[Látó, 2005. december] 

Nemtudomka

– Sohase hiányozzék belőled a kellő tapintat – mondogatta nagyapám, ha a bilin ülve túl hangosan szidtam a fentieket, mert fázott a derekam. – Kímélnünk kell a mások érzékenységét – dorgált ilyenkor kedvesen, s a nyolcad¬ára vágott Vörös Zászlót érdes tenyerében összegyűrve, kiegyenesítve, majd újra összegyűrve, hogy minél puhább legyen, kitörölte az alfelemet. Aztán felhúzta a nadrágomat, a sparherd melletti hokedlin az ölébe ültetett, és szorosan magához szorított, mert tényleg hideg volt a pincében, ahol laktunk.

Ez a pince volt az én első lakhelyem. Azt is mondhatnám, hogy ebbe a pincébe születtem bele. De ez a pince nemcsak nekem, a rongyosra mosott pólyában hazavitt újszülöttnek volt otthonos, hanem családom többi tagjának is. Igaz, őket a szülészetről nem a pincébe vitték világrajövetelük után haza, hanem a ház nagyszobájába, ahol valamikor egy terebélyes, baldachinos bölcső állott.

De, hogy ez a bölcső állt-e, létezett-e még az én néhány napos koromban, azt már senki sem tudta, mert a mi házunkat a föld színe felett akkorjában mások lakták. Vagyis nem mi, hanem azok, akiknek kímélni kellett az érzékenységét – laut Großvater.

Hétéves voltam, amikor eltűntek. Nagyapám azt mondta, eladták őket, és délutánonként nagy karéj, piros paprikával meghintett zsíros kenyereket kent nekem, hogy elvonulhassak kedvenc – most már föld feletti – kuckómba, a zongora alá, egy bizonyos Noszov Nemtudomkáról szóló gyerekregényeit olvasni. Mert én ezeken a Nemtudomkákon nőttem fel, ezeken a Nemtudomka-szágákon. Nemtudomka népe, a picurkák szoros közösségben él. Most, hogy visszaemlékszem, feltűnik, hogy mind fiúk, egy lány sincs köztük. (Akkoriban nem tűnt fel.) A picurkák élik a maguk életét, mindenki elvégzi a feladatait, és megkapja azt, ami neki jár. És van egy Tudomkájuk, aki élmunkás és költő. Csak Nemtudomka csetlik-botlik, mert mindig olyasmivel próbálkozik, amihez nem ért…

A felettünk lakókról hamar megfeledkeztem. Egy percig sem hiányoztak, hisz végre visszaköltözhettünk saját házunkba, amelyet apai nagyapám építtetett 1925 és 1926 között, vagyis jó harminc évvel születésem előtt. Nem volt ez sohasem villa, csak egy nagy ház, amelyben kényelmesen elfért a család, a segédekkel és az inasokkal. Mert nagyapám tímármester volt. Amíg a házunk előtt halálra nem gázolta egy arra tévedő sötétvörös teherkocsi. Mire megszülettem, már csak hűlt helyét találtam.

Így lettem én anyai nagyapámnak, Ótának hőn szeretett Nemtudomkája, akit nem átallott a mások érzékenységét kímélő tapintatra, az olvasásra és a német nyelv szeretetére nevelni.
De hazudnék, ha azt mondanám, hogy kellemes Nemtudomka-létem mentes volt az ellentmondásoktól.

Mert nagyon elfoglalt szüleim helyett napközben anyai nagyapám, Óta volt az én apám, és apai nagynéném, Nénje volt az én anyám.
Dehogyis választott, kedves szüléim sokban különböztek egymástól. Olyanok voltak, mint a lemenő Nap és a feljövő Hold. A lenyugvó Nap magához ölelt, feledtetve a nap kellemetlenségeit, a felkelő Hold fejemet simogatva egy elsüllyedt világ szépségeivel izgatott.

