[Látó, 2006. január] 

Egy sötét toronyba kellene húzódnom,
nagyon magasan vagy nagyon eldugottan –
mindegy, csak el ne érjenek valahogy.

Egy toronyban, amely egy másik toronyból
nyílik, amely egy harmadik toronyból –
igen, tán így lenne az ideális valóban.

Ott ülnék, mint valami pók, bagoly,
borz vagy vakond –
szóval, mint egy nagyon magányos állat,
aki ragaszkodik is a magányához, nemcsak éli.

És távol tartanék mindent és mindenkit,
aki rést akar találni rajtam,
pláne lüktető seb után szimatol.

Fájdalom, boldogság, szerelem, remény,
szakítás, kétség, megrázó iszonyat –
nem érdekelne semmi, csak ülnék odabent.

Csak ülnék ott, és kizárnám magamból
ezt a furcsa, csodás, imádott, gyalázott,
aljas, hűtlen, gyönyörű életet.