[Látó, 2005. december] 

A hobó, az vendégmunkást jelent, ugye, mert ha nem, Bogi melléfogott a naplóíratással. Ő állítja, hogy ezt jelenti, nálunk viszont Bogi jelenti a legjobb tudást. De még így is hibázik itt valami, mert a vendégmunkás-létbe, nem igazán fér bele a naplóírás, nem másért, csak amíg itt elvégzed a négermunkát, addigra úgy kidőlsz, hogy a legutolsó kívánságod sem lehet a napló. De Bogi szerint egy vendégmunkás olvasson is, csak hogy tájékozott legyen, és bővüljön a szókincsünk. Hiába mondtuk neki, hogy a szókincsünk az a Nyugatiban vagy a kőbányai bazárban is tud bővülni, azt mondta, hogy az olyan is. Tessék újságokat olvasni, minden benne van, ami egy vendégmunkást érdekelhet. Na, mi olyat nem kaptunk, de Bogi csak tudja, mi a jó nekünk. És még azt is mondta, hogy ne Borsodi sört vegyünk, ha már gyötör a transzilván alkoholizmus, hanem valami igazán jó bort, de kiszámoltuk, és azóta dugva isszuk a Borsodit, és Bogi előtt csak ötputtonyos Tokajit, mert hogy még Krisztus is bort ivott. Neki könnyű volt, ő szaporította. Hogy a cigit hozzuk otthonról, mert olcsóbb, és vegyünk könyveket az aluljárókban, na és a hajléktalanok lapját, hogy legalább így járuljunk hozzá a felebaráti szeretethez, amire Saszet köhögni kezdett, hogy nézd, Bogi, nekem semmi bajom a hajléktalanokkal, de muszáj nekem a hajléktalanok lapját venni, pláné, ha engem a Big Brother érdekel? Erről mindig vita van, mert Bogi ki nem állhatja a Big Brothert, Saszet viszont csak ezt az országos kukkolást szereti, Zsineg a Való Világot, a többi meg a Dunát. Így aztán ide-oda kapcsolgatjuk a tv-t, innen is, onnan is látunk egy-egy kicsit, a többit kitaláljuk. Így fejlődik az agyunk.

Bogi szerint még ez is jobb, mint az Activity, amit egyébként is messze leköröz, azok ott még csak verik a mellüket, mint Havas Henrik a medvénél, amíg Bogi csak úgy kapásból rávágja a harmadik mutatás után, hogy ezt és ezt jelenti. Rendszerint igaza van. Nem azért, mert olyan jól mutatják, hanem mert egész kamaszkorát végig barkochbázta, és nem tudsz olyan gesztust mutatni, amiből ne jönne rá a rejtett vágyaidra is, úgyhogy ha csak lehet, Bogival szemben őszinték vagyunk. Elvégre a munkát is ő szerezte nekünk. A kínait is, aki munkát ad. Olyan-amilyen mind a kettő, de ha az ember melózni jön, ne válogasson, főleg ha tudja, hogy ideig-óráig tart csupán. Szabadnap nincs, minek nekünk? Azt meg kikötötte, hogy határozottan értessük meg mindenkivel, hogy mi nem románok vagyunk, hanem romániai magyarok. Na, ez, amit sehol se kérdeznek. Olyan mindegy nekik, hogy romániai magyar, vagy magyar magyar dolgozik nekik, mint nekem a sárgák. Se távolról, se közelről nem tudom megkülönböztetni, hogy melyik kínai, melyik koreai vagy japán vagy éppen vietnami. A vágott szem, az vágott szem, a sárga az sárga, s a hablaty az hablaty.