Nénje mindenttudó és mindentsütnitudó volt: hangyabolytorta, képviselőfánk, heidelbergi lepény, zserbó, dobostorta – kedvenceim. Bánatomra nagyapám valamennyiüket lenézte. Ő csak a hecserlidzsemmel töltött buktát kedvelte. Azt mondta, hogy fölösleges firlefanc az a sokféle torta és sütemény. Szóval ő csak az egyszerű dolgokat szerette, mióta visszatért a deportációból (hogy három évig Krivojrogba, a szénbányákba hurcolták, azt csak jóval később súgta meg édesanyám, mert Óta előtt nem volt szabad erről beszélni). Annál többet tudtam Nénje férjének, Ákosnak öt évig tartó orosz fogságáról. Áká – én, az elsőszülött adtam neki ezt a nevet – magyar katona volt. 1945 júniusában, a békekötés után fogták el a szovjetek, és több ezer társával, marhavagonokba gyömöszölve elhurcolták valahová Ázsiába. Igen, erről a „családi kellemetlenségről" jóval többet tudtam, mert Áká vagy elrekvirált villái, gépkocsijai, földjei, arany és ezüst ingóságai felett kesergett, vagy az orosz fogságról mesélt.

Nénje igazi úrinő volt. Ezt még nagyapám is elismerte, bár nem nagyon kedvelték egymást. A szebeni Orsolyáknál nevelkedett, és nagyon szeretett olvasni, színházba járni. Tőle kaptam első máraiaimat, szabódezsőimet. És valamiért mindig hozzája érkezett az angyal. Karácsonykor a család a háború előtt istálló alá elásott, s ezért szerencsésen megmenekült Rosenthalból ette a töltött káposztát, az úgyszintén csodával határos módon megmenekült ezüst evőeszközzel.

Nénje Karácsonykor az édesapjáról mesélt. Hogy négylovas hintót tartott, erősen cigarettázott, és imádta a cigányzenét. Meg is kapta a magáét, ha vasárnapi hajnalokon éjjelizenével kedveskedett húsz évvel fiatalabb nagyanyámnak, mert az ablakban nemhogy gyertyát gyújtottak volna, de a Rosenthal kecsesebb darabjait zúdították a fejére. Még szerencse, hogy huszonnégy személyes volt a készlet. És, hogy nagyapám jószívű volt és igazságos. És, hogy nagyanyám szigorú volt, de igazságos. Meg is mondta az anyaországból házunkba telepített, affektáló csendőrparancsnoknénak, hogy „nagysága, itt nálunk még azután is murok fog nőni a kertben, miután maga alulról szagolja az ibolyát, és nem sárgarépa". És amikor meghallotta, hogy Brühléket és Lébéket is viszik, a kötényzsebébe gyúrt hatszáz pengőt – három tehén árát –, és csak úgy háziruhásan átrohant Léb nénihez, a bábához, akivel gyerekeit szülte. A csendőrök észrevették, s őt is beállították a sorba. Mehetett az Adlerokkal, Berkovitsokkal, Hirschekkel a gyűjtőhelyre…

Óta azt mesélte, hogy az első világháborúban a huszárokhoz osztották be, de szerencséje volt apró termetével – még a ló szügyéig sem ért fel –, így hát a „szanitéceknél" szolgált végig. És, hogy utána az új fővárosban a Karmitz-testvérek híres „Standard"-drogériájában a „méregkamra" felelőse lett, ami akkorjában a legbizalmasabb beosztást jelentette. És, hogy Brassóban volt a lagzijuk Ómával, a világhírű Koronában. És, hogy az összes költséget a Karmitz-testvérek állták. És, hogy jóanyám kilencéves koráig egy szót sem tudott magyarul, el is nevezték új osztálytársai „mutivászheiszdász"-nak, mert egyfolytában nagyanyámat használta tolmácsnak, hogy megértse eljövendő anyanyelvemet. És, hogy csecsemőkoromban egyszer nagyon beteg lettem, olyan, hogy már mindenki lemondott rólam. Egyedül Óta bízott bennem. A mellére vett, betakart nagy, báránybőr bundájába, és hajnalig egészségesre dúdolt, ringatott a kihunyó mosztoskályha mellett.

De a Rosszról, a sok családi megpróbáltatás okozójáról senki sem mesélt. Róla csak jóval később szereztem tudomást, amikor már a lázadás legkisebb csíráját is kiölte belőlem a felnőttkor.

