[Látó, 2006. január]
Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Jelenkor, Pécs, 2005.
Spiró György: Fogság. Magvető, Budapest, 2005.
A Párhuzamos történetek (a továbbiakban: Pt) 1510 oldal, a Fogság (F) ennek kétharmada (a Pt oldaltükrében kb. 1100), ám ha egyszer kézbe vesszük, már könnyen olvassuk, mindkettő kifejezetten olvasmányos regény. Regény, és nem más. A Spiró könyvéről talán állítható volna, hogy regényes útirajz, memoár, antik portré stb., a Pt ellenáll mindenféle műfaji kisiklatásnak. Eleven figurákat gyúrnak, és a köztük fennálló kapcsolatok szövevényét olyan szubtilisan mutatják be, hogy élő képződményként egyebekhez nehezen sorolhatók. Mert az igazi nagy regények túlszárnyalnak minden elképzeltet, és olyasmit tárnak az olvasó elé, amivel az olvasó még nem találkozhatott; ott tágak, ahol a kritika kevesebbet igényelne, ott szókimondóak, ahol az ízlés visszafogná magát, ott részletezők, ahol az aránytan elnagyolná. Nyelvükben (első olvasásra mindenképpen) érdesek, problematikusak, túl költőiek vagy túl prózaiak, semmiképpen nem szájba simulók. A szófűzés, a mondatok lüktetése idegennek tűnik (leginkább az első száz oldalig), mígnem kiderül, hogy ez az érdes, ellenállhatatlan ritmus irdatlan energiákat képes árasztani.
Mindkét regény olvastatja magát, egyiket sem lehet letenni. Ha abbahagyjuk, tovább olvasódik bennünk. Minden mondat új motívumot nyit, minden válaszban új kérdés van. A Pt szövegében lassúbb a haladás, nem lehet átugrani oldalakat, mert akkor valami lényeges kimarad. A F sebesebb, szenvedélyesebb áramlással akar beteljesedni. A Pt úgy kezdődik, mint egy valódi krimi, egy berlini gyilkossághoz kiszállnak a rendőrök, zajlik a helyszínelés stb., a rejtélyességet végig megőrzi, sőt, feladványok gyártására készteti olvasóját. Például: miért volt az áldozaton kék alsónadrág? Vagy: lehetett-e a nyomozótiszt az az egykori gyerek, aki az áldozat barátjával ugyanabban az intézetben nőtt fel? (De ki az áldozat?) A F is rejtélyekről számol be, már az elején ott van a pénzszállítók, a szereplők valódi kilétének és feladatának talánya. A Pt, a címet beteljesítve, párhuzamos történeteket mesél el, egyszerre több életrajz íródik benne, a F-ben egyetlen, méghozzá lineárisan, míg a Pt-ben mozaikosan. A F egy ókori utazást mesél el, Rómából Jeruzsálembe, majd onnan le egészen Alexandriáig, ezzel indít, azaz nagyjából a könyv feléig erről van szó; apró részletekbe menően bukkannak elénk a városok, akár egy klasszikus bedekkerben, amelynek munkatársai a földkerekség legképzettebb művészettörténészei, filológusai, történészei, antropológusai.
