[Látó, 2005. december] 

Dr. Papp Lajosnak

SZEREPLŐK

DUGOVICS TITUSZ
AZ A BIZONYOS TÖRÖK

(Szín: várfal, a nándorfehérvári vár külső, déli részén. Idő: 1456. július 21. Dél van. Az ostrom reggel óta tart. TITUSZ a falhoz lapulva áll. Reszket.
Átfut balra. Behúzódik a kaputorony árnyékába)

TITUSZ Félek.
Az ostrom napkelte óta tart. Bárhova nézek, keletnek vagy
nyugatnak, mindegy. Hullámzó, színes turbán-tenger. Jönnek,
jönnek a törökök, sűrű, színes sorokban.
Legtöbb a sárga. Meg a zöld. Délről özönlenek a
kékek. Üvöltenek. Énekelnek. Nekem a török ének
üvöltés. Tekergő, vonagló hangkígyó. Nincs benne
törvény. Hangkígyó, amit kiokádnak. Libabőrös
a hátam, ha hallom. Mint most. Meg ez a
rengeteg csörgő meg dob, visító pikula. Zúg a
fejem a zajtól. Szemem sérti
a fegyverek fénye. (Kinéz balra, keresztet vet)

A külső vár a töröké immár. Oda hát
ez is. Mondtam pedig a tanácsban: ha a külső vár
elesik, a belsőre is keresztet vethetünk.
Lehurrogtak. Sokszor lehurrogtak a tanácsban.
Ne szólj bele, Titusz, mondták, te nem csatáztál soha.
Röhögtek teli pofával.
Mintha aki nem csatázott, nem is tudhatná, mi a csata.
Ostobák!
Sok az ostoba a tanácsban. Bölcs is akad, de híjával. S én,
mihez kezdjek én, itt, a harc közepén a csillogó eszemmel, ha nem
forog
jól kezemben a kard?!

Leölnek. Hamar.
Talán már napnyugta előtt véremet veszi a pogány.
Az Istentelen. Vajon ők minket Allahtalannak szólítanak?!

Nem sokat tudunk róluk. Féljük őket, de nem ismerjük.
Mondtam pedig: tanuljuk őket a harc előtt. Ha nem
ismerjük a Gonoszt, hogyan győzhetnénk le?! Lehurrogtak.
A külső vár az övéké immár.
Hol vannak a lehurrogók?!
Van, aki harcol. Van, aki úgy tesz, mintha harcolna.
Van, aki búvik, pincébe, padlásra, kútba, rókalyukba.
Van, aki átállt.
Van, aki ellenünk vezeti őket. Ez mind mi vagyunk. Ez
mind mi vagyunk?!
Mire a kérdés, amikor a török már itt ordít a lábainknál?!

Kilyukadt a válaszok zsákja. Hullottak, elhullottak válaszaink
porba, vérbe, pocsolyába. Kiürült a válaszok zsákja.
Azt mondtuk: erősek vagyunk. Kiürült.
Azt mondtuk: egységesek vagyunk. Kiürült.
Azt mondtuk: tárgyalni kell a törökkel. Kiürült.
Azt mondtuk: nem kell tárgyalni a törökkel. Kiürült.

Istenem, mióta már?!
Gagyogni nem tudtam még, s csak azt hallottam: így a török, úgy a
török…
Deákkoromban is akként. Negyvenévesen elmondhatom, hogy nem
volt napom
se, éjszakám se nélkülük. Verné Isten őket!
Se éjjel, se nappal, se oskola, se tanács, se hétfő, se Pünkösd, semmi,
semmi soha nem lehet nélkülük?!
Ki ítélt engem, minket erre?! Milyen hatalmas bűnöm lehet,
Uram?!
Énekelnek. Jönnek ölni, s közben énekelnek. Milyen érzés
lehet kardot döfni valakibe, s közben
a száj dalol?! Hörög a lábad előtt, akit leszúrtál, szemefehérje fordul,
te szépen ráénekelsz egy dallamocskát… Dúr dallamocskát, az a vi-
dámabb. Vagy te ölsz, s a társad
énekel?! Aztán cseréltek?! Átveszi tőled a refrént, s fújja, csak fújja.
Jönnek. Énekelnek. Ölnek.
Tra-la-la. Bumm, a dob. Trilu-lilu-lilu. Csörgők,
csontok zenélnek. Ölnek. Énekelnek. Jönnek.

