8. Identitásaim

„Vagyok, mint minden ember…”

A címben használt többes szám magyarázatot kíván. A többes identitás bonyolult képlet, mégpedig nem csak elméleti szempontból: nehezebb a sorsa annak, aki identitását csak többes számban tudja kifejezni. Ezen írás első fejezetében gyökereimről, származásomról szólva már érintettem ezt a kérdéskört. Minden ember identitásának vannak öröklött és választott alkotóelemei. Úgy vélem, önéletírásom végén vissza kell térnem arra, hogyan éltem meg, hogyan őriztem meg öröklött identitásaimat, és hogyan alakítottam azokat saját választásaim révén.

*

Vagyok, aki vagyok: sosem kívántam és ma sem akarom másnak mutatni, vallani magam, mint ami vagyok. Személyi identitásom bármiféle álcázása nemcsak erkölcsi elveim, hanem esztétikai érzékem, ízlésem ellen is való. Sem múltamat letagadni, sem mai valómat szépíteni nem akarom. Idős emberként a korommal járó, elkerülhetetlen kopást sem kívánom kendőzni, nem játszom meg az örökifjút. Bár a jelenkor minden eseménye, innovációja érdekel és igyekszem fel is fogni, fel is dolgozni azokat, modernebbnek, naprakészebbnek sem mutatom magam, mint amilyen vagyok; nem tagadom az öregséggel járó múltbafordulásomat, sőt – bizonyos értelemben – konzervativizmusomat. Nem öltözködöm és nem viselkedem fiatalosan, és megvallom: a mai fiatalság viselkedése, szórakozási módja nem csak idegen tőlem, de sok tekintetben idegesít. Például az a fajta könnyűzene, amiért a mai tizen- meg huszonévesek rajongnak, számomra gyötrelmes zenebona.

Tárgyaimnál sem szeretem, ha másként néznek ki, mint amik, amire valók: a revolvernek álcázott öngyújtót és az álzsebet, díszként, egy zakón vagy felöltőn egyaránt giccsesnek, nem hozzám valónak tartom.

Származásomat sem próbáltam soha elkendőzni. Közírói pályafutásom legelején, mikor az Utunk beindult, néhány cikkel – ha jól emlékszem, rövid könyvismertetésekkel – jelentkeztem a szerkesztőségnél. Gaál Gábor volt a főszerkesztő. Első írásomat lehozta, de a nevemet – megkérdezésem nélkül – Vörös Endrére írta át. Elmentem hozzá és megkértem szépen, ezt ne tegye. Azt válaszolta: jó, ám másodszor is ugyanúgy járt el. Megint felkerestem és mondtam: így soha többé nem kívánok közölni a lapban. Akkor megértette, és többé már nem írta át a nevemet.

Azontúl mindig csak saját nevem alatt jelentek meg az írásaim.
Nem engedtem a hivatalos névváltoztatás csábításának sem: családnevemet sem magyarosítani, sem románosítani nem szándékoztam akkor, mikor ez, karrier-építés céljából, ajánlatosnak mutatkozott. Sorstársaim közül sokan megtették ezt a lépést. Sok példát ismerek, olyanokét, akik ifjúkorukban szabadulni szerettek volna nevükben kifejezett identitásuktól, időskorukban pedig tüntetően tértek vissza eredetükhöz. Két névrokonomról is tudok: az egyik Tóth-ra, a másik Raţiu-ra cseréltette az öröklött Roth-ot; az utóbbi neve magyar ajkú barátok, ismerősök nyelvhasználatában Rácz-nak hangzott.

Mondanom sem kell: egyiket sem fogadták be, nem ismerték el sem teljes értékű magyarként, sem románként. Nekem nem kellett, mint nem kevés ismerősömnek, időskoromban, megváltoztatott névvel, visszatalálnom eredetemhez, mert sohasem fordultam el attól.

Zárójelben néhány szót a két említett névrokonról. Mikor én a negyvenes évek második felében Kolozsváron megismertem – bár közeli kapcsolatba nem kerültem vele –, Tóth Imre öntudatos –, saját kivételes képességeinek tudatában kissé arrogáns – magyar fiatalembernek mutatkozott, aki zsidó hovatartozásának semmiféle jelét nem adta, úgy viselkedett, mintha mindig is Tóthnak hívták volna. Miközben emlékírásomon dolgoztam, került a kezembe vallomásos kötete, amelyet már más helyen is említettem, s amelyből kiderül, hogyan viaskodott, ifjúkori eszmélésétől kezdve, kettős identitásával, milyen fájdalmasan érzékelte a kommunista párt és az államhatalom kétszínű hozzáállását a zsidókérdéshez.

