[Látó, 2005. december]

Augusztus 23. éjszakáján a román hadsereg átkelt a Kárpátokon. Az itt élők kitörő örömmel fogadták, és önfeláldozóan segítették az ellenség tűzfészkeinek felszámolásában. Néhol heves harcok alakultak ki, a horthysta megszállók megszállottak módjára védekeztek. Ne vihogj, Lakatos! A Tölgyesi-szorosban egy magyar katona odakötözte magát géppuskájához, és hiába vérzett már több sebből, csak lőtte, és lőtte a román harcosokat. Három napig tartott, míg végül sikerült elnémítani. Hatvanhatan haltak hősi halált, tiszteletükre impozáns emlékművet emeltek az utódok, érdemes megnézni. Hatvanhetedik a gyilkos volt… Nyisd ki, Pongrácz fiam, az ablakot, rossz itt a levegő, egészen berekedtem. Jövő órán folytatjuk.

De a jövő óra egészen másképp alakult. Szilágyi tanár elvtárs megbetegedett, mondta Vízi Eleonóra, én fogom helyettesíteni. Mi az, fiam, mi nem tetszik? Mi a neved?

Szilágyi tanár elvtárs talán mégsem betegedett meg, május havában járt az idő, a járványokat jelző klóros mosdótál a portásfülke elől rég elmaradt. Talán csak az történt, hogy Vízi Eleonóra tanárnőnek szüksége volt az iskola legjobb osztályára, hogy megtartsa nyílt óráját. A főpróbára már lent, a tanári melletti történelem-kabinetben került sor. Ezt a termet Vízi tanárnő kimondottan saját magának rendezte be. Megtehette, a férje volt a városi pártbizottság agitációs munkáért felelős titkára.

Vízi tanárnő már akkor multimédiás módszert használt, amikor még nem is létezett ez a szó. Volt a kabinet falán egy hatalmas térkép, egyenesen a bukaresti Tanszergyárból érkezett, száz parányi villanyégővel, amelyek mindegyike valamely nevezetes esemény színhelyét jelölte. A tanárnő Miklóst bízta meg a gombok nyomogatásával, és a fiú lelkesen figyelte az előadást, majd amikor elhangzott egy név, és ezzel együtt Eleonóra jelentőségteljesen rápillantott, akkor megnyomta a megfelelő gombot az asztalnyi vezérlőpultnál. Nem miatta történt, hogy a térkép felmondta a szolgálatot, Gyulafehérvár helyett például Brassó kezdett villogni, Giurgiu helyett meg Szatmár. A tanárnő először lemajmozta Miklóst, aztán megértve, hogy valami műszaki hiba esete forog fent, hívatta Anti bácsit, a műhelytanárt, aki vállalkozott a drótok újrakötözésére, de jelezte, hogy ez több hetet igénybe vevő aprólékos munkát igényel, mire Vízi tanárnő hisztérikus könnyek között kirohant a kabinetjéből. 

Vízi Eleonórának szüksége volt még egy vizsgára, hogy megszerezze a legmagasabb tanári fokozatot, arra pedig talán azért volt szüksége, hogy igazgató lehessen. Valamit tennie kellett. Szerette kivágni a rezet. Mivel mindig is büszke volt multimédiás módszerére, amelyet ő sokoldalúan fejlettnek nevezett, azt találta ki, hogy nyílt órájába az egész iskolát bevonja, és kedvenc szavával élve, a tanulók „ad hoc" szereplőgárdájával eljátszatja a történelemkönyv legfelemelőbb jeleneteinek egyikét.

Összevont történelemórára érkeztek a vizsgáztatók, de ott voltak a tanfelügyelők, sőt, hárman a városi pártbizottságtól is, még Dulea elvtárs helyettese is eljött.

„Vitéz Mihály vajda egyesíti a három román országot", ez volt a lecke és a nyílt óra címe. Mivel sok idő nem volt a jelenetek begyakorlására, a diákok a történelemkönyvet maguknál tarthatták, és ha kellett, onnan lesték ki, mi a teendőjük. Sebe Péter, az eminens volt Vitéz Mihály, az országegyesítő, Kovács Viktor volt Petrasku, Mihály fia, az osztály harmadik tanulója, Lippai Tibor pedig a fővezére, Bilasku. A gyengébbeknek, ahogy lenni szokott, a vesztes oldal jutott, Báthori András, akit végül felnyársalnak az erdőben, az örökké szórakozott, soha nem figyelő Szeredai lett, Báthori Zsigmond Miklós, az áruló Basta Koronkainak jutott, Jeremia, moldvai vajda Haller Öcsinek. Rudolf császár lett Tündik, Laszkit, a lengyel követet a kis Tempfli alakította.

