[Látó, 2006. január]

(részlet)

Az angyalok az ember felett és az ember az angyalok felett

Harcolhat-e az ember az angyallal? Összecsaphatnak-e egymással egyenlő félként? Számtalanszor mondtuk: az angyalok hierarchikusan az ember felett állnak. Látványos teológiai hagyománya van viszont annak, hogy az ember bizonyos tekintetben felsőbbrendű lehet. Az egyik legismertebb keresztény ima szerint a Szent Szűz „a Keruboknál tiszteltebb és a Szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb". 1 Így tehát egy embernek, egy nőnek megengedtetett, hogy az égi karok fölött foglaljon helyet. Szent Pál a Zsidókhoz írt levél első két részében ugyanerre a következtetésre jut, amikor azt a rendkívüli körülményt jelzi, hogy Isten nem egy angyalban öltött testet, hanem egy emberben. „Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát karolta fel" (Zsid 2,16).

Egy XVII. századi spanyol angyalkutató (Francisco Suárez: De Angelis, 1621.) az első keresztény századok egyik hagyománya nyomán odáig megy, hogy féltékenységgel gyanúsítja meg az angyalokat ezzel az isteni „kedvezéssel" szemben! Mi lehet az ember többlete az angyalokhoz mérten? Hamarjában azt mondanám, hogy többlete nem más, mint a hiányosságai. Az ember élete drámai. A megtestesült lélek élete ez, azé a léleké, amelynek nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen sors jutott. Testbe zártan mi erőfeszítés árán nyerjük el azt, ami az angyalnál természettől adott. „Feladatunk" nehezebb, mint a „szolgáló lelkeké", de éppen ezért a siker, ha van ilyen, egyből Isten „partnereivé" tesz bennünket.

Clairvaux-i Szent Bernát elismeri, hogy az angyalok boldogabbak, mivel nem veszíthetik el szeplőtelenségüket, de úgy gondolja, hogy a kísértő állandó támadásának kitett ember erősebb, mégha boldogtalanabb is, mint ők. Bizonyos értelemben az ember egészebb, mint az angyal. Lelke által az angyali testetlenséghez közelít, míg az angyal számára a test tapasztalata idegen marad még akkor is, ha szükség esetén rövid időre testet ölthet. De a lemondás, a kétely, a hősiesség tapasztalata, amely a testiség korlátaiból adódik, az angyal számára lehetetlen. 2  Fényes az angyalok megismerése, de kéznél levő, magától értetődő s valamelyest ünnepélyes, akárcsak Istennel való kapcsolatuk. Arra „ítéltetve", hogy örökösen a maguk teljességét ízleljék, az angyaloknak az a hátrányuk, hogy nem élhetik át saját bőrükön az átlényegülés, a felsőbb lépcsők felé való metanoietikus feljutás kalandját. 3  Az ember meghatározásában tehát van egy olyan adott, amely egzisztenciális fogadását sokkal bonyolultabbá, sokkal keményebbé, nehezebben vállalhatóvá teszi. Bizonyos szemszögből a test létezése leírható volt paradox esélyként. Ez Johannes Cassianus szemszöge. Ha az angyaloknak – mondja – testük lett volna, bukásuk nem lenne oly patetikus. A test átviszi a maga korlátait a bűnre is. Nem lehet mélyebbre bukni, mint amennyire a test gyarló alkata megengedi. Az angyalok viszont a testiség „féke" nélkül olyan szintekig jutottak a zuhanásban, amelyre az ember nem képes. Az angyalokkal ellentétben az ember nem válhat ördöggé. 4 Paradox módon az ember „ontológiai kiváltsága" – Palamasz Gergely szavai szerint – éppen a test birtoklása, küldetése pedig, hogy e testtel együtt üdvözüljön. („Az angyaloknak nincsen igába fogott testük, hogy azt az ész igája alá hajtsák." 5) Nem szeretném azonban, ha a végén odajutnának, hogy szánják az angyalokat, és büszkék legyenek életük tisztátalanságaira. Számunkra az angyalok nehezen elérhető modell és éltető támasz maradnak. Csakhogy, Szergej Bulgakovot idézve, „a hierarchikus elsőbbség nem jár szükségképpen ontológiai felsőbbrendűséggel" 6.