Itt vannak. Erre fújja szagukat a szél. Fáradt,
izzadt szag… Mint a mienk. Mi izzadunk a félelemtől… Ők
a rohanástól. Ami felőlük árad, az már más szag. Illat.
Ők édesebb füveket raknak a fürdővizükbe. Sztambulban
minden utca két végén és a közepén is fürdő van.
Kívül tiszták. Belül rohadtak. Mindent meg lehet venni.
Hatalmat, háremet, mindent. Lehetsz szpáhi, pasa, minden.
A sztambuli egyetemen filozófus-doktor is lehetsz,
hatvan aranypénz az ár. Ott már doktor boldog,
boldogtalan.

Reszket a bal lábam. Meg belül. Meg lehet
szokni. Mondják. Soha. Mire megszokom a félelmet,
már halott leszek. Titusz, a gyáva. Titusz, a
nem harcoló.

Játszottunk otthon, az udvaron. A szomszéd legényke
elvette a karikámat. Sírtam, kérleltem. Hirtelen
ütött meg. Az égre került a diófa. Felálltam.
Ökölbe szorult a kezem. Hallottam, ahogy dobog,
dübög a szívem. Nyeltem, csak nyeltem a könnyem.
Nem ütöttem vissza. Gyáva – sziszegte a szomszéd
Ákoska elém dobva a karikát a sárba, s elrohant.
Bementem, könnyes szemmel. Kölesleves-illat volt
a konyhában. Miért sírsz, Tituszka? – kérdezte Édes.
Megütöttek. S te? Hallgattam. Átölelt. Letörölte
a könnyeimet.
Gyáva vagy, fiam! – csattant fel apám hangja bentről.
Vissza kell ütnöd! Ha vitéz akarsz lenni, mint
mindenki! – Nem mindenki – szólt Édes… Mindenki! –
ordította apám. S aki
nem üt vissza, édesapám? – kérdeztem halkan.
Az gyáva, mondta apám, s átölelt.

Teremtő Istenem, letépték a zászlót a külső várfalról!
Bezárult a kör. Végünk lesz hamar. Csókolgatják
a széttépett lobogót. Átkozottak!

Cseng a fülem, remeg a lábam,
nyelem a nyálam. Félek. Élek. Félélek. Féléltem éltem
egészében. Mások éltek, én féléltem. Halottnak
viszont már egész leszek. Ha meg nem
csonkítanak. Szokták. Mondják. Mint annyi
mindent. De bizonyság?!?

Egy óra múlva mind halottak leszünk. Gyávák, bátrak,
szőkék, barnák, öregek, fiatalok,
sápkórosak és délcegek, mind, mind, mind.
Csak dadogok. Száradt, sebes az ajkam. Innék.
A kutak török kézen már. Mit fogunk
mi itt inni ezután?!? Ha nem öl le, szomjan halunk.

(Ordítás harsan, TITUSZ átfut a túlsó oldalra)

Ég a bástya. Felgyújtották.
A mieink.
Istenem, hova jutottunk egyetlen ostrom ideje
alatt? Parázslik minden körös-körül. Mint az
árulás még, rég, békeidőben.
Amikor a török még Sztambulban gondolt
ránk. Mint héja a naposcsibére.