Ahogy sikerült a kommunista eszményvilágból kiábrándulnia, olyan mértékben vállalta ismét zsidóságát is, de ezt – amennyire én látom és értem – csupán Romániából való eltávozása és németországi letelepedése után, jó hírű, elismert tudománytörténészként, a kinti, szabad légkörben tette publikussá. Itthoni tapasztalatait jogosan éles kritikai hangnemben dolgozza fel, sok, általa személyesen ismert román, magyar és magyar-zsidó kommunistáról fogalmaz meg lesújtó erkölcsi ítéletet. Gáll Ernőről is többször tesz említést, de arról könyve lapjain furcsamód egyszer sem, hogy szeretett nővére – Gáll Ernő felesége volt, mintha ez a családi kapcsolat nem tartozott volna az ő élettörténetéhez is.

Raţiu (Rácz) Ludovic (Lajkó) orvosi oklevéllel rendelkezett, de orvosi gyakorlatot sohasem folytatott, buchenwaldi deportálásból való visszatérte után, önkéntesen felvett új nevén pártfunkcionárius lett. Propaganda-vonalon foglalkoztatták – természetesen, amint arról egy előbbi fejezetben már írtam –, igazi hatalmi pozícióba sohasem került. Egy ideig egyetemi oktató is volt, előadótanári minőségben az orvosi főiskolán tanította a marxizmus–leninizmust.

Tudomásom szerint nem kellemetlenkedett senkinek, igyekezett párthűségét emberségességgel párosítani. Pozíciójára azonban hamarosan egy román pártaktivista pályázott – sikerrel. Akkor kinevezték a román rádió kolozsvári stúdiójának igazgatójává, erre román neve és pártfunkcionáriusi kvalitásai alkalmassá tették. A Ceauşescu-éra románosítási hulláma során visszaminősítették aligazgatónak, főnöke – magától értetődően – egy valódi román újságíró lett, aki azután Lajkó tényleges értéket képviselő megvalósítását, a kolozsvári kulturális élet sok jeles személyiségével készített hangfelvétel-archívumát egyszerűen kisajátította, a magáénak deklarálta, Lajkót fokozatosan marginalizálta, majd nyugdíjaztatta.

Nagyon sok példát tudok arra, hogy a névváltoztatás nem segített az asszimilációs szándék kivitelezésében, sem a hatalom, sem a közvélemény irányában. Egyik sem hagyta magát becsapni, mindig mindenki tudta, mi volt az illető azelőtt, és aszerint viszonyult is hozzá. Erről eszembe jut egy régi vicc: Ionescu elvtárs bead egy kérést, változtatnák a nevét Popescura. Ismerősei értetlenkednek: mi értelme van ennek? Az, hogyha kérdik, hogy hívtak azelőtt, ne kelljen azt mondanom, Kohnnak. Nos, a névváltoztatás még oly rafinált módja sem volt, nem lehetett igazán eredményes taktika.
Születési bizonyítványomat annak idején a hatóságok románul állították ki, ezért személyazonossági igazolványomban, iskolai bizonyítványaimban, útlevelemben személynevem románul szerepel. Ez volt az úzus, nagyon sok magyar nemzetiségű újszülött nevét románosította önkényesen az állami anyakönyvvezető. Mint ahogy arról a fentiekben írtam, román iskolákba, egyetemre jártam.

Román nyelvű publikációimon Andrei-ként szerepelek (külföldi, német, francia, angol nyelvű kiadványokban is, az útlevéllel való azonosság okán), magyar nyelven írt, magyarul megjelent dolgozataimat több mint öt évtized során mindig mint Roth Endre írtam alá. Egyik sem írói álnév, mindkettő együtt – én vagyok. Közleményeim jegyzéke egy kétnyelvű szerző kétféle szignóját viseli. Roth Endreként ékezetet sem teszek a hosszúnak hangzó ó-ra, ahogy azt a magyar helyesírás megkívánná, mert nem akarom örökölt, nem választott családnevem eredeti alakját megváltoztatni.

 Tóth Sándor barátom viszont nem akarja érteni erre vonatkozó motivációmat, következetesen hosszú ó-val írja a – ritkán – nekem szánt levelein a címzést, mintha nem tudná, hogy a nevem az enyém, és abban a kérdésben, hogy is hívnak engem, a legilletékesebb én vagyok.

*

Én – én vagyok, születésemtől halálomig önmagammal azonos. De nem teljesen: csecsemő-, gyermek-, ifjú- és fiatal felnőttkoromban nem pontosan az voltam, aki ma. Teljes életpályám, tanulmányaim, karrierem, írásaim, emberi kapcsolataim, sikereim, kudarcaim, jó és rossz választásaim, összes viselt dolgaim tettek azzá, aki most, életem alkonyán vagyok. A múltam – hosszas kommunista párttagságomat, marxista elkötelezettségemet beleértve – visszavonhatatlanul és tagadhatatlanul az enyém, vállalom is, de mai énem mégsem teljesen azonos egyik korábbi valómmal sem. Tempora mutantur et nos mutamur in illis: az idők változásával magunk is változunk.