A díszteremben kezdődött az óra, de a bevezető után már az udvaron folytatódott, azzal a szép jelenettel, amikor Vitéz Mihály bevonul Gyulafehérvárra. A szertárból a tanulók különböző színű mezeket kaptak, mert most azokat is ki lehetett osztani, nem úgy, mint tornaórán, ahol Bordás még a bőrlabdát is sajnálta. Szóval a tanári kar, a tanfelügyelők, a pártvezetők, az enyhén pálinkaszagú vizsgáztatók csapata kihullámzott a folyosóra, és az első emeleti ablakokból leste, mi történik lent. Egy darabig nem történt semmi, aztán viszont Szeredai elfelejtette a szerepét, azaz kiesett fejéből, kit osztottak rá, és mivel elég beképzelt figura volt, a bevonulók élére állt, és Mihályként kezdett parancsolgatni. Sebe odasziszegte neki, hogy álljon félre, erre Szeredai Sebét úgy megtaszította, hogy hanyatt vágódott. Az iskola döbbenten elnémult. Szeredai, hogy oldja a zavart, a tankönyvét előkapva, felolvasta Mihály beszédét, amelyben országegyesítőnek nevezi magát, majd megesküszik, hogy igazságos vezető lesz, a nagyurakat és az egész népet zászlója alá gyűjti, és megvédi az országot a külső ellenség ellen. Ezzel csak növelte a bajt, ugyanis sokan továbbra is abban a tudatban voltak, hogy ő az elűzendő és felnyársalandó Báthori András.

Az igazsághoz tartozik, hogy a tanfelügyelők között akadtak kötekedő természetű kollégák is, akik bár tudták, hogy Eleonóra kinevezését nem akadályozhatják meg, ám egy kis borsot szívesen törtek volna a pártfejes-feleség orra alá, ezért egyikőjük, látván a tétovázást, tenyeréből tölcsért formálva, lekiabált, mint valami filmrendező, hogy induljon az ütközet.

A győzőknek megtett eminensek tutyimutyi alakok voltak, így a meglóduló iskolaudvaron tulajdonképpen ki sem alakulhatott, máris eldőlt a csata. A veszteseknek kijelölt tanulóknak jóformán semmit sem kellett tenniük, lendületből elseperték a kinevezett győzőket, sőt, egyszerűen csak szétnéztek, és amikor szétnéztek, már ott is álltak egyedül az udvar közepén.

A IV. A-sok, akiknek Caricas (ejtsd kával!) Arthur volt az osztályfőnö-kük, bár eredetileg az érettségire való felkészülés miatt nem kaptak szerepet, nem hagyhatták, hogy a II. B-sek, akiktől egy héttel azelőtt csúfosan kikaptak az iskolai kosárlabda-bajnokság döntőjében, ilyen könnyen diadalt szerezzenek, osztályfőnökük bólogatása közepette megkezdték az udvar visszafoglalását. Többen is voltak, meg persze az a két év is számított.

Eleonóra tanárnő időközben kabinetjében táplálkozott, ugyanis izgalmában mindig megéhezett. Előszedte uzsonnáját lakkos retiküljéből, kicsomagolta a barna lábaskát, felemelte a kék fedőcskét, és beleszippantott a mennyei illatokba, amitől arcán kékes-barnás reflexek ömlöttek szét a várakozás kéjes grimaszaival. Aztán két ujjával benyúlt, kiemelt egy barnára sült gömbölyded valamit, szájába falta, és hegyes fogacskáival elroppantotta. Mintha kisfiú heréje volna, olyan alakú volt az a valami, mindenesetre a roppanást követően Eleonóra púderes arcán szétáradt a boldogság fénye. És ugyanebben a pillanatban hangzott fel az udvarról a II. B., azaz Miklósék osztályának első csatakiáltása. Ők a sikeres kosárcsapatra építették hadseregüket, bevált szerepekre és összjátékra, a bekiáltott számok jól begyakorolt mozdulatsort jelentettek. Így vették fel a harcot az erőfölényben lévő IV. A-sokkal. Sokat nyomott a latba, hogy abban a csapatban játszott Nagy Ernő Géza, az iskola ellenszenves KISZ-titkára is. 