Zsüli

Júlia, ez a Julie-Zsüli, száraz asszonyka volt. Tapasztalatom szerint a sokáig élő nők már nagyon korán elkezdenek száradni. S ez a száradás, a kiszáradás végletes érzelmeket szül bennük: vagy kitárulkoznak, vagy bezárkóznak tőle.

Júlia sokat élt, és teste-lelke – ki tudja, miért? – az utóbbit választotta. És aggkorában nekifogott megírni visszaemlékezéseit, „szeretett unokaöccsének, családja minden kedves tagjának és számos barátjának", hogy maradjon belőle valami, ha ő már nem lesz.

(Írt-írogatott, élt-éldegélt, és megint írt-írogatott – említettem már, hogy magas kort ért meg.)

Halála előtt kórházba került. Éppen nehéz idők jártak, rettenetes ostrom után volt a város. Csak kedvenc unokaöccse látogatta, a híres író, akiért valamikor minden második vasárnap elment a nevelőintézetbe, hogy elvigye a Szigetre ebédelni. Írónk kacsát és pálinkát vitt neki – legalábbis ez áll híres naplójában. És az, hogy Zsüli „egyedül élte le hosszú életét, okos és méltóságteljes, nemes önzéssel".

Be kell vallanom, hogy ez az „okos és méltóságteljes, nemes önzés" elbizonytalanított, mert nehezen tudtam az alcímben szereplő és a bennem élő odaadó, életét családjának szentelő polgárasszony képével társítani, főképpen ha Nénjére gondoltam. Pedig Zsüli csak következetes volt, és komolyan vette a Felvilágosodás programját, hogy csak az egyén szabadsága és az egyéni teljesítmény számít.

Félretéve kezdeti tétovázásomat, nagy lelkesedéssel fogtam hozzá az oly sokat ígérő könyvnek. Hogy bepillantást nyerjek egy néhai polgárasszony életébe.

Gyermekkora minden túlzást mellőzve érdektelen volt. Nem sikerült kiderítenem, hogy miért ír olyan hosszan róla. Hatéves, amikor apja Bécsben meghal. A család anyagilag nehezebb helyzetbe kerül. Kassára költöznek, abban a reményben, hogy vidéken olcsóbb az élet. De a kisvárosi élet kevésbé imponál sokat unatkozó anyjának, aki János fiának fényes karriert álmodik. Nemsokára Pesten, a Lövész utcában kibérelnek egy kétszobás utcai lakást.

Zsülit tizennyolc éves korában „mutatják be" Pesten, a korcsolyabálon. Persze hogy beleszeret a korcsolyázásba. Különben is ez az egyetlen viszonylag olcsó szórakozás, ahol megmutatja magát az úri társaság előtt. S közben melléje szegődik egy furcsa, fokozatosan csonttá keményedő sértődöttség a környezetével szemben. Imádott bátyja halála után ez a minden melegséget elutasító érzés csak erősödik benne. Mert Zsüli foggal-körömmel egy olyan világhoz akar tartozni, amelyből voltaképpen már apja halála után kiűzetett. Helye végképpen nincsen benne, mégsem hajlandó hátat fordítani neki: „Imádtam a természetet, és a nagyvilági élénk életet is szomjaztam. Oh! Ha csak kicsit több pénzem lett volna!"

Az úri középosztályhoz való tartozás nem is annyira a származáson, mint inkább az anyagiakon állt vagy bukott, bár a látszat megőrzésére akadtak kiskapuk (ki nem ismerné a régiből újnak látszó báli ruhát fércelő fiatalasszonyka toposzát?). Imádott unokaöccse később maró gúnnyal ír eme lecsúszottak keserves kapálózásáról.

Ennek a mi-tudatnak volt azonban egy pénztől független alappillére is: a másokkal szemben táplált előítéletek szövevénye. Zsüli mindvégig hűségesen kitart mellette, még akkor is, ha önmaga válik áldozatává. A kivetettség, a mellőzöttség, szóval a kritikusabb szemlélethez szükséges distancia kiszabadíthatná ebből a felemás helyzettből, de nem, ő egy percig sem tágít ezektől az előítéletektől.
Művelődni vágyó, alacsonyabb sorú sógoráról írja: „… csendes, de intelligens ember volt, csak nem kifelé. Már mint házasember. Lulu segítségével kitűnően megtanult franciául. Folyton könyveket vásárolt, azokat bújta, azon felül nagyon szerette a zenét, színházat és utazást. Mester volt szerény jövedelmének beosztásában.