Mindkét fél érdeke, hogy a munka, amit adtak, becsületesen legyen elvégezve. Egyébként tiszta bűncselekmény, amit csinálunk, de mindenki végezi a dolgát. Mi tudjuk, hogy csempészeknek dolgozunk, ők tudják, hogy tudjuk, de senki nem kérdez, nem beszél. Meg aztán ha kérdezünk is, minden kérdésre azt a választ kapjuk, hogy „nem ertem", s azzal vége. Amit látunk, azzal maradunk. Bogi meg egyébként is azt mondta, hogy itt többet megtudsz, ha csak figyelsz, mert nincs az a kérdés, amire ezek őszintén válaszolnának. Majd ha bolondok lesznek. Még a rendőröknek is akkorákat hazudnak, hogy nincs akkora az egész Kína. Ezt még tolmács korából tudja, mert volt ő az is az összes keletinek a rendőrségen, aztán abbahagyta, mert addig mind tolmácsolt keresztül-kasul, amíg fel nem ébredt, hogy ő is a keletiekkel egy húron pendül, s akkor azt mondta, na kész, nem csinálja tovább. Ő értette azt is, amit egymás közt beszéltek, az meg bőven elég volt neki, hogy ne akarjon bővebben belemenni, mert ezeknek van egy-két, ha nem tíz különféle nemzetiségű és státusú pártfogójuk, ami viszont Boginak nincs, és nincs az a slamasztika, amiből egymást ne rángatnák ki. Úgy össze van itt fonódva a kínai, koreai s vietnami maffia a magyarral, hogy a gordiuszi csomó afféle kis elsős logikai feladvány ahhoz képest. Az egy dolog, hogy a piacon vagy egy-egy étterem tulajdonjogáért, ha kell, meglincselik egymást, de a hatóságok előtt akkora az összetartás, hogy egy országot lehetne rá építeni. Na, erre mondta Bogi, hogy nem az RMDSZ, hanem ezek tudják, mit jelent, hogy együtt vagyunk erősek. És hogy itt valaki lop. Mármint nálunk.

Lopik. Így. Na ebből közfelháborodás lett, mert egyébre már nem nagyon, de a becsületünkre veszettül kényesek vagyunk, egyébként is, ide már csak hozni lehet, elvinni nincs mit. Erre meg Bogi azt mondta, hogy dehogynem, el lehet az ember ötleteit is lopni, na itt megnémult mindenki, mert itt még olyan ötlet nem született, amit érdemes lett volna ellopni. Hacsak az nem, hogy írjuk le mindennapjainkat, és csináljunk majd egy kötetet Made in Transilvania címmel, hadd nyögjön ez a vén Európa, hogy na már a vendégmunkásokba is ki-be jár az ihlet. Ez így önmagában nem volna baj, de hamarabb lesz ebből egy alvilági fekete-munkás foglalkoztató maffia-dokumentum, mint érdekes olvasmány, azt meg csak a rendőrség és az APEH fogja olvasni a rejtett információk miatt, az meg elenyészően kicsi olvasótábor ahhoz képest, hogy mi mire számítunk – ha már írunk –, s hol az a kiadó, amelyik ezt még fel is vállalja?! Az átlag magyar polgárról nem beszélve, akinek úgy elege van belőlünk, mint nekünk itthon a ránk telepedett „bennszülöttekből". Vagy a moldvaiakból s az ukránokból. Ez van. Nyugatnak mosolygunk, keletnek köpünk. És ez még csak nem is újdonság. És biztos van már, aki ezt is leírta előttem. Mert valahogy ilyen a mi formánk. Másodkézből vannak a ruháink, az információink, a munkánk, a hitünk, s erre meg kiderül, hogy a jó verseket is mind megírták már. Nekünk legfönnebb a szavalás mámora marad, amire viszont Bogi azt mondja, hogy ha nem tudod legalább úgy mondani, mint Latinovits, jobb, ha neki sem kezdesz. Mert szerinte valamit vagy jól, vagy sehogy. Marad a sehogy.