A személy per definitionem egyedi és oszthatatlan, mi sem természetesebb, mint hogy egyes szám első személyben jelöli önmagát. A társadalom tagjaként azonban egy időben különböző csoportokhoz, egységekhez, alegységekhez tartozik, sokféle kapcsolódása, hovatartozása pedig színezi, többé-kevésbé bonyolulttá teszi identitását. Az ember identitása minden esetben többdimenziós jelenség, leegyszerűsítése, egyetlen dimenzióra való redukálása téves és káros.

Egyéni és csoportidentitás különbözősége és összetartozása egyaránt figyelembe veendő. Nemi identitásom meghatározó: fiúgyermekként jöttem a világra, a férfiak csoportjához tartozom. Sem a fiús lányokhoz, sem a lányos fiúkhoz nem vonzódtam soha. Életem minden szakaszában egy-egy, mindig más korcsoporthoz tartoztam, sorban a gyermekek, serdülők, ifjak, felnőttek, idősek csoportjához. Ez is mindenkori identitásom része. Változott életpályám során, de nem akaratlagosan, nem óhajaim szerint.

Beleszülettem egy családba, amelyet nem választottam magamnak. Szüleim több szempontból is meghatározták kezdő identitásomat, starthelyzetemet az életpályán. Tőlük kaptam nevemet, amely szintetikusan fejezi ki identitásomat. Kultúrkörünkben a név rendszerint kéttagú: a családnév egy – döntő fontosságú – kiscsoporthoz való tartozást, a személynév az azon belüli egyedi¬séget fejezi ki. A kettő együtt, egységben hovatartozást is, azon belüli egyéni különbözőséget is kifejez.

Szegény vagy gazdag, előkelő vagy egyszerű családba, nagy hatalmú, magasműveltségű, vagy iskolázatlan és alacsony rangú szülők gyermekeként jövünk a világra. Szüleink státusát a magunk pályakezdő státusaként örököljük. Változtathatunk azon életünk során, de kezdő státusunk mindenképpen identitásunkhoz tartozik, nem vonatkoztathatunk el attól teljesen. Kialakított felnőttkori identitásunk öröklött helyzetünk és saját erőfeszítéseink valamiféle ötvözete.

A család, amelybe beleszülettünk, határozza meg vallási-felekezeti, valamint etnikai, nemzeti hovatartozásunkat is. Szüleink vallását és nemzetiségét örököljük. Mint az anyanyelv, amelyet beszélünk, társadalmi, nem biológiai örökség ez, nem a génjeinkben hozzuk magunkkal, hanem azon múlik, mit hallunk, mit látunk magunk körül gyermekkorunkban, milyen neveltetésben részesülünk, milyen értékeket teszünk magunkévá a fészekben, amelyben felcseperedünk. A vallási, sőt a nemzeti hovatartozás is változtatható az idő során – de nem nyomtalanul. Identitásunk nem redukálható a gyökereinkre – mint ahogy a növény sem csupán gyökérből áll –, de nem is ragadható meg azok figyelembevétele nélkül.

A modern társadalomban a felnőtt ember identitásának legfőbb összetevője – foglalkozása, hivatása: az, amihez ért, amivel foglalkozik, amiből és aminek él. A születés, az öröklött státus ezt is befolyásolja, mégis e téren érvényesül leginkább az egyén saját döntése, önmegvalósító pályaválasztása, önépítő küszködése. Ha tőlem megkérdik, kicsoda-micsoda vagyok, legkézenfekvőbb, rövid válaszom ez: szociológus, egyetemi tanár.

E kissé hosszúra sikeredett fejtegetés célja annak a gondolatnak a megalapozása volt, hogy emberi identitásunk nemcsak kivételes esetekben, hanem mindenképpen és elkerülhetetlenül többes. Mindenki egy időben több nagy és kis társadalmi csoporhoz tartozik, ugyanakkor megismételhetetlen egyén. Minden egyén esetében a hovatartozások és különbözőségek rendkívül sokféle kombinációjának lehetősége áll fenn.

Ezzel érkeztem el mondandóm legkényesebb pontjához, nemzeti identitá¬som többes voltának meghatározásához.

*

Az etnikai, nemzeti hovatartozás jelentőségét alábecsülni is, túlbecsülni is öreg hiba. Nincs emberi nyelv, csak az etnikai közösségek egymástól különböző nyelvei vannak. Nemzeti közösségünk közvetítésével vagyunk valamennyien az emberi faj egyedei. Ám a nemzetiséget a személyi identitás egyedüli meghatározójának tekinteni – számomra elfogadhatatlan. Minden normális ember tudja, hogy embertársai sok mindenben különböznek egymástól. A saját etnikumon belül mindenki magától értetődőnek tartja, hogy az egyik ember rendes, tisztességes, megbízható, a másik nem az. Az etnocentrikus, nacionalista beállítottságú személy azonban egykönnyen elfeledkezik erről, ha történetesen más nemzetiségű egyénről esik szó. Nagyon nem szeretem, ha valaki nevének említésekor az a megjegyzés hangzik el, hogy az illető egy zsidó (vagy egy magyar, egy román, egy cigány stb.). Mintha e besorolás egyben az identitás elégséges meghatározása lenne. Mintha minden zsidó (vagy minden magyar, román, cigány) egyforma – egykutya! – lenne, mintha nem lenne fellelhető minden etnikumon belül minden karakterológiai típus és minden emberi érték teljes skálája.