Később, pár év múlva kissé megcsinosodott, de akkor nagyon pattanásos volt az arca."

Első, tizennyolc éves hódításáról pedig, hogy: „Nagyon érdekes, művelt ember volt, franciául is beszélt, jó modorú, intelligens ember és nagy udvarló. Ellenségei azt állították, zsidó származású, de bizonyítani senki sem tudta."

Zsüli különös házasságot kötött – ezt az egyet adjuk meg neki –: egy román építészmérnök vette feleségül. Bukarestben éltek, mindvégig franciául beszéltek. Izgalmas téma: budapesti polgárlány a „balkáni Párizsban"! Várva várnánk a kultúrák találkozásának konfliktusait. Ehelyett a sohasem elég pénz miatti panaszkodásokról és a konfliktusok szőnyeg alá sepréséről olvashatunk: „Én kerültem is másokkal szemben a nemzetiségi kérdéseket, úgy mint hazámban sem erőltettem azokat. Vannak dolgok, esetek, amikor legjobb megoldás a hallgatás."

Férje korai halála után Zsüli visszaköltözik Budapestre, újságokba ír, fordít, irodalmi egyletet szervez. És visszatalál előítéleteihez: „A mi egyesületünk zömét a szolid középosztály keresztény tagjai képezték, a másik egyesületben sok volt az akkori társadalomban szerepet játszó vagyonosabb, művelt, elegáns, zsidó asszony. Évekig folyt a vetélkedés…!" Wohl Janka és Stefanie „zsidó származású, két apró, nem szép leány, de tehetségesek és nagyon ügye¬sek. A XIX. század közepén túl és végén volt Magyarországon a zsidók számára az aranykor. Akkor nem nézték származásukat. A Wohl leányok apja borbély volt, de jól mehetett az üzlete, hogy olyan kiváló nevelést adhatott leányainak. Mert eszes, szellemes, alaposan művelt nők voltak. Kapaszkodók, az bizonyos, de enélkül nem mentek volna semmire. A társaságban viccelődtek is fölöttük, de ez már vele járt. Elnevezték őket Wohl Jankerl és Wohl Hoserlnek."

A mindennapi bizonytalanságot, a pénzkeresés robotját csak a Párizsba szakadt Victorine látogatásai szakítják meg. Zsüli ilyenkor fürdőre utazik a tehetős nagynénivel, aki vagyonkáját gouvernante-ként szedte össze (ez csak ezért nem volt rangon aluli, mert egy igazi francia arisztokrata családnál szolgált).

Szabadságos élmények: „Ferencz József Ischlben tartózkodott akkor, és rengeteg fürdővendég tolongott az Inn partján levő sétányon. Díszes, nagyon elegáns közönség, de a nagyobb része bécsi izraelita. Akkor csak így merték nevezni a zsidókat. Victorine, aki kérlelhetetlen antiszemita volt, gyanakodva nézte őket." Más volt a helyzet 1907-ben Balatonföldváron: „Zsidót abban az időben nem tűrtek meg Földváron, még a szállodákban sem. Bármilyen előkelő, gazdag zsidó család próbálkozott szállodában lakva befészkelni magát, a szállodatulajdonos másnap udvariasan tudtára adta, nem maradhat."

Múlnak az évek, fogynak a könyv lapjai, de hiába várjuk, hogy Zsüli megmutassa magát, hogy egy kicsit közelebb engedjen magához. Továbbra is csak néhány párizsi utazás, balatoni hajókázások, a gazdagabb rokonoknál tett hétvégi látogatások erőtlen pletykákkal higított, tartózkodó leírása. És az egyre áttekinthetetlenebb, vénlányos előítéletek. Zsüli gondolni sem akar a férjhezmenetelre, mert „azok, akik jelentkeznek, semmi tekintetben, semmiképpen sem illettek hozzám", még J., a jónevű bécsi publicista sem, aki nagyvilági életet, világ körüli utazásokat ígér neki. „J. zsidó származású, de ha feleségül venne engem, rögtön kikeresztelkedne. Nagyon meg voltam lepve, alig tudtam elhinni. De furcsa módon az ő származását én kisebb akadálynak tartottam volna házassági szempontból, mint osztrák voltát. Nem voltam elfogult a zsidók iránt."