De van itt nekünk költőnk is, épp a minap kapta fel a vizet, merthogy ő megfogadja Bogi tanácsát, és mindennap vesz egy könyvet, hogy az Isten belé ebbe a világba versestől meg mindenestől, mert hogy né, mi van itt, ez a Gregory Corso volt az utolsó gengszter, s hiába írta ő le az asztalfióknak, hogy „vagyok az utolsó vagány", még akkor, amikor azt sem tudta, hogy élt ez a Corso, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy lopta a verset, ha nem is az egészet, akkor az ötletet – mondta Bogi –, mire a költőnk csak üvöltött, hogy hát ő a hibás azért, mert már ketten vannak egyazon ötlet gazdájaként?! És ha Corso volt az utolsó gengszter, akkor ő az utolsó vagány és punktum. Erre Bogi csak azt mondta, olvasni, költőcském, olvasni, na és most punktum. Amire a költőnk, hogy ott vesszen meg az egész költészet, ahol van, elmegy maffiózónak és kész. Egyébként mi is jobban járnánk, mert kinek hiányzik a kényszerű újságolvasás után a muszáj-líra. Mert azt sem ússzuk meg. Mert ez a mi költőnk egyszer csak úgy éjfél felé beront a szobába, pózba vágja magát, s azt mondja, „figyusztok, új versem született", amire Saszet rendszerint visszadörmög, hogy „szorult volna beléd!", de mese nincs, akarjuk, nem akarjuk, halljuk. Szép lassan már csak az zavar, hogy az istennek sem akarja rövidre fogni a mondandóját, a legrövidebb verse is nyolc szakaszos, és ezt ráadásul tagoltan olvassa. Pedig már ajánlottuk neki a szonettet, erre meg azt mondta, „jó, lesz egy szonettkoszorú", amire mindenki üvölteni kezdett, hogy na nem, csakis haiku lehet ezentúl. Vagy megtanul tömören fogalmazni, vagy a lelkünkön fog száradni egy ígéretes tehetség tragikus sorsa. Mert itt ebbe valaki beledöglik. Márpedig mi vagyunk többen. Még akkor is, ha csak közönséges halandók vagyunk, akiknek a halhatatlanság nem mond semmit, de az égadta világon semmit, és a líráról Olaszország jut eszünkbe, nem Arany. Bereményisen szólva, „van ilyen". Ők pedig a nagy generáció voltak. Mi pedig a nagy degeneráltak. Vendéghalandók. Feketén persze itt is. És háromhavonta pecsételünk az Úristennél. Már persze hogy csak pár hónap a halandók közt. Persze hogy van napi ötven euró is.

Negyedévi tranzit. Évi egy karácsony. Százévenként egy napfogyatkozás. Háromszázanként csillaghullás. Ezerévenként egy Shakespeare. Ötezrenként egy Krisztus. Mind megvolt. Mi bajunk lehet még?

Ginsberg Molochja. És homlokunkon az írás, ami elárul piacon, metrón, buszon, villamoson: „Made in…"

Ma bővült a bagázs. Bogi egy székelyföldi csajjal állított be, hogy mától ő itt a szobatársatok, legyetek hozzá előzékenyek, elvégre nő, mire Saszet azt mondta, akkor is váratlan vendég, erre a csaj elkezdett szipogni, hogy nahát ez az az aranyos társaság, akiket neki Bogi úgy feldicsért, és hogy ő ide nagy reményekkel jött, és pozitív gondolkodású, és hogy most megtörött az optimizmusa, úgyhogy inkább nyugatizik, de itt nem marad. Saszet előzékenyen ajtót nyitott, hogy tessék, drága hölgyem, mire Bogi szólt, hogy akkor pakoljunk mi is, úgyhogy most négyen vagyunk egy szobában. Két ágy van. Itt ma valaki padlót fog. Ha én leszek az, földim ide, földim oda, az Isten kiejti kegyeiből ezt a szép teremtményt. Mert ez van. Szép. Cudarul szép. Csak ne szipogna folyton.

Ja, kaptam egy könyvet Mikulásra. Én tudtam, hogyha egyszer Bogi valakit a kegyeibe vett, annak befellegzett. Csak rá kell nézni erre a csajra. De hogy én lennék a másik?! Na, akkor nekem is lőttek. Mit ad az a magasságos Atyaisten?! Ez is költő! Mármint a csaj. Itt meghibbanunk! Sőt! Újságíró a lelkem! Mit vétettünk mi az Úristennek? Nem elég nekünk Bogi, aki latin idézetekkel traktál és szimfonikus zenével, könyvekkel meg újságokkal, ez a csaj meg Cseh Tamás-rajongó meg színházimádó, s még Isten tudja, mi! Legalább sakkozna! A költőnkkel ki nem állhatják egymást – ezért máris szimpatikus egy kicsit –, de az is lehet, hogy csak a nálunk hagyományos két dudás egy csárdában elv lépett működésbe. Itt az egyik, szerintem, rövid időn belül felhagy a költészettel, s a másik szakavatott kritikus lesz. De ha van Isten az égben, akkor elintézi, hogy szót értsenek, és egymásnak olvassák fel a verseiket.
Nincs. Vagy nem akarja elintézni, nem tudom. Ezek a konyhában összevesztek. A csaj azt mondta, hogy a mi költőnk dilinyós vagy dilettáns, már nem tudom, de az a lényeg, hogy kínrímeket ír és passz. Ez volt a vita vége – ezt hallottam. Aztán kiderült, hogy két pártra szakadtak ketten, a csaj már mocskos szoci, a költőnk pedig viktorista lett. Na, itt szélcsend lett, mert elkezdtünk tanakodni, hogy akkor mi tulajdonképpen mik is vagyunk.

