[Látó, 2006. január]

VI. nap. IX. elbeszélés

Haller professzor kivárta, hogy a firenzei hölgyek epésnél epésebb megjegyzésekkel illessék Old Shatterhend meséjét, és aztán nyugodtan odafordult Filostratóhoz, aki halkan megkérdezte tőle, meddig terjednek a Határvidék határai.

– Furcsa kérdés – kezdte a professzor a torkát köszörülve. – Hadd meséljek el egy szép példát önöknek. A Határvidék egyik legnagyobb klasszikusa, a magyar Jókai egy 1952-ben játszódó, szép és terjedelmes utópiájában Otthon Állam megalapításáról beszélt, melyet aztán egy lelkes Jókai-olvasó, Herzl Tivadar megvalósított. Mert az ötletek – sóhajtotta – túlélik a szerzőket, túlnyúlnak a szerző által elképzelt határokon, tudjuk, a Határvidék, a régi Magyarország egynémely ábrándját más nemzetek valósították meg. Izrael nem egy székely szombatos fiú, a Jókai kitalálta Tatrángi Mózes segítségével alapult meg, és nem is Habsburg Árpád birodalmának bukása után, nem 1952-ben jött létre. Nekem van szerencsém ismerni az ötvenes évek közepéről a hősöket, hiszen nemcsak az eszmék, a szereplők is túlélhetik a szerzőket. – Remélem, professore – szólt Elisea –, ebben a történetben kevés lesz a történelem, és annál több a szerelem.

– Ígérem, hölgyeim – szólt a professzor tanárosan bókolva Eliseának –, hogy Tatrángi Dávid és Rozáli történetében igyekszem hű maradni nemcsak Jókai Mórhoz, nemcsak a magyar történelemhez, hanem az önök kéréséhez is. És anélkül, hogy a kristálygömbhöz fordult volna, maga vágott bele a történetbe.
Tatrángi Dávid a szeme elé emelte a kezét, és mint ébredés után minden nap, az eget kémlelte. A jaffai pálmafák fölött bátor, hatalmas köröket írtak le a repülőgépek. Dávid már korábban is szeretett volna vadászgépeket vezetni, hogy minél jobb gépeket tervezzen, de a mostohaanyja, Rendi Sára ellenezte ezt. Meglásd, mondogatta, még bajt hozol mindannyiunk fejére. Aki titkolózik, annak nem való a felhők között bukfencezni a többi katonával.

A titkolózásnak igen szövevényes története volt a Tatrángi-család életében. Mint minden nagy erdélyi mese, ez is a fejedelmek, a hegyek között kóborló protestáns hittérítők idejébe nyúlik vissza. Ám ahogy a többi szombatos, Tatrángi Dávid sem gondolkodott a kezdeteken sokat: a hit és a szokások belevesztek már az ünnepekhez és a munkához igazodó paraszti életbe, és ebben az emlékezetben már nemigen volt helye csillogó szemű, lázas hittérítőknek. Hol is volt már a hitvitáktól forrongó század, mikor a húszéves Rendi Sára rávette férjét, Mózest, Tatrángi Dávid édesapját, hogy hagyjon fel a találmányokkal. Nem szabad felhívni magunkra a figyelmet, magyarázta.

1943-at írtunk. Az udvarosszéki Rendiek, Dávid mostohaanyjának családja ötven esztendeje házasodtak a környékbeli Maierokkal, Grünökkel, Bauerekkel. Rendi Sára, Dávid mostohaanyja olvasni sem tudott – és ha tudott volna, akkor se vett volna a kezébe újságot –, de a sógornőitől megtudta, hogy mindenkit, még a szombatosokat is kényszermunkára viszik Németországba.

Másként gondolkodtak a „mindenkiről" a Tatrángiak. Tatrángi Simon, Dávid nagybátyja beházasodott egy unitárius családba; mert a végén még eltűnünk a zsidók és a keresztények között, magyarázta. Más Tatrángiak is elszakadtak a földtől: Dávid apja, Tatrángi Mózes gépésznek tanult Iaşi-ban, és olyan ügyes kezű, olyan találékony volt, hogy dolgozni hívták az olajkutakhoz. De az öreg Tatrángit egy sugallat, vagy tán az elméje mélyén motoszkáló zsoltár az utazástól visszatartotta.

Ám Tatrángi Mózes, a bözödújfalusi feltaláló – akit vallása miatt az olajkutak sem menthettek volna meg a szenvedéstől – egy nap minden születő találmányával keskeny füstcsíkká változott. De mi tartotta meg az életben második feleségét, Rendi Sárát, ezt a kövér, szuszogva járókelő, olvasni sem tudó, mindenkire gyanakvó fiatalasszonyt. Minden úgy legyen, ahogy volt, mondogatta – ez volt a szavajárása, akár a vallásról, akár a befőzésről volt szó. Ám mikor egy névtelen angyal figyelmeztetően meglökte a karját a szántóföldön, a csecsemőjével odafutott az unitárius paphoz, hogy a papné gondjaira bízza a legkisebb Tatrángi-sarjadékot.