Olyan ez, mint a katonaságnál: a tisztség fontosabb a rangnál. 7 Az ember tisztsége pedig szélesebb horizontú, mint az angyalé. Elvégre az ember a Teremtés célja, összegzése és ura. Hozzá képest, aki gondviselésszerűen a világ közepébe helyeztetett, az angyalok pompázatos szélső pályákon repülnek. Az angyal tökéletesen funkcionális berendezés, amelyet azért teremtettek, hogy a világon mindent a maga rendeltetése, sorsának eszkhatologikus megkoronázása felé vezessen. Ám az ember maga a világ értelme és megkoronázása. Ő gyűjti függőlegese köré a világmindenség hatalmas szélességét, amelynek az angyal csupán az irányát mutatja meg. Az angyal vektor, útjelző, nyíl. Az ember kereszt: a világ szerkezete és szenvedése egyetlen képbe gyűjtve. Nem tud szüntelenül zsolozsmázni, nem tud repülni, természeténél fogva pedig arra kényszerül, hogy váltogassa az istállói munkát és az imát, de olyasmit mesélhet az angyalnak, aminek az angyali világban nincsen megfelelője: a keresztrefeszítés általi megváltást. „Az angyalok – írja Dumitru Stăniloae – jobban ismerik az istenség mélységeit; titkát viszont, mely a feltámadásban lett nyilvánvalóvá, az ember ismeri jobban." 8  Azt mondhatnánk, hogy a megtestesülés után az ember többet tud Istenről, mint az angyalok. „Az angyalok közvetítik az embereknek Isten nem-érzéki megtapasztalását, ez utóbbiak pedig Isten érzékközelibb tapasztalatát közvetítik az angyaloknak." 9  Ugyanez a szerző habozás nélkül kijelenti, hogy „bizonyos szemszögből az ember inkább Isten képe szerint való, mint az angyalok" 10 . „Az angyal csupán szolga, Isten és az ember szolgája, míg az ember egyben úr is (arkhón)."  11 

A teremtett világ őrizőjének teremtve az ember ugyanakkor az alkotás képességével is fel van ruházva, ami az angyaloknál hiányzik. 12  E merész elméletek forrása a fentebb már említett Palamasz Gergely. Számára az ember „uralkodó" természete annak a bizonyítéka, hogy az angyalokkal ellentétben, minket Isten saját képére teremtett. Egy másik bizonyíték „megismerésünk hármas mivolta". „Ugyanis minden teremtmények közül csupán nekünk adatott meg az értelmi (megértő) és racionális megismerés mellett az érzékek általi megismerés. Az ész sajátja volt, hogy feltalálja a mesterségek, a tudományok és az ismeretek sokaságát, művelje a földet, építsen és új dolgokat hozzon létre. (…) Ugyanígy Isten csupán az embernek adta meg, hogy az ész láthatatlan szavát nemcsak érzékelje a hallás által (…), hanem azt le is írja, s látható legyen, miként test a testnek. Ezzel adott tartós biztosítékot a Legfelsőbb Igéjének eljöveteléről és megmutatkozásáról… Ezek közül az angyaloknak egy sem adatott meg." 13  Az ilyen szöveg – amely úgy beszél a földművelésről, a mesterségekről és a tudományokról, az írásról és a megismerésről, mint az angyaloktól megtagadott emberi kiváltságokról – arra való, hogy valamelyest zavarba hozza a modern „humanistákat", akiket megmételyezett az a meggyőződés, hogy majd csak a reneszánsz és a világi ideológiák hozzák meg az emberi „méltóság" elismerését. Érdemes zavarukat más dokumentumok említésével is növelni. Íme mit mond például a kevésbé ismert XIV–XV. századi egyházi ember, Kallisztész Katafügiotész: „És minden látható közül természete szerint a legnagyobb és összehasonlíthatatlanul a legjobb az ember. Sőt, a kegyelem folytán még az angyaloknál is magasabban áll." 14  Nagy Szent Vazulnak tulajdonítják a nem kevésbé radikális kijelentést: „Az ember, mihelyt a Lélek beleköltözik, képes prófétává, apostollá, angyallá válni, holott csupán por és hamu." 15 