Aztán döntöttünk. Marad ki-ki, ami. Saszet cigány, na nem ezért szeretjük, hanem a jó beköpéseiért, s mert ő a legnagylelkűbb, Zsineg egy bognyeső székely, akkor is az volt, amikor népszámlálásnál győzködték, hogy írja magát magyarnak, mire majd felpofozta a szerencsétlen számláló biztost, és közben üvöltött, hogy ha egyszer azt mondta, hogy székely, akkor azt is írjon be, még akkor is, ha egyetlen lesz az egész földkerekségen. A csaj anyai ágon székely, apai ágon nem tudni. Az a baj, hogy veszettül szép szemei vannak. A franc ezekbe a nőkbe! Mind így kezdődik. Először hányik az ember tőlük, aztán belenéz a szemükbe, s kész, jöhet a haver vigasztalni. De egyvalamiért máris szeretjük. Na jó, ahhoz képest, hogy verseket ír és nő, elfogadtuk. Nemcsak a szép szemeiért, hanem mert még nem jött elő egy írásával sem, hogy hallgassuk meg, és mit szólunk hozzá?! Pedig láttuk, hogy ír. Éjjel meg olvas. Nappal árul a piacon. Ez itt nekünk ki fog dőlni. Ezt is majd mi kell felmossuk. Ja, ő fogott padlót. Hálózsákban alszik a földön. Én most már nem azért, felajánlanám az ágyam, de tudja a fene… még félreértené. Miért a francért van az, hogy az ember csak azokkal tud természetesen viselkedni, akiknek nem akar tetszeni?!

Ja, Bogi kérdezte, hogy kiolvastam-e a könyvet. Nem. Nem olvastam ki. Még azért sem. De lehet, hogy egyik éjjel nekikezdek. Már csak azért is, hogy én is fennüljek a csajjal. Ez már ugye közös tevékenység? Saszet legfönnebb guttát kap. Így is egyfolytában a villanyórát lesi, hogy na basszus, megint egy kilówatt, meg hogy sokba fog kerülni nekünk ez a művelődő csaj, a franc belé! S az újságokba, meg mindenbe!

Bogi meg csak hunyorog a szemüvege alatt, hogy aszongya, „amíg lázadtok, addig nincs baj". Lehet. Elvégre eddig mindig neki volt igaza.

Hogy én milyen nemzetiségű vagyok? Nem tudom. Árvaházban nőttem fel, úgy kaptak egy padon. Maradjunk annyiban, hogy balkáni. Már csak azért is, mert az európai kultúrától, műveltségtől s mentalitástól, satöbbitől messze állok. Ezt egyszer Bogi vágta a fejemhez, kikelve magából. De pl. szeretnék latinul megtanulni. Szívesebben, mint angolul, pedig Bogi szerint az utóbbival jobban érvényesülnék. Bezzeg Boginak könnyű volt. Fogta a hátizsákját, s irány a nagyvilág. Itt is, ott is ült egy-két évet, s mert rá volt kényszerítve, megtanulta a helyiek nyelvét. Így könnyű. Meg aztán Bogi valahogy annyira más, mint a többi ember. Ráadásul a vesénkbe lát. Haragudni lehet rá, haragszunk is, de nem szeretni, egyszerűen nem lehet.

Na, ezek elintézték egymást költőkül. A csaj kapott egy Csurka-könyvet a költőnktől, a költőnk viszonzásul megkapta Kende Péter Viktorját. Mind a kettő kifehérült a másik ajándékától, s sziszegett valamit a foga közt, a költőnk azt, hogy normális erdélyi magyar nem lehet MSZP-párti, amire a csaj azt mondta, hogy vegyük úgy, hogy ő nem normális, mindig is átlagon fölül volt, marad az MSZP, és a kedvence akkor is Bächer Iván, és passz.