A föld a legkisebb Tatrángi-gyerekkel együtt ottmaradt Erdélyben, a sógornők és a sógorok pedig Rendi Sárával, Rendi Sára férjével, Rendi Sára édes- és mostohagyerekeivel, húszkilónyi, gondosan összecsomagolt meleg ruhával, egy nagy demizsonnal, egy kisebb, épp ezért könnyebben vihető tejeslábassal, és más, unitárius hitre át nem tért szombatos székely paraszttal felszálltak a vonatra. Dávidnak nem akaródzott a szüleivel vonatra szállni. Repülőgép-tervezőnek készült, színjeles tanuló volt az unitárius gimnáziumban, ezenkívül – mint ezt a mostohaanyja a sógornőitől megtudta – eszeveszetten szerelmes volt az unokatestvérébe, az unitárius vallású Tatrángi Rozáliba. Egy okkal több, hogy az erős karú Rendi Sára azt parancsolja, hogy Dávid szép szófogadón kísérje el őket Németországba.

Ez a „németország" Auschwitz volt, és egy SS-tiszt intésére Tatrángi Mózes balra indult, Tatrángi Dávid jobbra. A Tatrángiak nem beszéltek németül, úgy¬hogy az öreg feltaláló nem is értette, hogy az egyik obersturmführer azt kiabálja, hogy a géplakatosok lépjenek ki a sorból, hanem engedelmesen vonult tovább a többi öreg szombatossal a gázkamra felé. A tizenöt éves Dávid viszont olyan jókötésű fiú volt, hogy felelet nélkül is ott találta magát a munkaképesek között. Vigyázz magadra, ne okoskodj, fogadj majd szót, intett utána Rendi Sára, mígnem őt is elragadta egy, a júniusi melegben is vastag kendőben, télikabátosan ácsorgó embercsoport.

Talán már meghaltam, nincs is kinek szót fogadnom, gondolta Dávid, de már nem szombatos testvérek vették körül, hanem városi hanghordozással beszélő gazdag kolozsváriak, a férfiakon szőrmés télikabát, és olyan amerikai kalapok („borsalinók"), amiket már megcsodált, mikor beosont Rozálival a falusi moziba. Dávid meg volt győződve, hogy az egész tulajdonképpen nem is létezik, mert olyan volt az egész, mintha egy furcsa filmbe keveredett volna. Ám a barakkokban aztán találkozott néhány hozzá hasonló, paraszti munkában nevelkedett szabolcsi gazda- és kocsmáros-fiúval. Csak az ilyenek tudják, gondolta Dávid, hogy a gépek az igaziak.

De ezek csak afféle semmirevaló mondatok, töprengett néhány nap múlva. Olyanok, mint a régi találós kérdések: hányat fingik egy tehén, mit szól a cigány, ha észreveszik… A fiúk elismételték néhányszor sorbanállás közben, de a válasz már senkit nem érdekelt. A táborban nem voltak tehenek, a foglyok a gépek közelébe sem mehettek, de a szabolcsi gazda- és kocsmáros gyerekeket – bár soha életükben nem hallottak még a szombatosokról – legalább nem érdekelte nagyon, hogy hogyan is zsidó Tatrángi Dávid.

Aztán a fiúk közül szép lassan a legtöbben meghaltak. A haláluk nem volt feltűnő vagy fájdalmas, mert már az első fiú, Grün Jóska halálakor átváltozott Dávidban valami. Egyszerűen nehéz volt saját új, lesoványodott és kisebesedett testét elviselni, nehéz volt az ételosztástól ételosztásig tartó időt elviselni, elhinni, hogy régebben a hegyek voltak valóságosak, nem a tábor a hajnali Appellel és reggeli levessel. Tulajdonképpen bűntudata volt, hogy nem érez a szülei iránt semmit. Még az emlékezés is csak önmagára mért feladat volt – és egyre nehezebb volt megfelelni.

Mikor bekerült a lágerkórházba, akkor értette meg, hogy az idősebbek is hurcolnak magukkal a múltból zárójeleket. Új barátja, Stern Gyuri odalökte egy beteg mellé, akinek iszonyúan összetört, fekélyekkel borított lábát nem is vér színezte, hanem valami, talán a csontok mélyéből felfakadó sárgás folyadék. A kötésekkel van a baj, motyogta Dávid, mikor lerogyott a mocskos szalmazsákra, a „tanár úr" mellé. A tanár úr figyelmesen ránézett, mert dr. Kárpáthy Miklós – mint Dávid megtapasztalhatta – nem úgy volt tanár a lágerben, mint mások mérnökök, közjegyzők, orvosok.

Nocsak, egy igazi szombatos, kiáltott fel ujjongva, mihelyt Dávidot először kikérdezte. Elmesélte magáról, hogy okleveles, sőt minisztériumi dicséretben is részesített irodalomtanár a keszthelyi cisztercita gimnáziumban és neves Jókai-kutató. A mocskos kötés lecsúszott a tanár úr lábáról, és Dávidot, aki a táborban már sokféle sebet látott, elborzasztotta a felfakadt kelés – talán haldoklik, talán nem is érzi a fájdalmat, gondolta Dávid. Ám Kárpáthy Miklós mindent tudott, sőt mindent jobban tudott, épp ez a tudás tartotta lázban. A haldoklók között mesélt Dávidnak a reformációról, aztán Kemény Zsigmondról, Jókairól.