Pedig az anyagiak mind jobban szorongatják: „Megerőltetve kellett dolgoznom, hogy nívósan fenntartani tudjam magamat. (…) A társas élet és egyéb szórakozások is igénybe vettek, amikről nem akartam lemondani."

Ötvenévesen óraadásra kényszerül, noha undorodik a tanítástól. Évek óta első sikerélménye mégis az év végi vizsgákon van, ahol mindenki megdicséri tanítványainak tökéletes párizsi kiejtését. „Tanítványaim többnyire zsidó leánykák voltak, a környékbeli kereskedők, iparosok leányai ügyesek, ambiciózusak, és nagyon megszerettek. Húsz-huszonnégyen egy osztályban, s míg valamennyi végigmondta ugyanazt a szót utánam, mint a szarkák, megtanulták. A jelenlevők melegen gratuláltak."

A könyv négyötöde az első világháború előtti időkről szól. A folytatás érdektelen. A végről a kezdetben szóltunk. Hrabovszky Júlia lelke mindvégig zárva marad előttünk, akár egy kulcsavesztett régi napló, vagy egy padláson hagyott, pókhálós hintaszék.

Csak most veszem észre, hogy tényleg kitolt velem ez a Zsüli! Alaposan kitoltunk magunkkal, mert a kényelmes utat választottuk! Nevetnünk kellene, ha ez a játék nem a mi őszintétlen illendőségünkről szólna. És nem a két, végtelenül hosszú nem-lét közé eső, rövidke sorsunkról, amelynek kiszámíthatatlan gellerjeitől úgy kapkodjuk a fejünket – csak állunk, mert másként nem tehetünk –, akár Svejk, a derék katona.

Gazolás

„Példás viselkedésed teljesen hiábavaló. Mert azt válaszolják, hogy semmit sem láttunk, semmit sem hallottunk, semmit sem tudunk. És ha visszavonulsz, ha elrejtőzöl, ha a homályt választod, azt mondják, hogy ímhol a gyáva, a rossz lelkiismeretű. Fölösleges közéjük menned, hogy kézfogásra nyújtsd jobbodat, mert azt fogják mondani, micsoda zsidós tolakodás. És hiábavaló bajtársi vagy polgártársi hűséged is. Azzal intézik el, hogy íme a Proteusz, ez min¬denre képes. Hiába kutatsz ellenméreg után, újabb mérgeket fognak keverni számodra. Nincs miért értük élj, vagy értük halj, úgyis csak azt mondják: zsidó vagy" – írja Jakob Wassermann 1921-ben Mein Weg als Deutscher und Jude című könyvében.

Wassermann 1873-ban született, szegény családban. Kora egyik legsikeresebb írója lett. Említett könyve megjelenésekor már olyan tehetős, hogy ha vonattal utazik, saját szalonkocsit csatoltat a szerelvényhez. A fenti sorok tehát nem egy félresikerült egzisztencia nyafogó lázongásai. Egy gondolkodó ember dacos melankóliájával van dolgunk, akinek bensőjét már-már feloldhatatlannak tűnő konfliktus feszegeti. A már gyermekkorában megfogalmazott kérdés: „Mi vagyok én? Német vagyok-e vagy zsidó?!" Akinek már csodálatos meséket tudó dajkája is azt mondta, hogy: „Tiszta a szíved, akár egy kereszténynek. Biza jó kis keresztény lenne belőled." S akit később rendreutasít, a legjobb barátja: „Erőlködéseid tökéletesen fölöslegesek. Mély szakadék húzódik köztünk. Szellemünk sohasem keveredik a tiétekkel. Sem tegnap, sem ma, sem holnap. Soha!"

