[Látó, 2006. január] 

(Simó Márton: Bozgor, avagy kísérlet egy szó értelmezésére.
Első próbálkozás. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest, 2004.)

Címe miatt gyorstesztként is használható, az ember előveszi a könyvet, épp ott, ahol van, olvasni kezdi, és olvasás közben oldalpillantásokkal kutatja környezete tekintetét. Olyankor látható: sokan nem tudják, mit jelent ez a szó. Mások nagyon is, talán túlságosan is tudják.

Az, hogy Simó Márton a nagyon tudók közé tartozik, hamar kiderül. Az első oldalon feltett kérdésre nem meghatározással válaszol, a válasz maga a könyv, ez a fejlődési regény, amelyben Simó megkísérli nyomon követni az erélyi magyarság megbozgorosodásának (-sításának) történetét. Ez a könyv valamiképpen hozzánk tartozik, és fájdalmasan ismerős: az a furcsa, zavarba ejtő elegye elfogultságnak, előzékenységnek, megalkuvásnak, kivagyiságnak, nyers erőfitogtatásnak, érzékenységnek, szenvelgésnek, naivitásnak, durvaságnak, nyitottságnak és korlátoltságnak, amellyel Simó már az első oldalakon szembesít, jellemzője a bozgorosult erdélyi magyarságnak.

Ugyanakkor: lehetne ez a könyv jó is, valahogy mégsem az. Például, nem szerencsés dolog, ha egy szerző saját maga ír könyvéhez fülszöveget. Jobb azt a szerkesztőre bízni, mert kívülállóként más szemmel, más szemszögből tudja nézni a könyvet, és esetleg olyat is mondhat róla, amit a szerző, aki talán túl közelről ismeri saját munkáját, észre sem vesz.

Simó erről nyilván nem így gondolkodik, mindkét „fülét" maga írta meg. Az első borító szövege egy regényrészlet, amely itt csak egy nyomdahiba miatt releváns (a könyvben később is sok a hiba – nyomdai és nyelvi egyaránt –, ez is elkerülhető lett volna, ha többen olvassák). A hátsó borítón a szerző bemutatkozik, és maga ajánlja könyvét. A kb. tízmondatnyi szövegből kiderül, hogy írója szeret beszélni (írni), hogy ugyanakkor nem törekszik pontosságra, és hogy nem mentes a pátosztól.

A fülszöveg szerint „ez a regény csak próbálkozás, és mindössze bevezetője lenne egy háromkötetesre tervezett sorozatnak". Hozok is, nem is, ajánlok is, nem is. Miért szabadkozik a szerző?  Rossznak tartja saját regényét? Akkor ez most regény egyáltalán, vagy egy 288 oldalas bevezető? És ezen kívül, vagy ezzel együtt lesz három kötet? „A módszer, a témakezelés, a hozzáállás nem véletlen." Miért kell ezt hangsúlyozni? A szerző feltételezése szerint léteznek olyan regények (jó regények), amelyeknek megírásakor alkotójuk a véletlenre bíz bármit is (nem beszélve módszerről, témakezelésről, hozzáállásról!)?

Fölösleges kötekedésnek tűnhet 288 oldalhoz képest fülszövegeken ülni. De megmagyarázom.

A Bozgor egyszemélyes vállalkozásnak látszik, szerkesztő neve nem szerepel a kolofonban. (Lehet, hogy nem is szerkesztett senki?) Pedig a szerkesztő munkája nemcsak a fülről hiányzik. Simó tetemes anyagot gyűjtött össze, amit tud, fontos, de tudása nem elég letisztult, anyagán nem tud fölülemelkedni, nem mindig tudja, mit kezdjen vele; a könyv szétesik, megmarad „próbálkozás"-nak. És nem azért, mert a cselekmény négy szálon fut. Hiányzik az erős, minden szálat ellenőrzés alatt tartó kéz. Az elidegenítő tartás.