Van már Otthon Állam, amiről a „nagy mesélő" beszélt, mondta Kárpáthy Miklós büszkén. Egy igazi, csodálatos köztársaság, amit Jókai nyomán Herzl Tivadar, az új Mózes valóra váltott. Téged hogy is hívnak, fiacskám, csak nem Tatránginak, kérdezte, de a kolera-gyanús Dávid egy pillanatra elszunnyadt a fertőtlenítő- és váladékszagú teremben. Ő legalább elnézi, amiért nem vagyok zsidó vér szerint, gondolta Dávid, és lázasan megpróbálta magára cibálni a fél takarót. Nem is hallotta, hogy a tanár úr elmeséli, egy Tatrángi Dávid A jövő század regényének főhőse, és hogy milyen is volt az az Otthon Állam, amit egy szombatos parasztfiú, egy Severus nevű fekete bőrű amerikai milliomos és egy Dárday nevű katonatiszt alapított. Már elcsendesedett az élőkkel, halottakkal, haldoklókkal, imákkal, jajgatással zsúfolt kórterem, de a tanár úr arról suttogott, hogyan is száguldoztak Jókainál az ichorral töltött repülőgépek.

Kárpáthy tanár úr cionista volt, romantikus, magyar nacionalista, és nemcsak a csontjait roncsolta szét a táborban egy óvatlanul a lábára ejtett vasdarab, hanem tbc-s volt, háromesztendős kora óta, mikor is édesapja, egy neves nyelvtörténész elküldte anyukájával a Kárpátokba. Dávid nem is ámuldozott, hogy a tanár úrral nem végez a fekély, az éhség, a tbc, a kétségbeesés és a kolera. Ő is sok-sok csodáját látta már a táborban az álmodozók testi szívósságának, tudta, hogy a hászidokkal, kommunistákkal nem végeznek olyan gyorsan a halálos betegségek, mintha a hit valami titokzatos módon erősítené az emberi szervezetet. De ő, Tatrángi Dávid sokkal kevésbé hitt abban, hogy Jókai, akiről az iskolában is tanultak, akiről a tanár úr is beszél, tényleg létezett.

De nem is volt ideje sokáig töprengeni ezen. Mikor kicsit jobban lett, és kitámolygott a barakkból, felfigyelt arra, milyen parasztosan beszélnek az udvaron. Látott egy fiút, aki Erdélyben Sebő Misi volt – látni igazából nem is látta, csak a hangja emlékeztetett az öreg Faragóék unokaöccsének hangjára. Hátha van kenyere, csak egy kis darab, reménykedett Dávid, és bátran odalépett hozzá.
Jelentkezz csak munkára, javasolta Misi, ott együtt lehetsz velünk, mert a mi transzportunkat egy másik táborba viszik. Dávid bólintott, és megállapította, hogy Sebő Misi a ciszterci irodalomtanárhoz hasonló álmodozó: egy csodálatos német táborról mesélt, ahol minden parasztot kivezényelnek a krumpliföldekre – de nem eszünk ám krumplit, mesélte, úgy hívják azt a várost, hogy Kenyérmező. Mindenki annyi kenyeret kap, hogy lehúzza a tarisznyáját, mikor elindul a földekre. Dávid tudta, hogy ez a „csodálatos város" emlékeztet a székelyudvarhelyi legendára, amely a vonatra váró zsidók között futótűzként terjedt: minden „jó zsidót" a magyarok elvisznek Kenyérmezőre. Akár van másik tábor, akár nincs, tartsunk össze, lépett hozzájuk egy na¬gyon öreg legény, akiben Dávid a bögözi tanítóra, Istenes Andrásra ismert.

Dávid csatlakozott az új transzporthoz, ám ők hárman Ravensbrück előtt leszakadtak a csoporttól. Istenes András egy kicsit beszélt is németül, így hát megmagyarázta az öreg német parasztasszonynak, akinek éjjel elbújtak az udvarán, hogy ők nem zsidók, hanem magyar parasztok. Tatrángi Dávid elhűlve hallgatta: azt kellett volna mondanod, támadt rá, hogy Báthori fejedelem óta zsidó vallásúak vagyunk. Kitekerem a nyakad, te tetves, ha beleszólsz, kiáltott rá Istenes Andris, aki már kikönyörögte az asszonytól, hogy elbújhassanak a padláson.

Az istálló megszokott szaga – bár már egyetlen tehene sem volt az asszonynak –, a szombatos fiúk, a „fejedelem" szó a vita ellenére is kicsit magához térítette Dávidot. Majd olyan országot keresek, ahol nem kell magyarázkodni, döntötte el elalvás előtt, és a vonatozás óta ekkor hasított belé először Rozáli, Bözödújfalu, az unitárius gimnázium, a lábon álló búza, amit nem kaszáltak le, mert aratás előtt szálltak fel a vonatra.