Nagy Szent Gergely szerint bárki, aki igazán igyekszik, az összes égi karral egyenrangú lehet. A papok és a prédikátorok az őrangyalok lépcsőjén állhatnak, azok, akik úrrá lesznek a kísértéseken, az uralmak lépcsőjén, akiknek ördögűző tehetségük van – a hatalmasságok lépcsőjén, a nagyszeretetűek – a kerubok lépcsőjén, a kontempláció egyenletes tüzétől égők – a szeráfok lépcsőjén stb.  16 Az idők végezetén a romlott lelkek bukása révén üresen maradt lépcsőkön helyet foglaló tökéletes ember felkelti majd az angyalok csodálatát és az ördögök irigységét. 17  Aquinói Szent Tamás is elismeri, hogy az emberek egyenrangúak lehetnek az angyalokkal (praemium essentiale), és bizonyos esetekben (szüzesség, vértanúság stb.) meg is haladhatják őket (praemium accidentale).  18

Van tehát elegendő alapja annak, hogy az ember „angyalfelettiségéről" beszélhessünk. A XVII. századi Sziléziában élt egy ihletett katolikus szerzetes, Johannes Scheffler – akit Angelus Silesius 19 néven ismerünk –; a kifejezés az ő egyik híres kétsorosában jelenik meg:

Fragst du was Menscheit sei, ich sage dir bereit;
Es ist mit einem Wort die Überengelheit.

Azt kérded, mi az emberség, máris mondom;
Egyetlenegy szóval: angyalfelettiség.  20 
(Csicsáky Noémi fordítása)

Mégse veszítsük el józanságunkat. A mi „angyalfelettiségünk" olyan lehetségesség, amelynek nem szabad viszonylagossá tennie a világ hierarchikus rendjét. Palamasz Gergelynek gondja van arra, hogy az angyalok nagyobb fé¬nyességéről és Istennel való szilárdabb egységükről is szót ejtsen: „… bár Isten képe mindmáig nagyobb mértékben a miénk, mint az angyaloké, az Istennel való hasonlatosságban, főleg mostanában, messze alatta vagyunk a jó angyaloknak"  21 (kiem. tőlem A. P.).

Az angyalok létezésének spekulatív levezetése Aquinói Szent Tamásnál. Az angyalok „teste"

E gondolatmenet végén térjünk vissza néhány pillanatra az angyalok létezésének kérdéséhez. Mert bármennyi szépet gyűjtenénk is össze róluk a könyvtárakban, előadásunk ennél magasabbra tör. Szeretnénk valamelyest lakóhelyük közelébe férkőzni, szeretnénk érezni a lélegzetvételüket. Úgyhogy vissza a teológiához!

Az angyalok létezése mindenekelőtt hittétel. Csupán a hívő tudja a kétely minden árnyéka nélkül, hogy az angyalok léteznek. A gond csak az, hogy nem áll rendelkezésére a szükséges eszköztár, amellyel „kivigye" a hitét, s másoknak is átadja saját meggyőződéseinek lényegét. Volt a nyugati teológiának egy korszaka – a skolasztika –, amely mégis próbálkozott a lehetetlennel. Megpróbált olyan érveket keresni, amelyek racionális úton győznek meg, amelyek hihető, tagolt szerkezetet adnak a hitnek. Nem mondanám, hogy ez sikerült. Mert a teológia lényege szerint erőfeszítés az értelmen túli megközelítésére. Mindemellett a nagy skolasztikus törekvés impozáns, emberileg csodálatra méltó, s bizonyos szellemi alkat számára még valamilyen értelemben csábító is. Szemléltetésként röviden elmesélem, mit jelent Aquinói Szent Tamás szá¬mára hihető érvvel alátámasztani az angyalok létezését. Ezt úgy nevezném, hogy a „spekulatív levezetés" nagyszerű kísérlete arra vonatkozóan, hogy az angyalok léte szükségszerű.

Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy Szent Tamás számára, akárcsak a középkori Európa minden gondolkodója számára, a legmegfelelőbb, legátfogóbb fogalom a teremtett világ jellemzésére az ordo, a rend [ordine]. Románul azt mondanánk: „rost", „rînduială". A világ hierarchikus egység: unitas ordinis. Rendje van [are rost], elrendezett [e rînduită] abban az értelemben, hogy terében semmi sem véletlenszerű. A rend nem igazi rend, ha helyet ad, mégoly rövid időközönként is, a káosz feltörésének. Ezért azt mondani, hogy a világ rend és káosz keveréke, annyi mint azt mondani, hogy a világ káosz, mert egyetlen kaotikus mozzanat, legyen az bármilyen rövid, semmissé teszi azt az átfogó rendet, amely magába foglalja. Nyilvánvaló, hogy a világ rendje nem egy raktár könyvviteli rendje, s nem is osztályozott levéltár. Hanem élő, rugalmas rend, amely nem zárja ki a titokzatosat. Ma ismét időszerű lett ez a felfogás: a világ „holisztikus" szemléletéről beszélnek, és az egyetemes rend leírásába bekerül az „összetettség" fogalma. 22 A középkori ember számára a rend fogalmához hozzáadódik a gondviselés-összetevő tekintélye is. Isten műveként a világnak tükröznie kell az isteni rendet, Teremtőjének tökéletességét. A rend magától értetődően ontológiai „modell". Természetesen átfogó rendről van szó (amelyet összességében, nem pedig részeiben kell megítélni) s egyszersmind célszerű rendről (amelyet a világteremtés céljának a perspektívájában kell elgondolni). S ha így állunk, minden dolog tökéletességét Isten tökéletességéhez való közelségének foka határozza meg. (Zárójelben jegyzem meg: a mai gondolkodásmód afelé tart, hogy a tökéletesség elvét a funkcionalitással cserélje fel: egy dolgot annak függvényében minősítenek tökéletesnek, hogy mennyire felel meg az ember igényeinek. A középkori tökéletesség ezzel szemben az Isten „igényeinek" való megfelelésre vonatkozott.)

A negyvenes évek végén közzétett, az angyalokról szóló könyvében 23, Heinz Kühn a középkori világmindenség rendjét egyrészt a mágneses mezővel, másrészt a piramissal hasonlítja össze. A mágneses térhez a középpont köré szerveződő rendszerképzete társul, a piramis pedig hierarchiát (a tökéletesebb egyre feljebb, egyre közelebb van a csúcshoz 24) és vektorialitást (minden a csúcs felé tart) kölcsönöz a rendszernek.

