[Látó, 2006. január]

Már hozzászoktam, azt hiszem. Könnyen hozzászokom
egyszer, egyszerre, lassacskán viszonylag.
Hozzászoksz viszonylag nagyon.

A kerítés mellett parkoló kocsihoz. Van kerítés,
van kert, kiég a fű, és ha esik, kizöldül,
és

stb. Fű kizöldül ó.
A Dunához. Van három
bányató,

és szombatonként van foci.
Erről majd szépen
le kell mondani.

Nem leszokom, hanem egyszer majd nem megyek
többször. Bizonyos típusú női
tekintetek.

Arról, hogy így, augusztus közepe
felé másfajta gizgaz nő a gyom között,
másféle színArany, más szagok, más mese.

Hogy megveszem,
de nem nyitom ki. Még
ki sem.
Azt, hogy minden mindent lebont,
na, ehhez valahogy!
Fizetek, kijövök, és nem zár be a bolt.

*

Megfordul velem a szívem,
megfordulok, indulok vissza.
Megállok, és megáll a szív.
Kissé puhulok, azt hiszem.

Nyilván más meg keménykedik.
Szépen kiegyenlítjük egymást,
azér’
van az, hogy mindig megtelik a sétatér.

Nyár vége van, nincs szúnyog, egy csomó
például paradicsomot
nem metaforikusan értve
állítok a kertben elő,

ez-az sárgállik, futkos egy rigó, meleg
van, a szomszéd locsol, kaptam egy küldeményt,
hogy holnap így legyen meg úgy.
Úgyhogy még nem elég.