Már közeledtek az amerikaiak, úgyhogy Dávidnak nem kellett sokáig várni, hogy Ravensbrück mellett találkozhasson az erős karú Rendi Sárával és két életben maradt unokatestvérével. A szombatosok közül Rendi Sára változott a legkevesebbet, mikor Dávid viszontlátta, épp az amerikaiaknál állt sorba, hogy kisegítő szakácsnőként bejuthasson a tábori konyhára. Talán fogakat is adnak az amerikaiak, mondta Rebeka, Rendi Sára tizenhat éves kis unokahúga, és csúnya, lesoványodott mutatóujjával rábökött saját foghíjas szájára. Ha mi itt egy kicsit mosogatunk, magyarázta a férfiaknak Rendi Sára, könnyebben kapjuk meg a papírokat Izraelbe.

Te csak ne szólj közbe, Dávid, te ott majd egyetemre járhatsz, figyelmeztette Istenes András, mikor mindannyiuk nevében tárgyalt az izraeliekkel. Megint szóba sem került János Zsigmond és Rákóczi fejedelem – igaz, az ilyesmi nem is érdekelte az izraeli tisztviselőket. Legalább a kishúgomért menjünk haza, vetette közbe Dávid, akinek egyetlen testvére sem maradt. Rendi Sára azon¬ban nem akart „belemenni akármilyen kalandba" – és hát a két sógornője, miként a többi „rendes" erdélyi asszony már készült Tel Avivba. Oda megyünk, csak ad az Úristen nekünk is földet, döntötte el, és egyre nógatta a férfiakat, hogy minél előbb indulhassanak.

A faluban bambának tartott asszony most kivirult az intézkedéstől, a konyhai munkától, hogy rendre szajhának nevezhette a nála műveltebb nőket, és árulóknak azokat a férfiakat, akik maradni akartak Európában. Pedig a termőföld Izraelben nagy csalódást okozott Rendi Sárának: nem búzát, csak gyümölcsöt, követ termett, ráadásul a nyár a tagjait fullasztó, ismeretlen hőséggel gyötörte – és hogy még nehezebb dolga legyen, a sátán minden hónapban biotechnológusokkal, Amerikából jött mezőgazdasági szakemberekkel ijesztegette, akik kikapták a kapát a kezéből, vagy rá akarták beszélni a gránátalma-termesztésre. A „tudósoktól" csak új férje, Istenes András mentette meg, aki elég gyorsan megtanult angolul.

Tatrángi Dávid nem kapált Rendi Sára oldalán a szőlőskertben, nem is udvarolt a műfogsoros Rebekának, ahogy a volt tanító, Istenes András elvárta volna tőle, hanem amint tehette, egyből beiratkozott az egyetemre. Verjen meg az Isten, ha beszélsz rólunk, ha elmondod, kik vagyunk, intette Andris, és a lelkére kötötte, hogy Tel Avivban semmi mással ne törődjön, csak a gépekkel.
Tatrángi Dávid sem akart mással törődni. A húga, Jókai, a havasok messzebbre kerültek tőle, mint az angol igék, amiket az egyik átmeneti táborban vertek a fejébe – Auschwitzra pedig még évekig képtelen volt visszaemlékezni, olyan volt az egész, mint valami nyomasztó büntetés, aminek az emlékét szégyen lenne mások előtt felidézni.

De csodálatos, felejthetetlen, ragyogó dolgokat tanult az egyetemen! Nehéz volt a Tatrángi nevet kimondani, de a Tel Aviv-i egyetemen mindenki megtanulta magától – bár a neve volt az egyetlen, amit Dávid elárult önmagáról. Ha ez a fiú szilvalekvárt önt a repülőgépekbe, azok akkor is csak repülnének, mondta a professzora, valami van a föld anyagaiban, valami különös erő, amiért a gépek engedelmeskednek neki.

Dávid dolgozott az egyetemen, aztán mint kezdő repülőgép-konstruktőr a kutatóintézetben, otthon pedig szórakozásképpen új típusú kéz- és hajszárítót tervezett. A gépek csak akkor értenek meg, ha magyarul beszélek, árulta el Andrisnak, a mostohaapjának, aki rettegett attól, hogy Dávid Amerikába megy, ott legyőzhetetlen vadászgépeket tervez, és egyszer majd „kibeszéli őket". Higgyétek el, egy körtefa, egyetlen hangya, aki néhány napig gürcöl, egy élő szervezet sokkal félelmetesebb és titokzatosabb, mint a gépek, magyarázta Dávid Rendi Sárának, aki „iszonyatosnak" tartotta a találmányokat.

De a hangyáknál, körtefáknál és minden élő szervezetnél titokzatosabb volt az Erdélyben hagyott Rozáli, aki Dávid szívét – amelyet egy romantikus regényíró talált ki – a távolból is megdobogtatta. Azt tudjuk, milyen változások vannak a fejünk fölött a légkörben, tudjuk, vagy tudni véljük, mi történik egy atommagban, töprengett Dávid, de hogy mikor fogan meg egy gyerek, vagy hogyan kezdődik bennünk a halál vagy a szerelem, azt nem érezzük meg.

