[Látó, 2005. december]

Pasziánsz Rilke Ősz című versével és Bódy Gábor Amerikai anziksz című filmjével

Hull a levél, hull, mintha odafönt, ahol titkok
közé vész az elveszett haza, és a Duna-kanyart is
egyre nehezebben tudjuk felidézni, nagy égi kertek
lombja kókadozna. A trombitások nem is figyelnek,
a kürtösök arca vörösödik, peregnek a dobok.
Fáradhatatlanul vezényelik az őszt a dobverők. Levél levélre
hull, rengő avarra, és vonulnak a zenészek mályvaszínű
egyenruhákban, megremegnek a százados tölgyek,
mint vetkező hölgyek. Vonul a katonazenekar.
S a csillagok seregéből kihullva, akár ők
bezáruló sorsuk szorításából, amikor szakítva mindennel
ide jöttek, harcolni a szabadságért. Komor magányba
hull az égi föld. Tűnik Branyiszkó, szétfoszlanak
a szevasztopoli sáncok. Hullunk mi is, itt egy lehulló kéz –
elhanyatlik a zászlótartó, de te kiragadod gyengülő kezéből
a sokcsillagos lobogót! – és ott egy másik, minden hullva
hull.
Tart a roham azóta is, ismétlődik eszelősen, dörögnek az
ágyúk.
Elvesznek a Kárpátok hegyi legelői, a Dráva morotvái,
a Hortobágy, Buda, a nádasok, szétfoszlik lassan minden.
És végül mégis mindent konokul, a következményekkel
nem számolva, szelíden tart meg egy óriási kéz.
Szólnak a trombiták, nyerítve kapják fel fejük
az erdő szélén bóklászó lovak.
Föl, föl, ti szabadság megszállottjai, a madarakkal és a
füsttel.

2005. január 27.