A költőnk viszont Lovasra esküdött és Bencsikre, és azt mondta, hogy „Amerika kell neked? Hát itt van! Benne vagy nyakig!", a csaj meg erre, hogy minden második szava vendégszöveg a költőnknek, mire az, hogy ez a csaj, úgy, ahogy van, szép szemestől meg Fáy utcástól, egy cinikus dög. Erre meg a csaj megint vissza, hogy a cinikusokról tudni kell, aranyom, hogy kiábrándult romantikusok, és hogy többet antiszemitákkal nem tárgyal. Itt megfagyott a levegő, aztán a költőnk azt mondta a csajnak, hogy „rohadt komcsi vagy, aranyom", a csaj meg válaszul bevágta a szobába Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét, hogy „olvass, kicsi polgár, hátha ragad rád valami!"

Mi meg itt állunk, nem tudjuk, mit mondjunk.

Komcsi vagy nem komcsi, én azt hiszem, beleestem. Én, barom! Hát hiányzik nekem most a szerelem?! Meg aztán ha szóba kerülne, azt sem tudnám, hogy mi vagyok, komcsi-e vagy polgár. De azt hiszem, maradok annál, amit egyszer hallottam, hogy „ember és polgár leszek". Előbb az elsővel próbálkozom. Aztán ha bejön, polgárosodom. Vagy meglátom. Embernek kellene először is lenni. Még akkor is, ha közben kiderül, hogy nem vagyunk Homo sa¬piens. Csupán egy Homo Faber.

Ja, ez a könyv címe, amit Bogi adott. Kiolvastam. Csak. Amióta ez a kicsi csaj itt van, szeretek olvasni. Boginak viszont azt mondtam, hogy még nem olvastam ki. Csak hogy ölje a méreg.

Azt hiszem, kikészülök. Kurvára fáradt vagyok. Ráadásul a kezemet szétrágta valami baszott anyag, amivel át kell kenni a cipőket, mielőtt átfestenők. Jön reggeliben a lengyel áru, kibontjuk, átfestjük, átcímkézzük, más dobozba pakoljuk, címkézzük, ragasztjuk, s rá a bazi nagy pecsétet, hogy Made in China (vegyed, drága vásárló, a kínai-lengyel fekete cipőt, amelyikben ha négy napot jársz, eredeti színűre kopik. Eredeti színe pedig szürke vagy vajfehér. Ne átkozd a kínaiakat, nem sok közük van hozzá. Azokat se nagyon, akik festik. Mi volnánk.), s azzal kész. Ezt tíz órán keresztül. Napi háromezerért. A kínai sráccal megpróbáltam beszélni Lao-ce-ről, a nagy kínai falról, az agyaghadseregről, Li-Sing-ről, Tao-ról, Buddháról, a szecsuáni csirkéről, de passz. Ez mindenre azt mondta, hogy „nem ertem". Na. Bogi azt mondta, ezt hívják egyoldalú kommunikációnak. Egyirányú szó-forgalom. Na jó. Ráhagytam. A kicsi csaj még nem jött haza. Azt üzente, túlórázik. A költőnk viszont itthon van. Ír. Kijut ma nekünk. Bogi olvas, Saszet mered a Tv-re, Zsineg tusol. Ez már nagy esemény kis közösségünkben.

Én meg itt tudósítok az utókornak, amelyiket jó előre lesajnálok.
Fáradt vagyok. Cseszd meg, Magyarország!