Wassermann szerint: „Egy zsidó legnagyobb tragédiája, hogy lelkében két érzés harcol: az elsőbbség és a megbélyegzettség érzése. Vagyis e két érzésfolyam állandó ütközésében kell nap mint nap eligazodnia. A zsidó problematikának ez a legmélyebb, legnehezebb és legfontosabb része." És most figyeljünk: „De ha az emberiesség oldaláról szemléljük a dolgot, azt kell mondanom, hogy zsidó mivoltom sem több, sem kevesebb elsőbbséget vagy megbélyegzettséget nem biztosít számomra, mint a nem zsidóknak." A kiválasztottság vagy a megalázottság kisajátítása ellehetetleníti az előítéleteket mellőző, differenciált szemléletet. Felszámolja a komoly párbeszéd minden lehetőségét.

Bächer Iván könyvének bevezetőjében továbbviszi a Wassermann-i gondolatot. Számára: „a zsidóság se nem vér, se nem hitvallás, de még csak kultúra kérdése sem." S ezzel kitágítja a kört, Wassermann dilemmáját a kisebbség-többség univerzális dilemmájává teszi: „A zsidó sors az, ami valakit zsidóvá tesz. Egyszerűbben: zsidó az, akit mások lezsidóznak". Mintha apai nagyanyám integetne e sorok mögül, akit végül busás balkáni baksis mentett meg a deportálástól, vagy anyai nagyapám, akit negyvenhat éves korában hurcoltak el az orosz szénbányákba három kicsi gyermeke mellől.

Bächer Iván – talán mert történésznek tanult? – a történetek szerelmese. Párját ritkító beleérzéssel emberi sorsokat párol élvezetes, megrázó olvasmánnyá. A megrázó, az elkeserítő szereplőinek sorsából adódik. De nehogy azt higgyük, hogy Bächer tollát ilyenkor sötét kámzsákba bújt angyalok vezetik. Mert eme nemes párlat legfontosabb összetevői a szeretetteljes irónia és a humor. Nem, szerzőnkről egy pillanatig sem állíthatjuk, hogy a kényelmes utat választja.

A vágvecsei Neuschloss fakereskedőék fundamentuma a fa volt. És a tehetség, a tanult tudás, a kultúra, a polgári tisztesség. Maradványaik elenyésztek vagy szerteszóródtak a világban. Mai Manó fotográfus volt, de nemcsak egy fotográfus a sok közül, hanem egy mester, egy iparos, egy magyar polgár a sok közül. Dapsy Gizella leidegenszívűzött, szép, szomorú sorsú magyar polgárasszony volt (ki tudja, mit gondolhatott Zsüli róla?). Mösler tanti, erdélyi szász, Bécsben tanult a konzervatóriumban. Miután népét eladták, zongoraórákból tengette életét. „Mikor meghalt egy szín, egy illat, egy halk, mély moll akkord tűnt el Európából örökre." Ligeti Ernőt, a két világháború közötti talán legjelesebb erdélyi publicistát 1945. január 10-én feleségével és gimnazista fiával az Andrássy út 60-ba hajtották. Minhármukat megkínozták, majd a Liszt Ferenc téren agyonlőtték a családot. Révész Bélát, az Ady-rajongót („Tudom, hogy valakit ismertem, akiért érdemes volt megszületni") 1944-ben a Gestapo Auschwitzba hurcolta, ahol megölték. Egyetlen leányát Hlinka-gárdisták koncolták fel, a feleségét deportálták. Fényes Adolf, a magyar vidék legelegánsabb festője nem bírt megmaradni a számára kijelölt szobácskában huszadmagával, hetekig bolyongott a gettó utcáin a temetetlen hullák között. Radnóti Miklóst egy szegedi utászbaka vetette bele az enkézzel ásott gödörbe. Halász Gábor elképesztő műveltségével a Nyugat egyik legtekintélyesebb kritikusa volt. Barátaival, Szerb Antallal és Sárközi Györggyel együtt ölték meg Balfon.