Hogyan éltek az ókori emberek Tiberius császár korától kezdve Caligulán, Claudiuson, Nerón át Titusig, mit ettek, hol laktak, mivel töltötték idejüket, hogyan keresték a pénzt, miként szórakoztak, hol tanultak, mit gondoltak a világról? Olyan helyekre jutunk be, ahol kevés halandó fordulhatott meg, Caligula lakószobájától a jeruzsálemi Templomig, az alexandriai Könyvtártól Titus fürdőházáig vagy akár nejének testéig (tk. a testébe). Szóval, a F olyasmit kínál fel, amit a maga idejében is csak szerencsés kiválasztottak élhettek meg, miközben elvisz a nép közé, kunyhókba és lágerekbe is. Otthonosan mozog Pilátus ebédlőjében, de ugyanolyan otthonos a júdeai parasztok istállójában is. Otthonos a tengeren és otthonos a falu nyugalmas lapálya fölé boruló csillagos égboltozaton is. A Pt tablója is legalább ennyire széles, az aszfaltozó munkások lakókocsijában is gondosan szétnéz, mindent lejegyez, kézbe vesz, megtapint, és a polgári lakás bútorai között is, sőt, azt is pontosan leírja, hogyan készülnek ezek a bútorok, milyen fából, milyen fatelepről vásárolt, milyen pácban áztatott fából, eredetileg milyen célra legyártott gerendákból. A történelmi adatközlés a Pt-ben is lehengerlő: amit például a dahlemi Fajbiológiai Központról megtudunk, von der Schuer professzorról és a munkatársairól, az egy Butenandt lexikonszócikkel összevetve, a legszigorúbb történészi igényt is kielégíti (persze, a nélkülözhetetlen áttételekkel). Miközben természetesen egyik sem merül ki a puszta adatközlésben; mindkettő kiváló atmoszférateremtő. Az olvasó a valóságban is felszusszan, amikor a kétezer évvel ezelőtti júdeai aratás végén elérkezik a hűvös éjszaka, vagy lúdbőrözni kezd, amikor a szereplőkkel együtt beveti magát az alkonnyal összeolvadó Dunába. (Az atmoszférák hitelessége is ellenőrizhető, elég egy mai séta a berlini Tiergartenben, vagy Rómában, a Túlnanként emlegetett Trastevere negyedben.) A F ugyanezzel az aprólékossággal készíti el Uri, a főszereplő rajzát.
A Pt másképp mutatja be szereplőit, lényegében nem is őket, hanem a cselekvő és a szemlélődő magatartás ellentmondásait rajzolja meg; nem leíró mű, poétikájában inkább a kutatást használja. A Pt a titkot végig megőrzi, mert a titok soha nem kész: ami az emberről megtudható, együtt alakul a titkot leleplezni vágyó szándékkal, a titok hagymahéja alatt újabb lehámozandó héjra bukkanunk. Milyen az ember? Erre a Pt nem válaszol, és mégis: valahol a második kötet végénél, a harmadik elejénél (terjedelemben nagyjából ott, ahol a F a vége felé közeledik, és a bölcsesség rezignált pillantásával tekint vissza), kicsap belőle egy emberi test vadidegen illata, és ebben az idegenségben elementárisan áll elénk az egész ember, lelkével, idegeivel, zsigereivel. Nádas párhuzamai nem metszik egymást, van, ahol igen, van, ahol nem. Nem a motivikus fejlemények megértése a fontos. Nem mellékes, de mellőzhető, pontosabban nem szükséges. Spiró inkább a tudás bizonyosságára épít, Nádas inkább a tudás bizonytalanságára. Nádasnál néha semmi cselekmény nincs, mondjuk sok-sok fejezeten át két test fekszik az ágyban, egy albérleti lakásban, és végig, egy az egyben erről a két testről van szó, a szöveg nem keres nyelvi kapaszkodókat sem, nem színez, nem allegorizál, és ebben a cselekményes mozdulatlanságban a szerelem apoteózisaként kiengedett vizelet szinte felrobbantja a könyvet, azzal a megrendítő visszafordíthatatlansággal, amivel a kozmosz gomolygó ködéből, az éjszaka legmélyéről kilép az új forma. És kiderül, ami ezekben a mozdulatlanságokban történik (illetve nem történik), súlyos történet mégis, átszakítja a vaspadlót is, hát akkor miképpen az élet finom hálóját!
És ha már háló jött szóba, Nádas szövi a történetet, ezért nála valóban lassúbb az olvasás, elhagyhatatlan egyetlen szál is, mert nélküle a minta folytathatatlan, Spirónál a történet láncszemekből kapcsolódik össze, egyik epizód a másikba kattan, megvan a horizont egyik pontjára mutató irány, ha kiesik egy szem, az olvasás akár nélküle is folytatható. Nádasnál valami kialakul, Spirónál valami beérkezik, Nádas bevonja az olvasóját, Spiró inkább felvilágosítja.
