[Látó, 2006. január]

Szétporladt, sötét edények
hevertek a kincses ház
parlagon maradt földjén, ahol
a jóllakott, bölcs ifjak annyit fecsegtek.
Szétporladt, ostoba, kiürült edények.
A királyi ételből és borból nem
kért a szám, és a Káldeusok írását
sem ismertem úgy, ahogy a hiú udvarmesterek.

Más edények kellettek, az edénybe hűvösebb bor.
(…) Az égig érő Fa árnyékában aludtam el,
aludtam törmelék, királyi jajszó között –
Törmelék, királyi jajszó között.
Szelíd oroszlán suhant akkor el, lassú, kitartó indulat…
És egy Vigyázó, néma őr karcsú lábnyomán a Szent
Állat alászálla az éjszaka törékeny lombjain az
égből…