Dávid sokat, nagyon sokat gondolkodott ezen. Nem a mérőműszereket, hanem a saját érzékelésünket kell fejlesztenünk, döntötte el, és habár továbbra is eljárt a tervezőirodába, a titkos és szupertitkos műhelyekbe, kísérletezni kezdett a saját testével. És míg éjszakánként a saját vérnyomását, lélegzetvételét méricskélte, azt képzelvén, hogy a lélek és a test titkos határmezsgyéjét térképezi fel, egyre közelebb került a Jókai által megírt szerephez.

 
Ki vagyok én, vajon ki küldött ide, számít-e az Úr előtt, hogy nem vagyok se született zsidó, se igazi keresztény? Miért kellett átélnem, ami átélhetetlen, mi végre történt mindez, töprengett, és felrémlett előtte a kórházbarakk, aztán a viccek („Hányat fingik egy tehén?"), amit a fiúkkal soha nem fejeztek be, a nevetés ottmaradt mindörökre a lerombolt barakkok között. Olyan felfoghatatlan volt, hogy mindezt elszenvedte, hogy már sem Erdélyre, sem Auschwitzra nem tudott úgy emlékezni, mint a saját életére.

A „saját életből", az „igaziból" csak Rozáli maradt. Hiszen Tatrángi Dávi-dot nem lelkesítette sem a hidegháború, sem az izraeli hadsereg, sem az egyre tökéletesedő vadászbombázók, a fantasztikus ösztöndíjakat felajánló amerikai egyetemek, sem az erdélyi fejedelmek – akikről a szombatosok még áhítattal beszéltek, de már egyre kevesebb „fejedelemnek" emlékeztek a nevére –, sem Rendi Sára bözödi ízeket őrző lekvárjai és kompótjai, hanem azt a tökéletes helyet kereste a képzelete, ahol Rozálival az egész emberi történelmet újrakezdheti.

De azért a „szavak" embere maradt, miként azt Jókai Mór nyolcvanöt évvel korábban megírta róla. Nemcsak az Otthon Államot építő Herzl Tivadar naplóját olvasta újra, nemcsak Jókait és Kemény Zsigmondot, hanem ötödéves mérnökhallgatóként szerelmes verseket írt az egyre szebbnek képzelt, a távoli és mégis közeli Rozálihoz. Mi történhetett vele, töprengett, és kifinomult képességei segítségével – amelyet az ezotéria ellenségei telepátiának neveznek – megpróbált a messzi északon élő unokatestvér nyomába eredni.

Fiammetta ültében előrehajolt, a hölgyek érdeklődése felélénkült, ám Dioneo azt tanácsolta, tartsanak egy kis szünetet, mielőtt a szép erdélyi lány sorsával megismerkednek. – És könyörgünk, professore – suttogta italt töltögetvén a hölgyeknek –, egy kissé gyorsítsd fel a történetedet, mert nem tudósok vagyunk, akiket érdekelne a Határvidék történelmének minden részlete. – Igen, igen – tette hozzá Elisa –, ha nem veszi zokon, figyelmeztetni szeretnénk önt, mester, hogy bennünket csak az érdekel, hogy a századunkban élő, de egy ré¬gi regényben született lány találkozik-e a szerelmesével.

VI. nap. X. történet

Miután Haller professzor ivott egy kortyintásnyit a Dioneo töltötte italból, belefogott a történetbe.

– Rozálit nemcsak Tatrángi Dávid és a szombatos rokonság tartotta különleges, szép lánynak, hanem így vélekedett világlátott nagynénikéje, Ella is, akinek rövid életű, ám egy ideig divatosnak mondott cukrászdája volt Székelyudvarhelyen. Majd a kis Rozi mosogat nálam, köszönti a cukrászdában a vendégeket, mondta egy rokoni látogatáson Rozáli édesanyjának. Tatrángi Simon nem helyeselte volna, hogy a lánya menjen el „kisegíteni" a selyemharisnyás Ellácskának, de Rozáli édesapja már nem szólhatott bele a kislány sorsába, széttépte a II. világháború egyik bombája. Csak nem akarod, hogy Rozáli paraszt maradjon, kérdezte az özvegytől Ella néni.

Akkora zűrzavar volt Bözödújfaluban, akkora zűrzavar Udvarhelyszéken, akkora zűrzavar az egész világban, hogy Tatránginénak megesett a szíve a városba vágyakozó Rozálin, így hát a lány pár hét múlva anyai engedéllyel töltögethette a tiszteknek a likőröket, mosta a tisztfeleségek vagy a kikapósabb udvarhelyi asszonyok ágyneműit. Ellácska mindent elvállalt: ha kellett, kuglófot sütött, ha kellett, lányokat ajánlott, vagy amerikai filmeket vetített a cukrászda különszobájában. Csak a kis Rozálit illetően nem volt nagylelkű: gyerek még, csak tizennégy éves, intette le a kislány sarkában járó, Karády-dalokra könnyező tiszteket.