De vissza Aquinói Szent Tamáshoz! Számára a világ rendje nem más, mint a tökéletesség lépcsőfokainak folyamatosan emelkedő, a Teremtő tökéletessége felé tartó egymásutánja. Ez a rend dinamikus, az Istennel való egyesülés útjának rendje. Minden létező a legjobb létmódra törekszik. Más szóval, a világ a legfelsőbb „modellbe" való visszailleszkedésre törekvő tökéletesedések halmozó körmenete. Nem fogunk most azzal foglalkozni, hogy hol a helye ebben a látványban a tökéletlenségnek, amilyen például a rossz. Egyelőre – ahogy azt manapság mondják – egészen „pozitívan gondolkozunk": a dolgok nem Teremtőjüknek egyre silányabb képei, hanem tökéletességének egyre összefüggőbb megvalósulásai. Nézzük például emelkedő sorrendben a természet világainak sémáját. Van először is az ásványok, a lélek nélküli anyag világa. Milyen mértékben emlékeztet e világ tökéletessége a Teremtő tökéletességére? Nos, paradox módon az ásványi világ puszta jelenlétével Isten végső (és első) tulajdonságára utal: a létezésre. Szerfölött nyilvánvaló, szerfölött erőteljes tulajdonsága az, hogy rendkívül tartós, külsőre (majdnem) örökkévaló. Amit az ásványról elmondhatunk, az, hogy egész egyszerűen van. Szilárdan, tömören, egyneműen van, s e tekintetben felülmúlja a többi világot. Az ásvány túlél bennünket: majdnem ugyanúgy van, ahogyan Isten is van. Gondoljanak csak bele, micsoda szédítő példája ez a fordított analógiának! A legalsó világ jeleníti meg a legtisztábban és az összes többi világnál nagyobb mértékben a legfelső Lény legfőbb tulajdonságát: azt, hogy van. Amit egy kavicsról nyugodtan elmondhatunk, az az, hogy van. Vagyis pontosan az a legtöbb és legkevesebb, amit Istenről is elmondhatunk. Csupán az a gond, hogy az ásványi „lény" mindössze van, tart, áll, de végérvényesen idegen az életfolyamattól. A hegy és a homok eltart, ám tartóssága dermedt, sivár, halott. Az ásvány tehát egy olyan „van", amely nem lélegzik, nem mozog és nem alkot. Hasonlít Istenhez kiterjedtségében és állandóságában, de valójában inkább Isten élettelen nyo¬mához hasonlít. Az ásványvilág úgy létezik, ahogyan a vestigium, a nyom, az árnyék létezik. Ha megengedhetünk magunknak hasonló oximoront, akkor nem más, mint istenségtetem. Ahhoz, hogy a tökéletességek hierarchiájában az egész egyszerűen „van"-tól az egész egyszerűen „élő"-ig jussunk, az ásványvilágból át kell lépnünk a növényvilágba. A növényben az eleven élet tulajdonsága a maga általánosságában fejeződik ki. Az ásványi lét száraz alapján a növényvilág az élet hatalmas és sokszínű, eredendően ártatlan és pazarul bőséges kirobbanása.

Ahogy tehát az ásványvilág a „létezés" dimenzióját másolja le Istenből, a növényvilág Isten „élő" dimenzióját másolja. A növények élete mégis passzív, amolyan euforikus álmatagság, merengés. Csupán az állatvilággal lépünk be az aktív, támadó életerő körébe, amely magába foglalja mind a külső mozgást, mind az ösztönök és a kezdetleges érzések belső mozgását. Az állatvilágban leljük fel tehát az isteni tökéletesség újabb szintjét: az aktív élet szintjét, a lelkes létezését. Nem nehéz megelőlegezni, mi következik. Az isteni tökéletesség megközelítéséhez vezető újabb lépcsőfok egyrészt a cselekvés szellemi dimenziója lesz, másrészt a szemlélődő élet, azaz a nem-cselekvés szellemi dimenziója.

Mindkét esetben szellemről van szó, azaz olyasvalamiről, ami csak az ember világával lép színre. Az emberben egy sor olyan tulajdonsággal találkozunk, amely döntően az isteni modellhez közelít, amelynek képére és hasonlatosságára teremtetett: lenni, élőnek lenni, élőnek és aktívnak lenni, élőnek lenni és szellemi lényként cselekedni. Az ember mégsem Isten. Fölötte van az egész teremtésnek „lelke" révén, de osztozik vele a testiség tekintetében. Az eddigiek alapján azt mondhatnánk, hogy nem létezik olyan teremtett világ, amely ne kötődne a testiséghez. S hogy csupán Isten, a Teremtő testetlen. Márpedig, mondja Szent Tamás, lehetetlen, hogy a teremtett világ tökéletességei között ne létezzen a testetlenségé is, amely Isten testetlenségét másolná, úgy, ahogy azt az ember nem teheti meg. Más szóval tehát a fentebb vázolt hierarchikus rendszerből hiányzik valami, hiányzik egy lépcsőfok, jelesül a „teremtett lény" mivolta és a testetlenség állapota együtt. A világ felépítésében tehát – amelyben, mint láttuk, egyaránt megtalálta helyét az ásványi, a növény-, az állat- és az embervilágnak – helye van még egy további rovatnak is olyan lények számára, akik teremtettek, mint az összes többi, testük azonban nincs. A világmindenség hierarchikus felépítésében szükségünk van a teremtett és testetlen lények lépcsőfokára.