A legnagyobb különbség a konstrukció felügyeletében van: a Pt a hátára kapja az elbeszélőt, elragadja, a F-ban az írói szándék révbe ér, és a történetmondó tanulsága világosan értelmezhető a könyv végén. Spiró előkészít, a fordulatok hozadéka kiindulópontja a jövő fordulatainak, a történet a végső tudás burájából néz vissza, és ebben olyan, mint egy igazi, bölcs memoár. Nádasnál elbeszélőt szerzővel azért sem lehet azonosítani, mert valamennyi regényalak ábrázolásában olyan lelki mélységekig hatol, hogy azt csak önvizsgálódás, és az abból fakadó mélységes empátia képes elérni. Nádas írói technéje, miközben mesterien kidolgozott, fittyet hány a mesteri szabályokra, anélkül, hogy fittyet akarna hányni. Miközben beleszédül a maga vájta mélységekbe, zuhanásának józan lejegyzője marad. Poétikája néhol a csupaszságig egyszerű, de miképpen egyetlen kalapáccsal is (ha pontosan oda ütünk, ahova kell, és főképp a megfelelő ritmusban) összedönthetünk egy vashidat, elképesztő rezonanciát képes generálni. Finom és tapintatos utalásokkal tud kegyetlen, kíméletlen lenni. Spirónál a tanulság elvezet egy végső képlethez, amely igazolást talál az elképzeltekben. A történelem klasszikus módon hitelesíti a könyv cselekményét. A történelem: ahogy a mából látszik a múlt. A F mindig feltételez egy másik szintet, ahonnan sokkal egyértelműbbé válik az, ami az elsődleges szinten érthetetlen, félremagyarázható. Uri ennek a második szintnek a bölcsességével fogalmazza meg a tanulságot. Az ő vélekedése szerint a kereszténység kb. ugyanaz, mint amit David Flusser, a huszadik század második felében teóriájába foglalt: a zsidók fegyvere az antiszemitizmus ellen; azért dolgozták ki és kezdték hirdetni, mert csak így látták leküzdhetőnek az ellenük támadó mérhetetlen túlerőt. Persze, a teóriákkal ellenkező irányból is értelmezhető a könyv: megmutatja azt a világot, amelyben ez az ideológiai váltás (harc helyett szeretet) megszületett. A F szerint az ember megérthető, a Pt szerint az ember annyi, amennyit érzékeinkkel és értelmünkkel képesek vagyunk belőle felfogni.
Mindkét könyv befejezetlen. Bár Spirónál minden megtörtént, a főhős nem hal meg, még mindig élni akar, és ezen álmélkodik. Mintha az élet beszélne ki ily módon a könyvből, kivonva magát az elbeszélt történetből, visszakacsintva a harmadik szintről, ahova nem követhető. A Pt egy soha meg nem tudható titokkal ér véget, az aszfaltozó cigány férfi, Tuba János pillantásában rekedt titokkal. Kísérletet sem tesz arra, hogy kitalálja, elképzelje, mi lehetett az. Bosszantóan magára hagyja az olvasóját. A Pt csendes radikalizmusa kirívó, a F kijelentéseiben botrányos, hangnemében ellenben előzékeny. A F nagy, és ahogy elvárható, súlyos könyv (95 dkg), a Pt nagy és meglepően könnyű (55 dkg).
A Pt cserbenhagyja kritikusát, mert olyasmit hoz létre, amihez még nincs kitalálva értekező nyelv, a F a maga tiszta racionalitásával a teóriákon nyugvó kritikát elkápráztatja és hozsannáztatja.
Mindkét könyv hosszan és intenzíven leköti olvasóját. A F azzal tartja fogságban, amit benne az olvasó a leginkább megért, a Pt azzal, amit benne olvasója a leghevesebben kritizál.