és a technológia romboló erejével , valamint az ember vis á vis az őt leárnyékoló istenivel. Az alábbiakban részletesen a mindennapok mágiájával, a férfiasság és a nőiesség kérdéskörével, valamint a transzcendencia lehetőségével foglalkozom.

A mindennapok mágiája

A Bujdosók és a Tormák – gazdag földbirtokos és kisiparos – családjai állnak egymással szemben Bánki Éva Esőváros című regényében, a közöttük fellobbanó rivalizálások, szerelmek és kiátkozások működtetik a cselekmény alaprétegét. Az utóbbiak közül kerül ki elbeszélőnk, Torma Imre, jobbára az ő hangján szólalnak meg az események. Ebből következik a regény első fejezeteiben tapasztalható, szűkítő gyerek-perspektíva, a regény közepe táján a háborús Kelet-Európát nem egészen értő vidéki újságíró modora, és a regény utolsó harmadában a szocialista Magyarországon gyökértelenül bolyongó, megvénült felvidéki parasztfiú nosztalgikus hangvétele. A regénynek a Torma Imre életpályájához kötődő szegmense az archetipikus eredetpontnak tekinthető Csallóközből indul, átível Dunaszerdahelyre, Galántára és Prágába, hogy a második világháborút követő áttelepítések eredményeként Magyarországon, Nagykanizsa régiójában állapodjon meg.

Nagyon pontos(nak tűnő) szociográfiával, társadalomrajzzal szembesülünk Bánki Éva könyvében. Ennek az előterében bontakozhat ki a jobb híján mágikus realistának nevezett poétikai technika, melynek csak egyik szeletét képezik az alaktöbbszöröződések, avagy a történelmi, régvolt térképek és a históriai fantazmagóriák kiélése, az ismétlődő előfordulások, mint például az emlékezetkieséses holland matróz alakja. Ezen a ponton jelennek meg az olyan emlékezetes alakok, mint Csák Böbe, Bujdosó Anci, Mályi Géza: némelyikük végigfut a történeten, Anci például az elbeszélő sógornőjeként, mások pedig alakot változtatnak, mint Mályi, vagy teljességgel eltűnnek, mint Böbe. Az öltöztetős Máriácska (anyuska „a cselédekkel kihozatott egy öltöztetős Máriácskát a hálószobából, a varrónőnél megrendelt neki egy csillagos köpenykét" /Bánki 11/) és az útszéli Nepomuki Szent János-szobor szintén el-eltűnő, majd visszatérő mozzanatok, a babonás varázslatosság hálójába szövődő naiv, népi vallásosság nyomai.

A mítoszok, a vallás, és a transzcendencia ily módon helyenként le-letaszítják a trónról a hús-vér realista figurák és a realista karakterszövés helyét. A spiritizmus, szeánszolás és szellem-idézés organikus építőkockái a századfordulós felvidéki társadalomnak, persze, az már viccesebb, hogy a magyar nemzettudat is a megrendülő asztallábakon nyugszik: „Petőfi, Kossuth Lajos, Rákóczi majd minden szeánszon a hazának üzengetnek. De mit?" (28) A magyar kulturális imaginárius egyfajta modelljét is elénk tárja Bánki Éva könyve ily módon.

A „határon túliságot" a kötet fülszövegében és az író életrajzában hordozó Vida Gábor-regény, a Fakusz három magányossága is számtalan olyan mozzanatot vázol fel, amikor a rejtetten tételeződő határ mentén két olyan világ kerül egymással szembe, amelyek közül az egyikben lehetségesek (működőképesek?) az Esőváros-ból már ismerős mágikus algoritmusok. Egy példa az éjszakai vándorlásai során szabadon asszociáló Fakusz gondolatáramából: „(…) aztán az épület emelkedni kezd lassan, elfordul, és olyan sarkai meg szegletei mutatkoznak, amelyeket egyszerre soha senki sem látott, kibillen törvényeiből egy pillanatra a geometria, nem újdonság ez errefelé (…)." (Vida 112) A varázslatosság és a mesei vil&