Ella néni (vagyis „Ella mama", ahogy a katonák nevezték Székelyudvarhelyen) úgy döntött, hogy a kislánnyal, Rozálival – özvegy Tatránginé megkérdezése nélkül – a háború utolsó napjaiban Magyarországra menekül. Kuplékat sóhajtozva, kimentett vagyonkáját (egy zacskó körmöci aranyat) a keblébe rejtve várta Rozálival a titkos küldetéssel Szegedre utazó Szilvásy századost, aki megígérte, hogy a „hölgyeket" – mielőtt eléri a havasokat az „összeomlás" – lovagiasan kimenti Erdélyből.

Ám hogyan is történhetett, hogy a titkos kiküldetésben utazó Szilvásy százados a tizennégy éves Rozálival kettesben érkezett Szegedre? A II. világháború krónikája nem jegyezte fel, mi történt az érett korú, a melltartójába rejtett körmöci aranyakkal utazgató Ella nénivel, ahogy azt sem, mi történt néhány nap múlva a titkos küldetésben utazó századossal. A bogárszemű székely szépség, Rozáli Szilvásy századostól azonnal Fehérhegyi főhadnagyhoz került – kis vigasz Erdély elestéért, magyarázta a főhadnagy régi barátnőjének, egy koros orpheum-énekesnőnek, aki Rozálit néhány napig a lakásában rejtegette.

Rozáli ezt a csavargást zavaros álomként élte át, az urak dédelgetését pedig érzelgős gyengeségnek, szégyenletes „bugyutaságnak", olyasminek, ahogyan ő viselkedett otthon a baromfiudvarban nevelkedő kiskacsákkal. Természetesen nem volt sok ideje álmodozni: hiába nevezték a tisztek harmatos virágszálnak, az ingüket mindig időben ki kellett mosni, és ha mókázni támadt kedvük, illett vidáman mosolyogni.
Aztán az egyik nap, egy rémületes bombázás után eltűnt a gellérthegyi villából – az orpheum-énekesnő pártfogójának házából – a mindig fess Fehérhegyi főhadnagy is. A felszabadult Rozáli csak néhány lépést tehetett egyedül a havas kertben, a kiégett budai villák látványában csak néhány percig szörnyülködhetett, mert megjelent a tatáros szemű, géppuskával hadonászó Leonov százados, aki a szépséges árvalányt rögtön magával vitte.

Vajon hol lehet most szegény Ella néni, kérdezgette magától, de nem volt sok ideje ezen töprengeni, észrevette, hogy a főhadiszálláson egy fiatal felderítőtiszt, Andrej Kopelikov tekintete arra jár, amerre az ő lábai. Rozáli a férfiakat szolgálatnak tekintette, valami különösen szégyenletes napszámnak, amire később, „férjes asszonyként" már nem szabad majd visszaemlékezni – de reménykedett benne, hogy ha jó lesz, az „oroszok" egyszer visszaviszik majd Bözödújfaluba.

Legutolsó budapesti gazdájának, Andrej Kopelikovnak – aki élő cáfolata volt a műveletlen oroszokról alkotott előítéleteknek – esze ágában sem volt lemondani a nevetős szemű kislányról. Mint az odesszai operaház korrepetitora, felfigyelt Rozáli énekhangjára, mulatságos, ám könnyed mozgására, és örömmel hallgatta, ahogy a lány népdalokat és operettkuplékat énekelget. Andrej Kopelikovnak nem volt kenyere a katonaság, de mint ügyes és sikeres felderítő, mint művészembert – joggal reménykedett abban, hogy – hazatértekor nem fogják a szovjet hatóságok túlzottan kivizsgálni, így hát úgy döntött, elviszi magával Odesszába Rozálit.

A szépséges Rozálit megajándékozta egy, a budai harcokban elesett krími partizánlány irataival, és – hogy jobb kedvet csináljon az utazáshoz – egy csinos bőrönddel és egy magyar tábornok szeretőjétől elrabolt szőrmés kiskabáttal. Rozálit nem kérdezte meg, hogy mihez van kedve, a lánynak máskor is csak annyit mondott: „ülj le", „gyere ide", „egyél", „szeress". Várt még néhány hónapot, és ekkor mint „katonai és művészeti tanácsadó", Rozálival az oldalán, egy diadalmasan hazatérő szovjet tábornok kíséretében hazamehetett Odesszába.

Az út olyan hosszú és gyötrelmes volt, hogy a krími partizánlány irataival utazó Rozáli megértette végre, most már soha, semmilyen körülmények között nem térhet vissza a szülőföldjére. Ám félnie a Szovjetunióban nem neki, hanem a szerelmes természetű Andrej Kopelikovnak kellett. Rozáli olyan feltűnő, olyan csodálatos hajadonná serdült, hogy az újra megnyitott odesszai opera igazgatója, Szergej Varehuna nem hagyhatta, hogy a jövő egzotikusan szép énekesnője egy jelentéktelen korrepetitor oltalma alatt serdüljön fel. Miután egy börtön elnyelte Andrej Kopelikovot, Rozáli gondos felügyelet mellett összhangzattant és színháztörténetet tanult. Varehuna úr oltalma alatt.