Létezniük kell. Necesse est ponere (…) aliqua incorporea creatura („… azt kell állítanunk, hogy létezik szellemi teremtmény") – mondja Szent Tamás. 25 Különben sántít a világ rendje. Üresen marad egyik szükségszerű fejezete. Márpedig rendezett hálózatban nincs üresen maradt hely. Az angyalok tökéletesen alkalmasak arra, hogy ezt az üres helyet elfoglalják, mivel teremtmények és testetlenek. Ők a teremtett világ legfelső pontjai, mivel Isten azon tulajdonságát utánozzák, hogy testetlen. Összefoglalva: a tiszta lét isteni tulajdonsága – a teremtés síkján – az ásványi világban tükröződik. Az élet tulajdonsága – a növényvilágban. A lelkes élet tulajdonsága – az állatvilágban. A szellemi élet tulajdonsága – az emberi világban. A testetlen szellemi élet tulajdonsága – az angyali világban. Ezzel a terem¬tett világ felépítését kimerítettük. Isten legfőbb tulajdonsága, a nem-teremtetettség magától értetődően utánozhatatlan a teremtett világ síkján. Ennek a világnak a végső (legfelső) kifejeződései az angyalok. 26 Rajtuk túl csupán a teremtett állapot és a teremtetlen metafizikája, azaz a világ és Isten közötti elemezhetetlen szakadék van. Az angyalok nélkül azonban a világegyetem piramisának nem volna csúcsa. Avagy egy nagy misztikus (Hugo de Saint-Victor) szavaival, a teremtett világ fej nélküli világ volna.

Ekként bizonyítja tehát Aquinói Szent Tamás az angyalok létezésének szükségességét. 27 Nem azt mondja: az angyalok léteznek, mert a Szentírás beszél róluk. Nem azt mondja: az angyalok léteznek, mert láttam őket. Azt mondja: angyalok vannak, mert van rend. És ebben a kozmikus, teremtett rendben van egy hely, amelyet jog szerint csak ők foglalhatnak el. Ugyanolyan jól meghatározott hely ez, mint ugyanebben a rendszerben, teszem azt, a növényvilág helye. És ahogy senki sem vonhatja kétségbe a növények létezését, ugyanúgy senkinek sem kellene kétségbe vonnia az angyalok létezését sem. Azt mondani, hogy az angyalok nem léteznek, mivel nem láthatóak, ugyanolyan oktalan, mint azt mondani, hogy a növények nem léteznek, mert köszönésünket nem viszonozzák.

Nem volna azonban részemről tisztességes, ha nem hívnám fel a figyelmüket arra, hogy Szent Tamás érvelése már teológustársainak körében is bizonyos nehézségekbe ütközik. Egyesek (köztük néhány olyan nagy név, mint Szent Ágoston, Órigenész, Alexandriai Kelemen, Pszeudo-Makáriosz, Johannes Cassianus, Szent Bonaventura, Clairvaux-i Szent Bernát, Duns Scotus stb.) nem értenek egyet az angyalok abszolút testetlenségének elméletével. Legerősebb érvük, hogy pusztán Isten, a Teremtő határozható meg tiszta, a testnek teljesen híjával lévő szellemként.