Ki a zsidó? Sartre nem tudományos, de szellemes megfogalmazása szerint az, akit a többiek annak tekintenek. Akkor hát ki az antiszemita? Szerintem az, akit a zsidók annak tekintenek. E tekintetben nekünk kifinomultabbak az érzékszerveink. Nem csak az antiszemita, aki szerint minden zsidót el kell gázosítani.

Antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidót, mondta állítólag Mikszáth Kálmán. Nem nekem mondta; ellenőrizni nem tudom, lehet, hogy csak neki tulajdonítják a mondást, én több helyütt így olvastam. De végeredményben mindegy, ki mondta elsőnek, és kik mondogatják utána. Szerintem az is antiszemita, aki mérsékelten, a jólneveltség keretein belül nem kedveli a zsidót, nem veri fejbe, csak távol tartja magától azt, aki ily rosszul született. Ám jómagam a filoszemitákat sem szeretem, a tüntető filoszemitizmust egyfajta túlkompenzált antiszemitizmusnak tartom. Egy ismerősöm, jó nevű magyar költő (már nem él) többször elmondta nekem, hogy ő kifejezetten szereti a zsidókat, mindig voltak zsidó barátai. 1990 előtt normálisan tudtam vele beszélgetni, a változás utáni években érezte szükségét, hogy ismételten ilyen vallomást tegyen. Két újdonsült román ismerősöm is akadt, aki első, futó találkozásunk alkalmával fontosnak tartotta közölni velem, hogy nagyon kedveli a zsidókat, vonzódik hozzájuk, gondolkodásmódjukhoz, kultúrájukhoz. Azóta kerülöm őket. Engem senki se szeressen azért, mert zsidó vagyok.

Mint mindenki, én is jobban szeretem, ha szimpatizálnak velem, becsülnek, mint ha utálnak, de csakis ha azért vonzódnak hozzám, mert én – én vagyok, a magam emberi, személyi kvalitásai jogán, ha vannak ilyenek, nem – bármiféle – hovatartozásom okán, amelyhez sem érdemem, sem bűnöm nem fűződik. Sajátosan zsidó kultúrám nincsen, és tudomásom szerint nem gondolkodom zsidósan, nem is tudnám meghatározni, mit jelentsen ez. Azt hiszem, az illetők sem tudják, csak sejtenek valami ködös, vonzóan-taszítót.

Miközben ezen a fejezeten dolgozom, olvasom A Hétben Bíró Béla Zsidónak (is) lenni c. írását. Szerző élesen elhatárolja magát az antiszemitizmustól, ugyanakkor kifogásolja, hogy egyesek – nyilván: egyes zsidók – bármilyen, „a zsidóságra, illetve a zsidó államra” vonatkozó negatív véleményt, bírálatot az antiszemitizmus kifejezéseként fognak fel és bélyegeznek meg. Sok mindenben egyetértek a szerző érvelésével; mivel, mint az imént kijelentettem, semmiképpen sem igénylem az antiszemitizmusnak filoszemitizmussal való kompenzálását, sőt idegenkedem ettől.

Csak helyeselhetem, ha ezt írja: „ha a zsidók ugyanolyan emberek, mint bárki más, köztük is nagyjából ugyanabban az arányban kell előfordulni az emberi erények és bűnök hordozóinak, s ha sikeresebbek, az csakis sajátos hagyományaikból, a tudáshoz fűződő viszonyukból fakadhat. Csupa olyasmiből tehát, ami csoporttulajdonságként is méltánylandó, s ha valakinek a «túlreprezentáltság« nem tetszik, annak nem a zsidók visszaszorításán, hanem azon kéne munkálkodnia, hogy «saját csoportján« belül is hasonló tradíciók alakulhassanak ki”. Eddig minden rendben, ám azzal már nem érthetek egyet, mikor Bíró Béla így következtet: „elkerülhetetlen persze, hogy a kivételes helyzetű csoport fogyatékosságai reflektorfénybe kerüljenek. A státus sajátos viselkedési normákat, nagyobb önfegyelmet, a méltányosság követelményeinek szigorúbb betartását követeli. Ellenkező esetben rossz feszültségek alakulnak ki. A feszültségek kibeszélésének «tilalma« (…) tovább rontja a helyzetet”. Két csúsztatást látok ebben a szövegrészben. Elfogadhatatlannak tartom, hogy a zsidóságot, egészében, pozitív módon „kivételes helyzetű”, azaz előnyöket élvező csoportnak állítsák be, miközben a valóságos probléma éppen az általa szenvedett, sok évszázados üldöztetés, negatív diszkrimináció. És elfogadhatatlan számomra, hogy a zsidónak „nagyobb önfegyelmet”, jobb magaviseletet kellene tanúsítania, ha nem akarja, hogy bántsák, mint bárki másnak.