És most eljött az idő, hölgyek, hogy bemutassam a kalandos sorsú, annyi megpróbáltatást átélt szépség, Tatrángi Rozáli testi és lelki jótulajdonságait! A mi hősnőnk nem volt olvatag szőke szépség, sem reprezentatív dáma, hanem törékeny, mozgékony, kislányos teremtés, akinek virágsziromhoz hasonló bőre, szabályos arcocskája nemcsak a szovjet tiszteket, hanem az odesszai színház közönségét is elbűvölte. És Rozáli engedelmes volt. Selyemruhásan, drága, hófehér bundában is tudta, hogy szolgálnia kell, „lelkesedni", ha az urai arra kérik, hogy táncoljon vagy nevessen. Most már nem kellett katonacsizmákat pucolni, mint a tiszteknek, ám Rozáli egyetlen pillanatig sem felejtette el, hogy soha nem szabad szomorúnak, követelőzőnek vagy unalmasnak lennie.

Mikor Odesszába menet felégetett vagy éppen elhagyott falvakat láttak, Rozáli megértette, hogy a halottak egy ideig még élnek és járkálnak, visszatérnek a házaikba, összeszedik a kimosott ruhákat, igyekeznek alkalmazkodni az élők seregeihez. Márpedig ő ilyen szolgáló halottnak hitte magát, attól a pillanattól kezdve, hogy első pártfogója, Szilvásy százados azt mondta Erdély határánál, hogy Ella néni úgy döntött, nem utazik velük tovább. Rozáli hitte is, nem is, de nem volt mit tennie, tétovaságból vagy tévedésből folytatta az utat – azt az utat, amely végül is az odesszai operaházhoz vezetett.
Tévedés, gondolta Rozáli, mikor szubrett-szerepet kapott az első odesszai, háború utáni, hazafias operettben. Tévedés, nem lett volna szabad útközben „megöletnem" magam, meg kellett volna várnom, hogy beszéljek Ella nénivel, gondolta. A társulattal vendégszerepeltek Kijevben, Leningrádban, Rozáli új és új szerepeket tanult meg, ám ha eszébe jutott az igazi neve, csak arra gondolt, nem lett volna szabad meghalnia.

De a sorsába és a nevébe beleírt történet, vagyis Jókai Mór műve – azé a Jókaié, akiről Rozáli kevesebbet tudott, mint gyerekkori szerelme, a Tel Aviv-i egyetem hallgatója, Tatrángi Dávid – nem hagyta, hogy félénk, de mindig mosolygós operett-szubrettként végezze. Már magyarul is egyre jobban felejtett, egyre kevéssé emlékezett a szüleire, de 1952 januárjában, egy különös napon úgy érezte, hogy nagyon messze, valamilyen „elviselhetetlen" távolságból valaki gondol rá.

Rozáli semmi örömet nem lelt a pártfogóinak a szolgálatában, de most már akkor is gondosan kiöltözött és kifestette magát, ha a kezében egy teáscsészével otthon egyedül üldögélt, vagy az odesszai parkokban melankolikusan, egymaga barangolt. Valaki figyel rám, valaki emlékezik rám, gondolta ébren és félálomban is, és ettől a láthatatlan figyelemtől egyszer csak elkezdett jobban figyelni magára, megpróbálta összeszedni a saját emlékeit.

Kezdetben nehéz volt a régi emlékképeket a többi színésznőétől megkülönböztetni. Számba vette a gyerekkori emlékeit, és eszébe jutott Dávid. Ő is Tatrángi nevű volt, gondolta, egy igen-igen fura szektába járt a szüleivel, de édesapám azt szerette volna, ha egyszer udvarol nekem. Nagyon sok fejfájás, nagyon sok töprengés után – éppen a Diadalmas vörös csillag című operett próbája közben – jutott eszébe, hogy azért is ment el szívesen a városba Ella nénihez, mert zokon vette, hogy Dávid a szombatosokkal és a zsidókkal „elutazott Németországba". Ennek ugyan mi értelme lehetett, töprengett, de Ljudmilla Kajcserova – ez volt Rozáli művészneve – szinte semmit sem tudott magáról és Európáról.

A próbák szüneteiben, a fellépések után vagy a férfiak mulattatása közben egyre többet gondolt a messzeségben róla álmodozó fiatalemberre. De minden zavaros volt, érthetetlen, ezért álruhában, gyászfátyolban felkeresett egy híres odesszai jósnőt. Ez a kellemetlenül bizalmaskodó öregasszony megerősítette, hogy őt, Rozálit egy különösen hűséges szív várja valahol. Valaki eljön érted.

Hősnőnk meghatódott, el is sírta magát hazafelé, de arra gondolt, micsoda igazságtalanság, hogy „rejtőzködés" közben semmit sem tudhat a szeretteiről. De nem azért volt ő szépséges regényhősnő, hogy a sírdogálásba, szomorkodásba mindörökre belefeledkezzen. Megpróbálta erősen maga elé képzelni a halottakat, édesapját, a Tatrángi-nagymamát, a Tatrángi-nagypapát, kérdezősködni a családról, megtudni mindent az otthoniakról.

