[Látó, 2006. január]

Ágynak esni mielőbb, nem szükségszerűen
valamely végzetes betegségtől,
de egy azzal felérő naptól és kimerültségtől.
Elvonszolni magunkat a nyugalomig,
és könnyítésül téglákat tuszkolni zsebeinkbe,
amelyeket összedőlt életünk romkupacából rángattunk ki
szuvas foggal és szakadt körömmel.
Tömegük, térfogatuk hasonló, értékük, jelentésük más.
Töprengeni – ha már ennyi küzdéssel
megszereztük őket –, hogy érdemes lenne lassan
rápakolni mindegyiket a tűzre, melyet gyufába szakadt
álmainkból gyújtottunk, és melegedni,
vagy rettegni, hogy a téglák
– mivel nem égnek – csak szétnyomnák azt.

Ágynak esni sürgősen, és már
nem gondolni ilyen nehezeket és merészeket,
hanem a plafonra szegezett szemekkel aludni.
Megpróbálni. Nem rászokni olyasmire,
aminek hiánya fájna, mégis végre látni.
Feszes bőrű, remegő combú álmot.
Amint épp kiszáll a kádból, és elpirul, amikor meglát.
Szégyenében csillogó ajkába harap,
letörli kecses nyakáról a vidáman csúszkáló
vízcseppeket, majd szemérmesen mosolyogva
törülközőbe bújtatja testének alsó részét,
és szemeiben felsejlik az elkövetkező néhány óra.
Most kellene hozzásimulva átkarolni,
és elalvás előtt a párnák közé csókokba fojtani…

… és ágynak esni sietve, várni megint,
majd szemszorítva felbukni egyre többször.
Foglyaként merészelve rabul ejteni,
Langyos vizű dézsához csalni őt és megfürdetni,
súrolni a hátát, megmosni a haját.
Szárazra dörzsölve testének összes hajlatát,
beborítani simogató, lágy leheletekkel.
Kergetni forró hajszárítóval és gondolatokkal
keresztül a házon, majd ki a kertbe, és döbbenten eszmélni,
hogy a szerkezet még működik, noha a csatlakozó
már régóta gondtalanul száll a levegőben.
Alaposan megvizsgálva megpróbálni újra bekapcsolni,
végül kővé meredve könnyedén szétmorzsolni
a már használhatatlanná vált vacakot.

Mert meg vagyon az írva, hogy az emberfiának
mindig mindent kell látnia, tudnia és jobban tudnia.
Lehet persze mindent, végül pedig ismét lehet
ágynak esni komótosan, megtörten és többé nem kelni föl.