Szerző maga írta, helyesen, a fentebb idézett szövegrészben, hogy minden nagycsoportban nagyjából ugyanolyan arányban fordulnak elő jó és rossz emberek; miért kellene a zsidóknak kivételt képezniük? És miért kellene nekem, aki nem vagyok bűnöző, szégyenkeznem vagy bűnhődnöm azért, ha egy másik zsidó bűnt követ el? Bíró Bélának egyben kétségtelenül igaza van: zsidó mivolta senkit sem mentesít a bírálat, alkalmasint a negatív ítélet alól, ha arra rászolgált. De mindenki személyként hibázik, vagy éppen vétkezik, nem etnikai csoportja képviselőjeként. Minden nemzetben akadnak sikkasztók, rablók, sőt anyagyilkosok is, józan eszű ember nem kapcsolja ezek cselekedeteit nemzetük sajátosságaihoz. Nem antiszemitizmus, ha valaki valamely zsidó ember rossz magaviseletét, bűnös magatartását bírálattal illeti, de igenis az, ha bírálata során az illető zsidóságát emeli ki, mivel – ha akaratlanul is – ilyenképpen a kollektív bűnösség elve szerint jár el.

*

Az egyén nemzeti identitása meghatározásának elvben két útja van, az auto- és a heteroidentifikáció. A kettő olykor egybecseng, olykor nem. Az önmeghatározás szubjektív jellegű, egyéni választás eredménye, amelynek révén az ember megváltoztathatja öröklött helyzetét, különböző mértékben eltávolodhat, akár el is szakadhat attól. A mások általi meghatározás mindig valamiféle változtathatatlannak vélt, öröklött adottságokra hivatkozik, tagadja az egyén kizárólagos kompetenciáját önmaga meghatározásában.

Az autoritér, diktatórikus vagy éppen totalitárius rendszerek maguknak vindikálják alattvalóik személyi identitása meghatározásának a jogát. A nürnbergi törvények, valamint az annak szellemében fogant sokféle zsidótörvény faji, vagyis biológiai-származási alapon határozták meg a zsidót, annak tekintve és diszkriminatórikusan kezelve mindenkit, akinek négy nagyszüleje közül akár csak egy is zsidó vallású volt. A kommunista rezsim idején nem volt erre törvény, de több esetről tudok, mikor a káderes – nyilván titkos felső utasításra – beírta a személyi lap nemzetisége rovatába, hogy zsidó, függetlenül attól, hogy az illető éppen minek vallotta magát. Mondanom sem kell, hogy a demokratikus felfogás és joggyakorlat csupán az autoidentifikáció legitimitását ismeri el: az a zsidó – vagy magyar, román, roma stb. –, aki annak vallja magát. Persze, az ésszerűség határain belül: aki európai létére valamiféle szeszélyből kínainak mondaná magát, nevetség tárgya lenne. Az ésszerűség keretein belüli választás mindig valamiféle adottságra támaszkodik, mint a nyelvismeret és nyelvhasználat, kulturális-szellemi azonosulás.

Ami a lényeg: senkit sem szabad sem az államhatalom kényszerítő erejével, sem a közvélemény nyomásával más kategóriába sorolni, mint amelyhez tartozónak ő saját magát tartja. Csupán ez az elv és gyakorlat egyeztethető össze a demokratikus jogállamisággal. Ez érvényesül például minden demokratikus országban népszámlálás esetén, mikor az önkéntesen vallott és vállalt nemzeti hovatartozást semmiféle módon nem kell igazolni, bizonyítani. Más kérdés, hogy a választott hovatartozást a megcélzott közösség elismeri-e, befogadja-e a nem beleszületett embert, vagy ragaszkodik a származás alapú heteroidentifikációhoz.

A nacionalizmus természetrajzáról írt könyvemben (Nacionalizmus vagy demokratizmus?, 2000) egyebek mellett kétféle nacionalizmust különböztetek meg, egy kizáró és egy befogadó, pontosabban bezáró jellegűt. Az első a közismertebb, a nyíltan idegengyűlölő, a nemzetidegent el- és kiutasító, kirekeszteni kívánó irányzat. A második az, amely látszatra demokratikusnak mutatkozik, amennyiben hajlandó befogadni az idegen származású embert, ha az a maga részéről a teljes asszimiláció útját választja, ha eredeti identitásáról teljesen lemond. Például a román nacionalizmus legelterjedtebb, áldemokratikus mai változata a magyarság irányában befogadónak mutatkozik, azzal a feltétellel, hogy az vállalja az önkéntes asszimilációt; a teljes állampolgári egyenlőséget a román nemzettel való feltétlen azonosulás függvényében hajlandó elismerni. Mondanom sem kell, hogy az állampolgári lojalitás jogos megkövetelése nem azonosítható, a demokrácia ismérvei szerint, a nemzeti önazonosság feladásával, sem román–magyar, sem magyar–zsidó, sem bármilyen más vonatkozásban. Egy szó mint száz: egyes egyének vagy etnikai csoportok többes identitásának elutasítása, az egyszerű, homogén identitás megkövetelése minden esetben antidemokratikus, nacionalista mentalitás kifejezése.

