[Látó, 2006. január]

A Könyvtárba többé nem megyek.
Már untat a tudás, a felsorakozó termek.
Nem másolok, és nem okoskodok többet, és egy
sort se hagyok többé gyötrődni fáradt olvasómra.
Még nincs kész a világ, még nem
láttam eleget. Összecsavarom a tekercseket.
Új arcokat akarok, nem hallott, ismeretlen,
mindeddig ismeretlen szavakat, sorsot és gondolatot olyat,
mit a Teremtőm sorsomul megírt. Szél és jeges víz
roppanó játékát fogom talán kimeredt szemekkel bámulni,
ha elkerülök innét, szaglászni fogom elcsapott kutyaként
a Holdat, figyelem az erdőben fáradtan keringő lusta
nyári vihar csapongó zaját, a tébolyodott zivatart, szeretőm suttogását lesem, míg a test nyugodtan kialszik, míg a világ rengeteg igazságába, remélem, végképp belesüketülök! Felhők, zavarodott éjjeli árnyak tekintetét hordja a tekintetem még mindig, s a félelmet szárítja a napfény, míg némán, kiterülve fekszem, feliszik arcom minden boldog
    mozdulatot, és tudni fog hiú,
vagy titokban mélyen acsarkodó vádat! Hófödte, esőmosta

Hermész!

Sok egyéb meglepetést, halált vagy másféle dicsőséget küldhetsz még előmbe! Téli csend és a feledés jege fogja majd lecsutakolni tanítványarcomat, ha elutazom innét; nem olvasok, nem hajlongok,
és nem számolok csillagos rajzolatokat többet! Éghet a láng…
Még nincs kész a világ,
      még nem láttam eleget! Bár a városon át több
út arra visz, elkerülöm. A Könyvtárba

többé nem megyek!…