Mint amikor a marionettek zsinórját képzetlen színész rángatja, a szereplők sokszor egyformán mozognak, és egyforma hangon szólalnak meg. Ez a hang pedig nem mindig rokonszenves. A fiatal mérnök, aki a regény kulcsfigurája, és aki az első meseszál egyes szám első személyben beszélő szereplőjén kívül talán legközelebb áll Simóhoz, semmivel sem jobb a lecsúszott, alkoholista, mindenkit kihasználó újságírónál, Bekecsinél. („Úgy el lehet vinni az ilyen nőket egy negyed estét betöltő céltudatos udvarlással, mint a huzat! Egyszer használatos nőknek nevezte az ilyen csajokat. Fiatal rendőröknek, tanároknak és ilyen magafajta mérnököknek valók, ha kedvük van, s ha eleget ittak. Lehetne nevelni őket, biztosan elő lehetne szedni belőlük lappangó értéket – mert mindenkiben van ilyen –, de még véletlenül se jutott eszébe ilyesmi soha. Ezen a nőn azonban látta, hogy Bekecsi nem javított rajta egy szikrát sem, sőt, még azt is elrontotta, ami – egyébként – működött volna." Mindez nem gátolja meg hősünket, hogy szerelmi bánatában éljen egyszerhasználatos jogával.)

És ha már a nőknél tartunk: a nők Simónál kurvák, lefektethető (és a lefektetést áhító), szédült libák, akik többnyire csordákban járnak: gyárba, iskolába, ki, hova (mennyiségük töméntelen: „pinahegyek vannak") (jobb esetben „mosóporszagú nők", akik „bemásznak a férfi életébe"), vagy Nők (ez utóbbiakból szám szerint három van, szabályosan leosztva minden cselekményszál férfi főhőse mellé menyként, menyasszonyként illetve szeretőként). Közülük a meny szül, majd eltűnik, Anna, a menyasszony békésen, szégyellősen várja, hogy eljegyezzék, eljegyzik, boldog. Marad Angela, a rejtélyes, minden körülmények között nyugodt román nő, a mitológiai méreteket öltő alak, sorsok tudója és alakítója, aki nyíltan bevallja szerelmének, a mérnöknek, hogy sok társával együtt külön pótlékot, „prémiumot" kap azért, mert magyar vidéken telepedett le, és vállalta a feladatot, hogy „bomlasztja környezetét", így terjesztvén a „latin mítoszt". Gerzson, az ifjú mérnök mégis mellette dönt, nem is tehet másként. (Pygmalion neve is felmerül a könyvben – bár abban a kontextusban Simó talán inkább Narkisszoszra gondol –, Angela figurája annyira meggyőzőre sikerült, hogy szerintem az író maga is őt választaná.) 

Angela alakja lehetne a kulcs, szólhatna ez a könyv a toleranciáról, de ahhoz nem elég bátor, sem elég érzékeny (és nem is elég toleráns). Talán túl sok a szerzőjében felgyűlt indulat, sérelem. Nem biztos, hogy felgyűlt sérelmekből lehet jó regényt írni. Vagy lehet, de ezt Simó Mártonnak még nem sikerült megoldania.

A fülszövegből ismerős „hozok is, nem is" később is jellemző Simó stílusára. Mondom, de visszavonom (akkor nem lehet olyan nagy baj belőle). Vagy: mondom, de úgy, hogy csak az értse, aki. „Szó volt arról korábban, hogy első emlékeim közé tartozott azzal a bizonyos szóval való találkozás." „… amikor az egyre nagyobbra duzzadó bányaváros lakossága változni kezdett: kiöregedvén a régi lengyel, cseh, szlovák, cipszer bányászok utolsó nemzedéke (…), a helyükre másképp viselkedő és másképpen beszélő fiatalok kerültek, új vezetők ültek az irodákba…" Vagy: „Az egykori főteret mindenki »csak« a Széchenyinek hívta, dacára annak, hogy a hatalmat bitorlók valami más nemzetiségű hősről próbálták nevezgetni…" Miért ez a titkolózás, ez a mű-finomkodás? Miért van szüksége Simónak a sorok közötti fogalmazásmódra, hiszen máshol, más körülmények között figyelemre méltó bátorsággal nevezi nevén a dolgokat: „Ilyen, ehhez hasonló frázisokat puffogtattak a magyar millennium ünneplése idején is, vagy a választási kortesbeszédek során, mindvégig, azzal a különbséggel, hogy a megvalósíthatóságot akkoriban nem a latin faj felsőbbrendűségéhez, hanem a szittya gyökérhez kapcsolták, amely – mondván – immár idestova másfél évezrede kapaszkodott meg a Kárpátok szent bércein." Mi köze Simónak Bekecsihez, „a folyton a sorok közé célzó sorközi újságíró"-hoz? A könyv sikerült részei ennél többre érdemesítik.