Még fáradtabb vagyok. A kis költő csaj is kivan. Hogy rohadnak le a kezei a cipekedéstől. Mit tudnak ezzel cipeltetni? Összevissza ruhástól ha van negyvenkét kiló. Egy hatvan magas. Az ilyet már vinni szokták, nem vele vitetni. Ráadásul kurva sokat bagózik. És most éppen bőg. Azt mondja, hogy a foga. Na tudom. Nekem olyankor szokott megfájdulni, amikor kurvára átbasznak. Olyanok, akikben nagyon bíztam. Ez a fogfájás is olyasféle. Egyfolytában a telefont lesi, hogy jött-e SMS, és hogy csörgött-e? Na nem baj, ha jófajta, hamar kigyógyulja. Ha nem, bele fog dögleni a sok bőgésbe. Ez már ilyen. Sajnálom egy kicsit. Nem tudom elképzelni, hogy lenne srác, aki szántszándékkal átbaszná. Pedig nagyon úgy néz ki. Pedig most jó volna elmondani, hogy – nézd bazeg, ilyenek vagyunk. Ha megtudjuk, hogy egy csajnak tetszünk, annak lőttek. Mese nincs, megszívatjuk. Most éppen te szívsz. A költőnk bement hozzá, hogy „na, mi van szocikám, meghalt Lenin elvtárs?" Nem kellett volna. Vagy nem most. Azt hiszem, egyszer leülök vele beszélgetni. Szoci vagy nem szoci, hagyja békén. Pedig kaptam Bogitól egy másik könyvet is. Asszem, ma nem olvasok. Én lettem az egész bagázs krónikása. S ezt úgy mindenki tudomásul veszi. Bogi pislog a szemüvege alatt, a csaj is ír, csak nem tudom, miket, a költőnkkel pedig tisztában vagyunk. Zsineg azt mondta, örvend, hogy túl van az iskolán s a karácsonyi képeslapokon, Saszet meg, hogy az írjon, aki nem tud beszélni, én meg… hát én barom, írok. Az sincs, akinek megmutassam. Bogi azt mondta, hogy majd a végén. Mikor lesz ennek vége? És hogy lehet befejezni? Hogy passz, ennyi volt? Lehet.

Ja, Bogi azt mondta, vigyázni kell a költőkkel. Gyermeklelkűek. Milyenek a gyerekek? Már nem emlékszem. Itt a csaj. Majd figyelem. Csak mindig elakadok a szeménél. Még meg sem néztem jóformán, milyen alakja van. Annyit látok, hogy sovány. Vastagon öltözve is. Na mindegy. Fáradt vagyok. Kibaszottul fáradt. Valaki átvehetné a naplóírást.

Ez a kínai meg szívat. Egy hétből négy napot dolgozom, amit keresek, azt a másik hármon elköltöm. Na, így spórolj! Hogy lehet így?! Most váltottam fel az utolsó ötezer forintost. Széchenyi mint hídember. Na ezzel hidald át a társadalmi szakadékokat! A kis költő megint bőg, mert kibaszták e helyéről. Én hozzá képest szerencsés vagyok. Hétből négy nap munka. Megpróbáltam vigasztalni, megsimogattam, olyan madárcsontú. Most látom, hogy nem is barna vagy fekete a szeme, ahogy én hittem, hanem olyan zöldes-barnás. Furcsa. Belé vagyok esve nyakig, s itt apáskodom fölötte. Bőg és bőg. Hogy hát mit csináljon, ha nem megy neki a nyalás? De az Istennek sem. Na nem baj. Megtanulja. Hogy kimegy a józsefvárosi piacra. Hát most mit mondjak? Hogy ott fog megrohadni, ha előbb el nem viszik az arabok? De menjen. Végül is dolgozni jött, ha jól értettem.

A költőnk szemét. Egy nagy barom. Bevágott ide a szobába egy Express-t, hogy „olvass, kicsi szoci, hátha rád ragad a munka". Cseszd meg, én ezt ma felképelem! Kiverem a képiből, ha nem hagyja abba! A csaj meg csak bőg. Hogy ő most mit csináljon? Hova? Merre? Hát honnan tudjam?! Én is úgy kaptam Bogitól ezt a kínait, ez is olyan, ahogy írtam. Bogi meg azt mondta, menjen a kicsi csaj. Írjon, gépeljen, érvényesüljön. Kiadózzon. Holt időben ideális foglalkozás. Na, gondolom. Hogy lehet az olyanon segíteni, aki csak ül és bőg? S néz bambán maga elé. Ezzel a csajjal valami más baj is van, nemcsak az, hogy költő. Iszonyúan vén és csúnya, ahogy ül maga elé meredve s bőg. Mitől tűnik máskor olyan szépnek? Nem tudom.