Ezek a csodálatos, másoknak nem is hallható párbeszédek átváltoztatták Tatrángi Rozáli lelkületét. Hangszál- és ízületi gyulladásra hivatkozva, a Varehuna igazgató úrral való összeveszést kockáztatva otthagyta az odesszai színházat, és énektanítást vállalt egy odesszai általános iskolában. Mikor a legelső nap (sötétkék kosztümben, hófehéren ragyogó blúzban) hazatért az iskolából, egy ragyogó piros rózsa hullt a lábai elé. Rozáli megremegett. Minden porcikája tudta, hogy az a messzeségből őt figyelő valaki elindult, hogy kiszabadítsa.

Tatrángi Dávid a maga különlegesen kifejlesztett érzékszerveivel, mint valami csodás messzelátó segítségével, a távolból figyelte Rozáli boldog arcát. A Tel Aviv-i repülőgép-konstruktőr, aki már hónapokkal ezelőtt bemérte az Oroszországba került Tatrángi Rozáli lakhelyét, aznap már a saját maga tervezte, különleges kémrepülőgépen ült. Az ichorral, ezzel a különös vegyülettel hajtott, a földi radaroknak láthatatlan égkék színű repülőgép ötlete Jókai Mórtól származott, de a nagy magyar írónak 1952-ig kellett várnia, míg a szerelmese után vágyakozó Tatrángi Dávid megépíti azt.

A csodálatos helikopter közeledett a boldogan mosolygó Rozálihoz, aki sötétkék kosztümösen, eltelve boldog, izgatott sejtéssel, ott várakozott az odesszai felszabadulási emlékmű előtt. Maga sem tudta, miért, meddig várakozik. Pedig Tatrángi Dávid államalapítóhoz méltó gondossággal választotta meg az Odesszába érkezés időpontját. Rozáli már a kikötő felé vivő utcákon hallotta, hogy az ablakok mögül hitetlenkedő felkiáltások harsannak.

Az utcákon, az emlékmű körül zavartan tébláboló járókelők azt találgatták, hogy Sztálin halálhírére vajon az angolok megtámadják-e a Szovjetuniót. Felemelték a fejüket, felemelte a fejét a közöttük várakozó szép Rozáli is, és most már látta, hogy az emlékmű fölött egy mesebelien szép, égszínkék kis helikopter köröz.

Haller professzor felelemelte a fejét, és elégedett, boldog mosolyba szaladt a szája, hiszen láthatta, mindenhol könnyes, hálatelt női tekintetek veszik körül. Még Filostrato és Dioneo sem mosolygott gunyorosan a hölgyek válla mögött. – Láthatjátok, barátaim, nemcsak Itáliában virágzik a szerelem – dünnyögte. De Pampinea egy kézmozdulattal jelezte, hogy azt szeretnék, ha Haller professzor mielőbb folytatja a történetet.

És tudnotok kell, kedves barátaim – folytatta a professzor –, hogy ennek a jelenetnek nemcsak az odesszai járókelők voltak a szemtanúi. Sztálin halála előtt (tanulmányozandó a szovjet történelemtanítás szakmódszertanát) magyar történész-csoport utazott az odesszai egyetemre. Vezetőnk a neves szakfelügyelő dr. Kárpáthy volt – aki persze Kárpátinak írta a nevét, de továbbra is ugyanolyan szenvedéllyel rajongott Jókaiért. A szállásunkra sétálva mi is éreztük az utcán beszélgető emberek különös feszültségét, találgattuk, hogy mi történt, de ekkor Kárpáti dr. hirtelen egy felénk közeledő égszínkék színű helikopterre mutatott.

A kicsinyke helikopter ajtaja felnyílt, és ekkor „kétfelé omló sűrű hajjal egy valódi Mózesfő", maga Tatrángi Dávid lépett a zavartan bámészkodó odesszaiak közé. Láttam a szép Rozáli arcán, hogy nemcsak a rá váró szerelmes férfi perzselő tekintetét érzi, hanem azt a csodás és sziklaszilárd tettrekész-séget, amely őt magát és ezt a fantasztikus színben pompázó kis helikoptert eljuttatja arra a földre, ahol érdemes lesz újra emlékeznie.

Rozáli lángra gyúlt arccal, a boldogságtól reszkető térddel lépett Dávidhoz. Ám a hős nem engedte, hogy a szépséges lány – a meghatott és a zsebükben már zsebkendőket keresgélő odesszai járókelők legnagyobb gyönyörűségére – rögtön a nyakába omoljon. Bocsássuk meg mi Tatrángi Dávid túlságos szigorát – mert ne feledkezzünk meg arról, hogy nekik a történelem pontosan öt percet adott.

A helikopter – amelyről Dávid úgy képzelte, hogy a radaroknak felismerhetetlen –, mihelyt a szép Rozáli mögött bezárult az ajtó, fürgén a magasba emelkedett. Az én hazám, kezdte Dávid a pilótafülke biztonságában, de mégis zavartan, és az én mestereim, Herzl é