Megkísérlem felfogásomat saját zsidóságom elemzésével pontosítani. Zsidónak általában az tekinthető, aki: a. zsidó szülők gyermeke, b. jiddis vagy héber az anyanyelve, és annak megfelelő kultúrában nőtt fel, c. mózeshitű és d. zsidónak tudja, vallja magát. Legteljesebben, legegyértelműbben zsidó az, akinek esetében mind a négy felsorolt ismérv együttesen érvényesül. Igen sok esetben azonban nem valamennyi együtt, csupán azok egyike-másika van jelen. Az, hogy a négy ismérv közül ki melyiket tartja magára nézve fontosabbnak, illetve meghatározónak, már szubjektív döntés kérdése. Vallásos zsidó ember számára vitathatatlan, hogy zsidóságának központi, túlnyomó fontosságú eleme a hit és az azáltal szentesített, hagyományos életvitelhez való ragaszkodás: (igazi, jó) zsidó az, aki töretlenül betartja a Törvényt.

Nos, a mindennapi életvitelre vonatkozó rengeteg előírást maradéktalanul ma már igen kevesen, csupán az ultraortodoxok tartják be, a legtöbb vallásos zsidó már valamiféle – kisebb-nagyobb – kompromisszumot kötött a modernitással. A tizenkilencedik századi kelet-európai – meg az innen a négy világtáj felé kivándorló – zsidók szemében az is magától értetődő volt, hogy zsidó ember anyanyelve a jiddis, zsidó az, aki legalább otthon, szeretteivel ezen a nyelven beszél. A cionisták és a mai Izraelben élők szemében a zsidóság természetes anyanyelve már nem a jiddis, hanem a héber, s a zsidó ember – még ha nem is vallásos – héber kultúrán nevelkedik, héber irodalmat olvas, és héberül ír, ha ír. Ami a leszármazás szerinti zsidóságot illeti, a vallásos zsidó ember számára sorscsapásnak számít, ha fia-leánya nem zsidó szülők gyermekével lép házasságra, ám ebben az esetben nem a vérkeveredést, hanem a vallási közösségből való kilépés lehetőségét tartják tragikusnak. Talán azt sem érdektelen megjegyezni itt, hogy a zsidó vallás, bár alapjában patriarchális jellegű, a férfi felsőbbrendűségét hirdeti – a szent iratokban való elmélyülés kötelezettsége csak a férfiakra vonatkozik –, vér szerinti zsidónak csak a zsidó nő gyermekét tekinti, ez egyetlen tekintetben az anyajog elvét követi. Nos, én nem kötöttem vegyes házasságot – szegény apám nagy megkönnyebbülésére, aki ettől félt –, de a feleségem mindenben osztotta felfogásomat, a zsidósághoz való tartozásunkra vonatkozót is. A lányom azonban már igen, és ezt sem Terike, sem én nem tekintettük problematikusnak, sem jó, sem rossz fejleménynek: egyszerűen így hozták az élet körül¬ményei.
Eltávolodtam őseim vallásától. Nem más vallás hívője lettem, hanem szabadgondolkodó (vallástalan, agnosztikus, ateista – kinek melyik kifejezés tetszik jobban). Vallási alapon tehát nem számítom magam zsidónak. Anyanyelvem magyar, nem jiddis, sőt: jiddisül egyáltalán nem is tudok, nem is volt honnan, kitől tanulnom, szűkebb és tágabb környezetemben senki sem beszélt ezen a nyelven. Héberül sem tudok, nemcsak beszélni, írni-olvasni sem, bár gyermekkoromban, vallásórákon tanítottak erre, de sikertelenül. Következésképpen sem jiddis, sem héber műveltségem nincs. Nem vagyok, sosem voltam cionista; ha az volnék, ott volnék, nem itt. Sosem értettem meg a lelkes cionistákat, akik innen vallják magukat izraeli patriotának, pedig régen áttelepedhettek volna, ha akarnak.

Mégis zsidónak vallom magam, egyszerűen azért, mert mindkét szülőm és – tudtommal – minden felmenőm az volt. Tisztában vagyok azzal, hogy hiába is tagadnám öröklött identitásomat, nem kevesen akadnának, akik alkalomadtán kajánul figyelmeztetnének rá. E megfontolás mellett azonban még egy – egy időben kulturális és erkölcsi – indok is arra késztet, hogy minden körülmények között vállaljam származásomat. Elmémben, mélyen beivódva, él a negatív diszkrimináció, a kirekesztés kollektív és ugyanakkor nagyon is személyes élménye. Innen az üldözöttekkel, a hátrányosan megkülönböztetettekkel való szolidaritás kötelezettségének tudata. Az antiszemitizmus újra meg újra felcsapó hullámai közepette semmi embernek tartom azt, aki szüleit és őseit megtagadja. A vállalva-megtartás is választás kérdése.