A költőnk egy nagy állat. Most olvassa túl, de úgy, hogy áthallatszik, hogy „a jót velünk sem az teszi, ki ölbe vesz és álomba ringat, hanem ki vesztünk éhezi, becsüljük meg hóhérainkat"! Az állat. Ez Székely János verse. Tudom. Tudom, mert amikor összevesztek, ezen is összekaptak. Mert a csaj szerint Székely János már világirodalom, s a költőnk szerint csak egy vidéki költő volt, ráadásul besúgó. A csaj akkor majdnem guttát kapott, s azt mondta a költőnknek, hogy te vízfejű, legalább tudsz-e tőle két vacak sort, s van-e halvány fogalmad arról, hogy mit jelent az a szó, hogy Mester?! Tényleg, ilyenkor szégyellem, hogy nem olvastam többet. Vajon hány ilyen költő szaladgál a világban? S hány ilyen kicsi csaj? Világ vendégmunkásai, egyesüljetek! Hülyén hangzik, de ennél nagyobb hülyeségeket is vettek már halálkomolyan.

Nincs rosszabb, mint amikor belezúgtál valakibe, s ráadásul a hibáit is látod. Minek engedi úgy el magát ez a kicsi csaj?

Megvan! Ez tehetetlen! Ezen úgy kell egyfolytában segíteni. S én ebbe habarodtam bele! Pedig utálom a tehetetlen embereket! Ki nem állhatom! Nem egyébért, csak mert rám is átragad a tehetetlenségük. Megöl. Annyira meggyőzően mondják, hogy nem tudják, mit csináljanak, hogy a végén már te sem tudod, mi a megoldás. Nem kell. Messze ettől a csajtól! Szép, ügyes, aranyos, bájos, biztos, hogy jól is ír, – csak közelebb ne! Akkor már inkább a költőnk. Most például addig járt, kilincselt, amíg csak összehozta a kötetét. Tavaszra adják ki. Bogi szerint fel fog hördülni a szakma, de hát istenem. Hogy én nem leszek lelkes olvasója, az biztos, mint ahogy az is, hogy akarom, nem akarom, úgyis lesz nekem egy tiszteletpéldány. Mert ha ez egyszer megígér valamit, na nem pénz vagy ilyesmi, hanem vers, akkor ott vége. Tehát lesz egy kötetem. Illetve egyetlen verskötetem. Dedikálva az is. Akkor már szívesebben elfogadnék a csajtól egy kéziratot az olvashatatlan írásával, mint ettől, de hát ajándék lónak, ugyebár… A csajt egyszer kérdeztem, hogy miket ír, s azt mondta, hülyeségeket. A lényeg, hogy úgysem él meg belőle. Hát ezért írni? A meló, az tiszta pénz. De írni csak úgy belé a vakvilágba, s azt sem tudod, olvassák-e, s a remény, hogy egyszer, valamikor majd tudni fognak rólad, amikor éppen a százhetvenedik nyű távozik belőled jóllakottan – ezért?! Nem tudom megérteni. Ép ésszel biztos, hogy nem. Meg aztán, mi az, hogy halhatatlanság? Versek? Száz év múlva ki fog verseket olvasni? De Csülökről, a lecsúszott szadai grófi származékról még akkor is keringeni fog a mondás, mert egyszer egy hi-vatalnok szépasszony mindenáron segíteni akart rajta, hogy bár valamilyen segélyt kapjon, s ne blamálja azzal az arisztokráciát, hogy csövezik, azt mondta, hogy ekkor és ekkor menjen be az irodába, csak aláírni egy papírt, minden mást ő elintézett, amire Csülök azt mondta, hogy hát ő nem is tudja, mert már egész hétre be van táblázva. Hát ez az. Az úr, az úr. Ez meg itt nő és bőg. S eljött ide a picsába, szaporítani Budapestet. Mintha nem lennénk így is elegen. Bogi benézett hozzá. Ki is jött hamar. Azt mondta, sírjon. Az Isten számon tartja a nők könnyeit. Majd hozzátette: Kabbala. Mi az a kabbala? Vagy ki? Egyszer megkérdezem. Sokszor mondja egy-egy mondat vagy példabeszédszerű történet után. Mintha ettől tudnám, kiről vagy miről van szó.