Miklós a maga módján lelkesen rohangált egy darabig, aztán mint mindig, elunta a dolgot. Hetek óta valami elkerülhetetlenre várt. Zavart és tétova lélekkel téblábolt a világban. Lefekvés után órákig nem jött álom a szemére. Hiába költözött ágyával az ablak alá, hogy a csillagos eget bámulva, álmodozzon az univerzum végtelenjéről, gondolatai nem engedelmeskedtek. Gondolatai sokkal közelebbi helyszínek eseményeivel, azok várható bekövetkezésének esélyeivel, következményeivel, voltaképpen aprólékos, mindent latba tevő tervezgetésével foglalkoztak. És miután előbb jól belegabalyodott a tervekbe, majd szívós munkával mindent elrendezett, reggelre kelve rendszeresen minden dugába dőlt, és kezdhette elölről. Volt úgy, hogy minden bátorságát összeszedve este felhívta Julit, mi több, be is vallotta neki, mennyire tetszik neki, másnap nem mert a lány szemébe nézni, csak kerülgette szünetekben, pedig Juli látható igyekezettel el-elszakadt barátnőitől, és egyedül könyökölt ki a folyosói ablakból. Most szerencséjük volt, mert a rájuk osztott szerep elirányította őket. Báthori Zsigmondot ugyanis nagybátyja megbízta, hogy mentse a kincstárat a Kárpátokon túlra, Moldvába, ahol a madár sem jár, és a macskának is öt a lába; persze mindez álca és tőrvetés, a figyelem elterelése volt: a bosszúszomjas székely hadfik nem András bíborost, hanem a kincset szállító Zsigmondot fogják üldözőbe venni. Zsigmond nem csupán a kincset, hanem menyasszonyát, Krisztina hercegnőt is menekítette, ám nem a nagybáty által kijelölt útvonalon, a csíkszentdomokosi erdőn keresztül, hanem földmélyi barlangokon át. Lebotorkáltak a pincébe. Ez jó volt, hirtelen csend lett, olyan csend, hogy Miklós a fülében hallotta vére áramlását. Nem akarta, hogy Juli meggyújtsa a villanyt, tapogatóztak előre, ameddig csak tudtak. Aztán megálltak. Szeretett volna sokáig a lány mellett állni, érezni közelségét. Lassan rálelt szeme leheletnyi fényre, netán a bőrével látta, mennyire megváltozott a Juli arca, mintha nem is az övé volna, mintha úgy röppent volna rá, mint egy szitakötő a folyó mozdulatlan tükrére. Szerette volna megragadni ezt a káprázatos szitakötőt, de csak bénázott, holott csápolt volna, ahogy éjszakánként verdes az ablakán túl sziporkázó csillagok felé. Tett egy lépést, aztán ismét megtorpant, lélegzésével igazodott a lány lélegzéséhez. Juli gépiesen, jóllehet ő sem vágyott a fényre, kitapogatott egy kapcsolót, felkattintotta a villanyt, meggyulladt egy foghíjas neonégősor.

A távolba vesző pincemélyben iskolapadok hevertek egymásra hányva, padok mindenféle korból. A háttérben, a poros pókhálóval beszőtt kovácsoltvas lábak között fogasok álltak, lábaik kacskaringós indákban végződtek, akárha már gyökérzésnek indultak volna. A fogasokon foszladozó szélű kabátok, köpenyegek, ódivatú holmik csüngtek, olyan benyomást keltve, mintha csupán hosszúra nyúlt szünetre mentek volna ki gazdáik. A látvány megdöbbentő volt. Régóta keresték ezt a helyet, és most itt van, itt van előttük, megérinthetik. Talányos, eddig hogyhogy nem találtak rá. Itt van, ami az iskolájukat beágyazza az időbe, és ezzel megerősíti az ő létüket is, fontos dolog, fontosabb, mint Eleonóra tanárnő nyílt órája.

Miklós egészen megfeledkezett magáról, rohant föl, hogy felfedezésüket megossza a többiekkel, a nagy meg a kis Tempflivel, meg Pongráczcal, ők folyton erről beszéltek, meg a Ligetivel, akiknek a nagyapja egykor igazgató volt itt. Felrohant, de a pinceajtóban hátrahőkölt az éles fénytől. Hunyorgott egy darabig. Aztán megszokta a fényt, de még mindig moccanatlan bámészkodott. Hihetetlen, osztálytársai mennyire átírták a történelmet. Mert az történt, hogy Báthori András egyáltalán nem szökött át a Kárpátokon, Mihály meg nem tudott bejönni Erdélybe, azaz bejött, de ott rögtön fogságba is esett, és Holl Misi meg Szikszai bezárták a tornaterem fiúöltözőjébe.