Nem, a Thomas Mannról írott mester-miniatűr nem ide tartozik. Mégis eszembe juttatja anyósának egyik levelét. 1940-ben Hedwig Pringsheimnak és férjének sikerül a legutolsó pillanatban kicsúszniuk a nácik markából. A biztonságos Svájcban unokájuk, Golo Mann vár rájuk. A csodával határos mene¬külést pezsgővel ünneplik meg. Ekkor írja lányának, az Amerikában tartózkodó Frau Thomas Mann-nak: „Du, mein Liebling, würdest zwar unbedingt mittrinken, ich kenne ja deine leidenschaftliche Einstellung. Aber ich bin, wie gesagt zwiespältig. Nach allem, trotz alledem, bin ich doch eine Deutsche, wenn ich, das kannst du wohl denken, dem deutschen Unternehmen, zumal dem Führer, unmöglich den Sieg, oder auch nur zeitweises Gelingen ihres Unternehmens wünschen kann: so blutet doch mein Herz, wenn ich an all die deutschen Mütter und Frauen und an die frischen, jungen Männer denke, die nutzlos in einem blutigen Tod gejagt werden. Golo sagt: »geschieht ihnen ganz Recht!« Aber ich könnte keinen Champagner trinken, sondern nur Tränen vergießen: so eine sentimentale deutsche Ziege bin ich!" 

A katolikusnak keresztelt, városáért élő-haló tehetséges mérnököt és publicistát, Komor Gézát 1944. december 22-én vitték el. Hűségesen szeretett Sopronától nem messze lőtték agyon. Szerb Antalt is katolikus templomban tartották a keresztvíz alá. A piaristákhoz járt iskolába. Nagyon sokat tudott, és folyton tanult; és minél műveltebb lett, annál többet tanult. Az Erdélyi Helikon pályaművét elnyerő Magyar irodalomtörténete révén szenvedélyes Erdély-járó lett, és minden tőle telhetőt megcselekedett a kisebbségi irodalom felvirágoztatásáért. Jelentős művét 1943-ban kitiltották Magyarország összes iskolájából. A hatalmasságok mindenekelőtt szeretetteljes iróniáját, humorát tartották a magyar nemzeti néplélek számára életveszélyesnek. 1944 novemberében a nyugati határra deportálták. A legembertelenebb körülmények között tengette életét. 1945. január 27-én, a már felállni sem tudó Szerb Antal testét társai egy ásónak támasztották, mire a nyilas keretlegények puskatussal bevégezték a munkát.

– Mekkora gazolás! Mekkora gazolás! Mekkora gazolás! – dörmögné apai nagyapám, ha még élne. Tudom, hogy ezt a szót nem minden olvasó érti. Am¬bivalens szó. Erdélyi szó. A főnév maga ellen fordítja az igét. Tessék utánanézni!

– Nézz utána, ha nem értesz valamit – figyelmeztetett jóanyám, amikor lemondva vezetői állásáról, végre egymásra találtunk. – Kritikátlanul csak a szeretetet szabad elfogadnunk. A többinek mindig utánanézni! – tanított szászos alaposságra.

– De mennyit s hányfelé kellene utánanézni, hogy teljes legyen a kép? Bächer Iván szerint: „A XX. században senkit sem úgy hívtak, ahogy; senki sem az volt, aki; mindenki keresgélte, mert elveszítette benne magát." Teljes kép? Hogy egyáltalában meglegyen a kép. Az én képem.

Szófogadó fiúként persze hogy utánanéztem: a felettünk lakókat Kleinéknak hívták. Klein Jenő családja Máramarosból származott. A deportációt szerencsésen megúszta, sok hányódás után került szülővárosomba. Apjától tanult mesterségét szerette volna folytatni. Leghőbb vágya az volt, hogy kis fényképészműhelyt nyithasson Csíkszeredában. De a hatalmasok másképp döntöttek, s a kisájított tágas udvarunkra, csűrjeinkbe költöztetett „Állatbegyűjtő Központ" tisztviselőjévé téve, házunkba kényszerítették. Nem bírta sokáig. Inkább kivándorolt Izráelbe.

„Folytonos, kisgyermekkortól a sírig tartó tanulás; napi betevő a folytonos olvasás; többnyelvűség megszerzése és tisztelete; a töprengés, a kétkedés, az örökös kérdezés gyakorlata" – olvasom e dolgozathoz készített utolsó jegyzeteimet. Fáradt lehettem, mert nem jegyeztem fel, hogy ki írta. Talán Bächer Iván? Vagy nagyapám mondta?