A tegnap Tescózott a nép. Mármint a mi bagázsunk. Érdekes, hogy a vendégmunkásokat mennyire ki lehet szúrni. Háromnegyede a tömegnek az volt. Ahogy jöttek-mentek, igyekeztek szinte mindent megvenni, ami akciós, kék betűkkel fehér csomagoláson ott virított minden árun a Tesco, kávén, mosóporon, párizsin, talán a pénztárcájukon is – vidd haza, erdélyi magyar –, íme, Magyarország igazi íze! Te magad is akciós termék vagy, akciós az erőd, az életed, talán még az üdvösséged is.

Én nem vettem semmit. Kinek? Egyedül élek. Nem is nagyon kívánkozom „haza". Hová? Egyik albérletből a másikba? Mostanában sokat gondolok az öngyilkosságra. Nem mintha be lennék szarva az élettől, csak az van, hogy meguntam. Ezeknek van legalább valakijük, valamijük, amiért-akiért hajtanak. A költőnk a halhatatlanságban bízik, a kis csaj most az élet mégis-szépségét hangoztatja, mert csörgött az a telefon, mert Bogi szerzett neki munkát, Bogi szeret élni, számára az élet játék, jó buli, Saszet és Zsineg a csajokra hajtanak – én meg… hát nem tudom. Jönnek-mennek a csajok az életemben. Egyik sem marad. Igaz, nem is nagyon marasztalom. De a Karácsony és a Szilveszter min¬dig kijut egyedül. Most is, ki-ki készül haza. Talán csak Bogival maradunk. Talán a kicsi csaj is, nem tudom. De ha nem – hát nem. Legalább lesz időm Bogit kifaggatni a kabbalájáról. Meg arról, hogyha egyszer nem dolgozik, honnan a lófaszból van annyi pénze mégis, hogy itt velünk jótékonykodik. Vagy dolgozik? Nem tudom. Napokig itthon van, aztán napokig nincs. Van ilyen munka? Lehet. Sok mindent nem értek én ebből az Európába masírozó Magyarországból. De talán jobb is, ha nem értek mindent, elég, ha szeretem. Azt sem tudom, miért. Se édesem, se mostohám.
Azt mondta a tegnap a csaj, hogy szép vagyok. Hogy hazudik! Van tükör a lakásban, szemem is hozzá. Vörös vagyok és szemüveges. Régi himlőhelyek az arcomon, amik szivacsossá teszik a bőrt. Szemüveget hordok – nagy dioptriásat. Nem vagyok se magas, se jó alakú. Sovány vagyok, és nincs érzékem a művészetekhez. Se festeni, se írni. Egyébként is, azt hiszem, amit művészi hajlamnak neveznek, nem egyéb, mint a teremtés utánzásának képessége. A zene – az igen. A klasszikusok. Már amennyit én ismerek belőle. Vagy ott a hegedű. Olyan mint a… Nem tudom. Szép. És a hangja… néha azt hiszem, van lelkük a hangszereknek. Verdi, Paganini – ezek a régiek tudták, megérezték. Nem vagyok művelt, csak egyszer-egyszer elkaptam egy-egy dallamot s rákérdeztem. Onnan tudom ezeket a neveket is. Na mindegy… a hegedű… sírok a hangjától, csak úgy jön… nem tudom, miért.

A tegnap láttam egy részeg nőt. Szánalmat éreztem iránta. Egyéb semmit. Csak szánalmat. A nő, akit Isten bolondos kedvében teremtett. Kiszámíthatatlannak, kiismerhetetlennek, szépnek, angyalnak és démonnak egyszerre, ölében a világmindenség titkával – az, akiben anyát, társat és szeretőt látunk, keresünk egy személyben –, ott lődörgött, csapzottan, elhagyatva, üveges tekintettel. Középkorú volt, szatyorral kezében. Haján kopott a festék, ruhája is kopott. Anyám. Ez jutott róla eszembe. Pedig sose láttam anyámat. Soha. Milyen lehet? S az apám? Mi hozta őket össze, értem? Az ital? S kihasználva bódulatukat, anyám méhébe loptam magam? S miért? Na mindegy. Nekem ez jutott.

Bukarestből a Drumul Taberei, Vásárhelyből a Katanga, Udvarhelyből a Dzsungel, Kolozsvárból a Monostor, Konstancából a kikötő, Temesvárból a Trubadurului, Budapestből Kőbánya, Európából Balkán.

Hát most mért kell úgy odalenni?