Ambivalens kapcsolatomat a zsidósággal legplasztikusabban egy kölcsönvett szóösszetélellel fejezhetem ki: a non-jewish jew, nem-zsidó zsidónak tartom magam. A kifejezés alkotója Isaac Deutscher, jeles angol szerző, aki ekként határozza meg önidentitását. A sztálinizmus kérlelhetetlen kritikusaként, a demokratikus szabadságjogok védelmezőjekét világszerte ismert politológus terjedelmes esszében fejti ki, hogy szabadgondolkodóként teljesen elszakadt a zsidó vallási hagyományoktól, Angliában élve az angol kultúrával azonosult, angolul írt, angol asszimiláltnak tartotta magát; zsidó eredetét – csakis erkölcsi motiváció alapján – mégsem tagadta meg.

Többes identitásúnak tudom és vallom magam. Az etnikai szempontból többes identitás fogalmát nem én találtam ki; nem is tájainkon fogant, ahogy egyesek vélik, gyökerei az európai felvilágosodás, a zsidó emancipáció és asszimiláció kezdetének korszakában keresendők. Moses Mendelsohn, a zsidó felvilágosodás és vallási reformáció kezdeményezője, Lessing barátja, arra biztatta sorstársait: „tegyétek magatokévá annak a népnek a nyelvét és eszményeit, amelynek körében éltek”. Éppen ez történt, ahol és amilyen mértékben a tolerancia, az egyenjogúsítás, a befogadás érvényesült. A németországi zsi¬dók nagy része német zsidókká, a franciaországiak francia zsidókká, a magyarországiak – bárhonnan is származtak ide – magyar zsidókká váltak. Nyelvükben is, kultúrájukban is; szellemi alkotásaik révén is.

A zsidó többes-identitás talán leghíresebb, legtöbbet emlegetett példája a Franz Kafkáé. Prágában született és élt, vallásos zsidó szülők gyermekeként, német anyanyelvén írt. Zsidó, cseh és német volt egy időben. Művészetében kimutatható mindhárom, egymást metsző kör befolyása, valamint a nem egyértelmű hovatartozás bizonytalansági tényezője is. Egy dolog mégis kétségtelen: nem cseh, nem jiddis, nem héber, hanem német nyelvű műveivel nyert világhírnevet. Ha magánemberként nem is, alkotóként, szépíróként elsősorban a német kultúrkörhöz tartozik.

Hadd említsek itt még két nevet, a rengeteg lehetséges közül, szakterületemről, a szociológia teréről. A modern szociológia egyik alapító atyja rabbi fia volt, ám nincs az a szakkönyv, amely Émile Durkheimet zsidó, s nem francia társadalomtudósként méltatná. Raymond Aron, a Sorbonne professzora a huszadik század második felében nyerte el a francia szociológia vezéralakjának státusát. Bár eredetét sosem kendőzte el és nem tagadta meg, életművének nincs zsidós jellege, az egyértelműen a francia szellemiséghez tartozik.

Ha zsidó eredetű, jeles alkotókra hivatkozom, nem azért teszem, hogy hivalkodjam velük. Felfogásom szerint ésszerűen és erkölcsileg indokoltan az ember csakis saját teljesítményére lehet büszke, másokéra, közösségéhez tartozó személyekére nem, mint ahogy felelősséggel sem tartozik mások vétkeiért. Ha visszautasítjuk a kollektív bűnösség elvét – márpedig csak akkor járunk el ésszerűen és etikusan, ha így teszünk –, akkor a kollektív érdem elvét is el kell utasítanunk. Mi sem természetesebb, mint hogy örülünk szeretteink sikereinek, de azok valós – vagy éppen csak vélt – érdemeiből magunkra semmi sem száll. Nem vagyok büszke felmenőimre, és nem is szégyellem őket. Ha voltak érdemeik, azok nem az enyémek. Ha bűnt követtek el, hibáztak, azok nem az én bűneim vagy hibáim.

Kétségtelenül létezik bizonyos zsidó túlreprezentáltság a szellemi tevékenység egyes területein. Vitathatatlan statisztikai adat, hogy a Nobel-díjasok között a világ össznépességében elfoglalt arányszámuknál sokkal több a zsidó. Azonban a világ népei különben sincsenek számarányuknak megfelelően képviselve a tudományos tevékenység legrangosabb elismertségének névjegyzé¬kében. A zsidó Nobel-díjasok hosszú sora nem valamiféle faji sajátosság, hanem történelmünk szociológiailag kielemezhető következménye. Nem ész-érv sem a zsidóellenes, sem a zsidó nacionalizmus mellett. Mint ahogy a zsidó mu¬zsikusok, előadóművészek magas arányszáma sem az.