Következésképp ha az angyaloknak nincs is ugyanolyan tömör, nehézkes anyagi testük, mint az embereknek, valamilyen testi kifejeződésük mégis kell hogy legyen, mégha az finom, áttetsző, „éteri" is. Nazianzi Szent Gergely az angyalok „testiségét" a tisz phüszisz álle, „egy bizonyos más természet" kifejezéssel igyekszik megközelíteni. 28 Ez a „más természet" tiszta, értelmes, égi, anyagtalan, ám „szellemisége" viszonylagos, ilyennek csak az emberi természettel ellentétben fogadható el. Az egyházatyák többsége a jelek szerint az arisztotelészi „étert" tekinti az angyali természet legmegfelelőbb „elemének". Megjegyzendő, hogy az „éter" nemcsak a világ ötödik „eleme", hanem az eredendő elem, a többiek ősi forrása is, az egyetemes materia prima. 29 A vitát nem volt könnyű eldönteni. A hetedik ökumeni¬kus zsinat (Nicea II, 787.) az angyalok „ábrázolhatóságát" még azon az alapon ismerte el, hogy nem teljesen testetlen szellemek. 30

Végül azonban az angyalok radikális testetlenségének tétele dogma rangjára emelkedett. Be kell vallanom, hogy e vitát követve ismét a dichotómiák végzetes fuvallatát érzem. Egyrészt a testiség, a tömör anyag világa, másrészt a tiszta szellemé. Mindennek, ami létezik, vagy ide kell tartoznia, vagy amoda. De mi van, ha a valóság bonyolultabb? Ha vannak olyan világok, amelyekben az ilyen felosztások önkényesek? Ezek a világok mintha jobban illenének az angyalok természetéhez, róluk fogunk tehát a következő előadásban beszélni.

Egyelőre a mai előadás végén elégedett volnék, ha elgondolkoznának azon, hogy az európai kultúrákban éppúgy, mint az Európán kívüliekben az angyalok kérdése visszatérő motívum. Dionüsziosz Areopagitától Szent Tamásig, Dantétól és Miltontól Blake-ig és Rilkéig, Angelus Silesiustól Cocteau-ig és Walter Benjaminig – hogy a művészettörténet hatalmas képállományáról ne is beszéljünk – az égi karok fáradhatatlanul serkentik felebarátaink „képzeletét". Következésképp nem holmi halandzsát ajánlok önöknek, nem a semmiről szóló előadást. Hanem olyat, amely könyvekkel, közvetlen tapasztalatokkal és rítusokkal telezsúfolt szellemi térben mozog. Egyesek számára, nagyon is megértem, ma az angyalokról beszélni sületlenség. De végső soron nem kötelező, hogy mindannyian politikai elemzők, átmenetkutatók, a reform szakemberei legyünk. Nem árt, ha szellemi látókörünkben legalább néha-néha kevésbé magától értetődő, kevésbé aktuális dolgok is felbukkannak. Különben ízületeink megmerevednek, és meghalunk az unalomtól. Elmélkedni az angyalokról: ez, biztosíthatom önöket, jó gyógymód lehet a szellemi középszerűség ellen, amelynek fenyegetése senkit sem kímél.

SZÉKELY MELINDA fordítása

Forrás: Andrei Pleşu: Despre îngeri. Humanitas, Bucureşti, 2003; 32–49.