Caricas tanár elvtárs, aki az iskolai KISZ-nek volt pártalapon a tanárfelelőse, közbe akart avatkozni, csakhogy egyrészt nem voltak megfelelő történelmi ismeretei, másrészt az elvtársak arcáról nem felháborodást olvasott le, hanem jókedvet. Jól látta, az elvtársak élvezik a dolgot, mert meg vannak győződve, hogy minden azért alakul így, hogy majd annál nagyobbat durranjon a vége. Illetve tulajdonképpen halvány dunsztjuk nem volt, ki kicsoda ott lent. Meggyőződésük volt, hogy a történelem a nép álmának beteljesülése, így aztán minden csorba és félkész esemény ki fog teljesedni az útmutatások szerint.

Történelmi ismeretei talán egyedül csak Szilágyi tanár elvtársnak voltak, de ő sem tehetett semmit Mihályért. Az öltöző ajtaja olyan fából készült, olyan vasalás volt rajta, hogy azt is kibírta, amikor Lányiék az öltözőpaddal akarták betörni, miután a nyeszlett Császár gyerek bezárta őket, amiért megcsecserészték. Mihály vajda egy darabig öklével püfölte az ajtót, aztán csak fenyegetőzött, végül elsírta magát. Sebe apja borbély volt, fia hajába gyönyörű hullámokat fésült. Szerették is Sebét a tanárok. Amikor felelt, mégis annyira izgult, hogy kiverte a veríték, és csatakosak lettek hajhurkái. 

Miklós nem mozdult. Ámde mégsem az üdvrivalgó Báthoriaktól volt annyira elámulva, hanem attól, amire a pincében talált. Nem a ruháktól, a régesrégi bútoroktól, hanem attól, amit a lányban, Juliban pillantott meg. Nem csupán az idő hosszú szakaszait szelte át, átlátott a lányon is, azaz belelátott, és ott megállt a pillantása. Felfedezte a titkát. Nem a szívében őrizte, az ő szívén is csak az látszott, hogy sokkal hevesebben ver, mint máskor, és nem is egyebütt, mondjuk nem az volt a titka, hogy szűz-e még, hogy lefeküdt-e már valakivel, Miklós nem volt erre kíváncsi. Egyedül azt szerette volna tudni, semmi mást, hogy vajon neki odaadná-e magát. Igen, erről akarta a fátylat fellebbenteni. Ez volt a titok. És épp ez hiányzott. Azaz nem volt készen. Ezért volt annyira ijesztő, mert akkor az azt jelenti, hogy nekik kell létrehozniuk, neki és Julinak.

Valami majd csak lesz, gondolta Szilágyi tanár elvtárs. Beült a tanáriba. Bent haton ültek, azok, akik nem akartak tudni semmiről, és ezt tüntetően jelezték is, nem látnak, és nem hallanak semmit, mert épp a televízióban folyó pártkongresszust előkészítő nagygyűlést követik, maximumra csavarva a hangosító gombot. A többiek viszont az ablakokban ragadtak, de már kezdték erre-arra tekergetni nyakukat, majd egyszerre leesett nekik, hogy itt valami baki történt. Dulea elvtárs helyettese már el is viharzott. Elnémult az iskolaudvar. Ilyenkor szokott Caricas Arthur akkorát ordítani, hogy attól minden helyreáll, de most késlekedett. Helyette a második emelet egyik ablakából Bereczki, a kilencedikes zseni, aki már az egyetemi anyagot is tudta, azt ordította megbicsakló hangon, hogy jönnek a süketnémák. Igen, most még csak ő látja, hogy Grigore nevelő elvtárs, akivel Miklóséknak számtalan gubancuk volt a közösen használt kispálya miatt, ahol a süketnéma diákok kézilabdáztak, ők viszont kosaraztak volna, ekként festve a pályát, szóval ez a gonosz, fekete képű alak küldi most is a neveltjeit, akik már a kerítésen vannak, és egymás után potyognak át, aztán rohannak, artikulátlanul üvöltözve.

Vége lett a játéknak. A süketnémák beözönlése dermesztő gyorsasággal megoldott mindent, visszaállította a rendet. Azaz kiürült az udvar, kezdődhetett a következő óra. Percek múlva az igazgatóiban is szétoszlóban volt a füst, amit a tanfelügyelők, a vizsgáztatók meg a pártelvtársak eregettek búcsúzkodáskor, amelyet igencsak rövidre fogtak, ugyanis a közelgő kongresszus miatt megszaporodtak a tennivalóik. A tanárok katalógussal a hónuk alatt vonultak az osztálytermekbe, az öltözőből kiengedett Sebe jelesre felelhetett tudszocból. Az utolsó kicsengetéskor lényegében már senki nem emlékezett semmire.