Mondják, hogy egyszeri londoni látogatása alkalmával rendezett sajtóértekezlet során Hruscsovot megszorongatták a birodalmában erőteljesen megnyilvánuló antiszemitizmusra vonatkozó kérdésekkel. Az orosz párfőtitkár így védekezett: Nálunk antiszemitizmus? Tudják önök, hogy a moszkvai filharmónia tagjai hatvanöt százalékban zsidók? A londoniban sem lehet magasabb az arányszám! Mire a józan válasz: nálunk ezt nem számolják.
A zsidó származású Nobel-díjasok nem zsidókként, hanem tudósokként lettek azok. Einstein nem zsidó tudománnyal foglalkozott, nem a szent könyvek tudora volt, hanem fizikus. Német egyetemen tanult és nyert tudományos fokozatot, majd német kutatóintézetet vezetett, amíg ki nem golyózták, el nem üldözték. A fajvédő ideológia szégyene, hogy a relativitás-elméletet „zsidó tudománynak” minősítették és betiltották. Ez persze mit sem változtatott a tényen, hogy éppen ez az elmélet vált a fizika huszadik századi látványos si¬kertörténetének egyik kiindulópontjává.

A Nobel-díjasok nemzetiségi összetételére vonatkozó különböző kimutatások amúgy is gyakran kérdésesek. A magyar kitüntetettek mostanság forgalmazott, valóban imponálóan hosszú névsorában szereplő személyek jelentős része – szándékosan kerülöm a pontosítást, mekkora hányada – zsidó származású. Legtöbbjük elvándorolt Magyarországról, odakint lett világhíresség, ahol nem firtatták eredetüket. Nagy – s persze eldönhetetlen – kérdés, érvénye¬sülhettek-e volna otthon, vagy megmaradnak teljesen be nem fogadott idegennek? A fő kérdés azonban ez: minek tartják, minek vallják magukat az illető személyek? A béke-Nobel-díjas Elie Wiesel például máramarosszigeti születése okán szerepel ezen a listán, ám ő maga sohasem vallotta magát egyébnek, mint zsidónak, minden kettős vagy többes kötöttségre való utalás nélkül.

Ki jogosult arra, hogy jobban tudja a másik ember nemzetiségét, mint ő maga? Mutatis mutandis: nemrégiben egy zsidó folyóiratban kimutatást láttam arról, hány zsidó tagja volt/van a Román Akadémiának; ezek között szerepel Tudor Vianu neve is. Nos, a jeles irodalomtudós és esztéta románnak született. Felmenői valóban zsidók voltak, de áttértek a román ortodoxiára, neki magának már sem jogilag, sem ténylegesen semmi köze sem volt a zsidósághoz. Antonescu idején is professzor volt a bukaresti egyetemen. Mi jogon lehet őt másnak tartani, mint aminek egész életében vallotta magát?

Én tehát magyar zsidónak tudom és vallom magam. Zsidónak születtem, de magyar az anyanyelvem, szüleimmel, feleségemmel, lányommal, minden rokonommal, legjobb barátaimmal mindig magyarul beszéltem, és ma is csak ezt teszem. Idegen könyveket eredetiben szeretek olvasni, ha tehetem, nemcsak szakkönyvet, hanem szépprózát is. De sajátomnak a magyar irodalmat tartom, a legtöbb regényt magyarul olvastam, verset maradéktalanul élvezni csak magyarul tudok. És rejtvényfejtő szenvedélyemnek – minden este, elalvás előtt – csak magyarul hódolok. Tudatosan szolidaritást vállalok eredeti etnikai közösségemmel, de szolidáris vagyok a demokratikus magyar nemzeti törekvésekkel is. Miközben e lapokat írom, az athéni olimpiai játékok zajlanak: nem kizárólagosan, de megkülönböztetett figyelemmel követem a magyar sportolók szereplését, és örülök sikereiknek. Kétféle kötöttségem közül nem választok egyet, a kettőt együtt választom.

És identitásomhoz román állampolgári minőségem is szervesen hozzátartozik. Soha, sehol sem mondtam magam románnak, de romániainak – igen. Románul szinte anyanyelvi szinten tudok, nem édesanyámtól, mert ő egyáltalán nem tudott ezen a nyelven beszélni, hanem mert románul végeztem tanulmányaimat. A magyar mellett naprakészen követem a román szellemi élet alakulását is. A közölhetőség szintjén írok románul, könyveim egy részét román nyelven írtam; az utóbbi években a romániai társadalmi helyzetről, ezen belül az erdélyiről közöltem Nyugaton tanulmányokat.
Románián belül erdélyinek tudom és vallom magam, erdélyiségemhez hozzátartozik a nemzetiségi összetétel realitásainak vállalása, a demokr