JEGYZETEK

1. A magyar fordítás forrása: Bevezetés az ortodoxia világába. Szerk. Reinhard Thöle, ford. Gromon András, Kálvin János Kiadó, Budapest, 2001, 52. Az idézett ima az ortodox liturgia része, a hitvallás és az áldozás között hangzik el. (A ford.)
2. Erre vonatkozóan jellegzetesek Bingeni Szent Hildegárd sorai: „A földi test terhe nincs meg az angyalnál; ő pusztán az égi harmónia harcosa, ezért fényes, látható alakja mindig Isten tekintete alatt áll. Ám az ember, akire ránehezedik földi teste, bátrabb, ő igazi, felmagasztalt és szent katona." (Scivias, 586 D, idézi Heinrich Schipperges: Die Welt der Engel bei Hildegard von Bingen. Otto Müller Verlag, Salzburg, 1963, 118.)
3. Mindemellett létezik az a törekvés is, hogy az égi karok felépítésébe bizonyos fejlődést vezessenek be. Rudolf Steinerre gondolok itt, és általában az antropozófu¬sokra, akik a létfokokat folyamatos fejlődésben látják: az ember egyszer az angyalok szintjére fog jutni, mint ahogy azok is valaha átmentek egy emberi szakaszon, most pedig az arkangyali szakasz felé haladnak, a mai arkangyalok viszont a holnapi fejedelemségek lesznek és így tovább. Felesleges mondanom, hogy a keresztény egyházak ilyen látásmódot nem ismernek el.
4. Lásd Jean Cassien: Conférences, IV: De la concupiscence de la chair et de l’esprit, XIII., Sources chrétiennes 42., Le Cerf, Paris, 1955, 179.
5. Grégoriosz Palamasz, in: Filocalia, VII. köt. Editura Institutului Biblic şi de Misiune al Bisericii Ortodoxe Române, Bucureşti, 1977, 468.
6. Père Serge Boulgakov: L’Échelle de Jacob, l’Âge d’Homme, Lausanne, 1987, 130.
7. Úgy látom, immár másodszor folyamodom egyazon előadáson belül katonasággal kapcsolatos hasonlathoz. Ez nem épp indokolatlan, hiszen az előadás tárgya a mennyei seregek… Akárhogyis, ebben a szövegösszefüggésben megfelelőbb a harcias légkör, mint a kegyes sóhajtozás.
8. Prof. dr. Dumitru Stăniloae atya: Teologia dogmatică ortodoxă. Editura Institutului Biblic şi de Misiune al Bisericii Ortodoxe Române, Bucureşti, 1978, I. köt., 436.
9. Uo. 422.
10. Uo. 427.
11. Uo. 428.
12. Uo. 429. sk.
13. Vö. Filocalia, VII., 468–469. (E kiadás szövegeit románra ford. Dumitru Stăniloae.)
14. Vö. Filocalia, VIII. köt. Bukarest, 1979, 478.
15. A mondat a Kallisztész és Xanthopol Ignác c. fejezetben található. Filocalia, VIII., 220–221.
16. Vö. Leopold Kurz: Gregors des Grossen Lehre von den Engeln. Bader’sche Ver¬lagsbuhandlung, Rottenburg A. N., 1938, 119. Továbbá Otto Hophan: Die Engel. Räber et Cie, Luzerne, 1956, 120. Az angyali karok neveit lásd jelen kötet végén a II. mellékletben.
17. Vö. Bingeni Szent Hildegárd: Scivias, 744C, idézi Heinrich Schipperges, id. mű 115.
18. Vö. Fr. Wilhelm Schlössinger O. P.: Das Verhältnis der Engelwelt zur sichtbaren Schöpfung In: Jahrbuch für Philosophie und spekulative Theologie, XXVII. köt., 2. füzet, Paderborn, 1912., 207.
19. Róla, valamint Böhme, Johannes Tauler, illetve Paracelsus némely idevágó felfogásáról vö. Bernard Gorceix: L’Ange en Allemagne au dix-septième siècle. Jacob Böhme et Johannes Scheffler. In: L’Ange et l’Homme, Albin Michel, 1978. (coll. Cahiers de l’Hermétisme)
20. Lásd Ioana Pârvulescu szép román fordítását: Angelus Silesius (Johannes Scheffler): Călătorul heruvimic. Humanitas, Bucureşti, 1999. Az idézett kétsoros forrása nem e kötet, hanem az Andertes Buch Geistreicher Sinn- und Schlußreimen, fordítása pedig – szintén Ioana Pârvulescu még nem közölt változatában – így hangzik: „Ce-i omenirea-ntrebi? Îţi spun în aste rime: / Ea e, cu un cuvînt, asupra-îngerime." A motívum felbukkan a kétsorosok egy harmadik kötetében is. Köszönet Ioana Pârvu¬lescunak, amiért felhívta figyelmünket másik két változatra is: 1. Ein Engel seyn ist viel; noch mehr ein Mensch auf Erden / Und nicht mit jhrem wust und Koth besudelt werden. („Angyalnak lenni sok; de több embernek lenni a földön, / ha közben nem szennyez be a föld sara és nyomora.") 2.