Különös volt, hogy mégis sok minden megváltozott. Elsősorban az történt, hogy a kispályát egybenyitották a nagyudvarral, így viszont a két iskolaudvar egyesült, aminek következményeként a süketnémák bármikor átruccanhattak, amikor csak kedvük szottyant rá. Miklós azt is megfigyelte, hogy a szolgálatos diákokkal egy-egy másik, nem piros karszalagos, hanem mellzsebébe fekete szőrpamacsot tűző társuk járőröz a folyosókon. Ezek a szőrpamacsos kísérők nem a süketnémák, hanem maguk közül kerültek ki. Ilyen fekete-rókafarkú lett például a Gózner Lali, aki jól kosarazott, a csapat legjobbja volt, bár mindig volt benne valami geller, félrehúzás, nem lehetett vele igazán haverkodni. Igen, ez a szó, a „félrehúzás" alapszó lett a nyílt törcióra után. Gózner szegény családból jött, városi létére internátusban lakott, de minden héten új kockás ingben jelent meg, amit azért jegyzett meg Miklós, mert rajongott a kockás ingekért, és irigyelte őket Lalitól. És ott volt Gulyás meg Laczkovics, valahogy egyértelmű névsor szerint állt össze a rókafarkosok különítménye, és amikor összeállt, senki nem vitatta létét. Ezeknek a fiúknak nagyobb volt a hatalmuk, mint az erejük. Ki nem mondott előjogokkal rendelkeztek, nem is tőlük félt az iskola, nem előttük hajbókolt, hanem ki nem mondott előjogaik előtt. Még az igazgató, Vinkó is remegett, ha velük beszélt, igaz, ő mindig remegett. A mozgásuk olyan volt, hogy nem lehetett másfelé nézni, ha végigmentek az udvaron vagy a folyosókon. A fekete rókák a legerősebbekből, a legbátrabbakból, a máskor eszementen vakmerőkből is áldozatot csináltak, illetve úgy volt, hogy előbb Nagy Ernő Géza megállt az iskolaudvaron, valakit találomra maga elé rendelt, ekkor már háta mögött álltak a fekete rókák, álltak és vártak, míg Ernő Géza átharapta az áldozat nyakát.

Miklós rájött, jobb, ha nem foglalkoztatja a dolog. Nem törődött velük. Ha megjelentek, barátságosan köszönt nekik, és mindig előbb szólt, minthogy megszólíthatták volna. Soha nem pillantott a mellzsebükre, nem nézett a rókafarokra. Fölöttébb elégedett volt magával, amiért sikeresen túljárt az eszükön.

A nyári nagyvakációban az iskoláról is megfeledkezett. Ha valaki megkérdezte tőle, ki az a Vízi Eleonóra vagy Nagy Ernő Géza, értetlenül pislogott, hagyják őt ezekkel az iskolai dolgokkal. Julival minden nap kisétáltak a Szamos partra, volt ott Juliéknak egy gyümölcsfákkal beültetett lankájuk. Augusztus elején a víz leapadt, kilátszottak a régi fahíd csonkjai, sőt, a folyóból kiemelkedő hosszú homokporondon be lehetett odáig gyalogolni. A facsonkok a napsütésben annyira felforrósodtak, hogy a köröttük hemzsegő szitakötők nem bírtak rajtuk elidőzni. Miklós elárulta Julinak, hogy magában szitakötőlánynak nevezi őt. Miért? Mert úgy sziporkáztál ott lent a pincében, emlékszel, a nyílt órán. Tudod, kérdezett vissza Juli, hogy a szitakötő ragadozó, mind az imágója, mind a lárvája? A lárva még a kisebb halakat is képes megenni.

Miklós elhallgatott. Leforrázva ballagott a lány mellett vissza a partra. Minek jön ő is ezekkel az iskolai dolgokkal, imágó, ezt a szót életében nem hallotta. Utálom az iskolát, dörmögte, mert nem szeretett felsülni. Juli meg se hallotta. Viszont az a szép bennük, hogy repülés közben, a levegőben párosodnak. És a fiú a karjaiban tartja a lányt, míg az lerakja petéit. Hát nem szép?

Miklósba, mint villám hasított, hogy akkor most meg fog történni az az elkerülhetetlen dolog, amire hónapok óta vár. Juli, gondolatai között olvasva, megfogta kezét, és elindult vele lankájuk felé. Miklós szíve a torkában dobogott, úgy érezte, felemelkedik, lebeg a föld fölött. És ebben a felemelő pillanatban a part menti víztükörben, á, dehogy, magán: meglátta azt a jellegzetes rókajárást. Ugyanazzal a lengő, lábfejdomborító, vállringató járással jár ő is, már hetek óta. Hiába gondolja másképp, a fekete rókák mindenkibe belerágták magukat.