A többszörös túlerő. Akik ellen harcolni
nem is lehet. Akik ellen harcolni
kell. Hogy lehet, ha nem lehet?!? Jó lenne tudni.
S még azt, hogy kik gyújtják fel a bástyáinkat?!
Belülről?! Kik élesztik
a lángot?!
Ennyi, tényleg ennyi áruló lenne közöttünk?!
S kinézetre ennyi jó arcú, igaz
magyar.

Gúnyoltak. Köpdöstek. Körbeálltak. Nem engedtek futni.
Titusz? Az mi?!
Dugonics?? Az meg mi?!
Dugonics, neve nincs! Dugonics, neve nincs! – röhögve csúfoltak
a szomszéd kövér kölykei. Aztán három a hatból elment
Sztambulba. Nem vitték.
Ment.
Még integettek a szekérről, sírva-nevetve, búcsút,
jöttek a levelek, aztán nem jöttek.
Hír is akként.
Azok már nem tudnak magyarul. A lelkük is
odaveszett.
Egyszer a nyelv, aztán
a lélek. Fordítva is igaz: elveszett már a lélek,
ha veszni hagyja a nyelvet.

Fahordókban küldik haza a sörbetet.
(Kiköp) Utálom. Édesebb, mint a méz. Azt nyalják a törökök
ünnepkor.
Tudnék jobbat. Sok az ünnepük, s a gyerekük. Mint a köles.

Akkor meg minek viszik a mieinket?! Ha nincs gyerek,
nincs ország. Ha nincs magyar gyerek,
nincs Magyarország.
Milliom kölök kellene. Mit milliom… Gyerkőc,
csemete, legényke, leányka.
Szerbül a gyerek gyétye. Az öccs meg batiz.
Szerbül.

Nagyanyámék szerbül beszéltek. Édesék félig szerbül,
félig magyarul. Én már szerbül alig. Magyarul
suttogok majd a földnek, ahogy hull majd, hull
kihűlt homlokomra.
Ha eltemetnek.
Mit mondok majd a keselyűknek, ha szemem gyémántját
csőrük lesi?! S milyen nyelven?! Magyarul,
csak magyarul.

Érti, megérti-e a harcmező fölött köröző keselyű a verset,
az egyetlen verset, amit még deákként írtam a szemináriumban,
s melyért deákónus uram megdicsért:
Homlokomból erdő nő ki,
Két szememből sötét széna.
Tenyeremből madár iszik,
Dalos madár, aki néma.

Kell menjek dolgomra. De az sincs hova. Ha nem egyéb,
a fejükre tojok. Kút, illemhely, mind török kézen.
Rájuk fogok ibrikálni. Fogják fel ajándéknak. Mit
ad Isten? Mintha fogyna a félelem
fonala. Ha jó irányból fú a szél, megöntöznék-tisztelnék
vagy tíz-tizenöt ebugattát.

A szél. Felénk fújja a pernyét. A szél a
törökkel tart… De hát a szelet Isten fújja. S ha Isten a
török kedvére fújtatja szeleit, akkor
mit várunk mi?!
Csodát?! Nincs csoda.
Csata van. Ostrom. Győzhetünk mi itt, ha elhagyott az
Isten?!

(Ordítás harsan. TITUSZ oldalra fut, kinéz)

Azok ott. A sík mezőn… A magyarjaim… A drága magyarjaim…
Átálltak a törökhöz. Török zászlót lengetnek. A magyart
bedugták a faruk alá.
Az ott, középen, fekete vértben… Ha jól látom… A nagybátyám.
Jól látom. Apám öccse. Szédülök… Nem is értem… Nagyobb
törökfalót én még nem is láttam. Ez állandóan törököt akart
aprítani… Önként állt a seregbe. S most
átállt. Öklét rázza felém. Lát, persze, lát ő is engem. Ha nem
vak. (Felemeli az öklét, integet)
Verné Isten őket!
Mit ígérhetett a török ezeknek?! Ha egyetlen áruló agyába
bekukkinthatnék utoljára…

Vaknak lenni. A csata közepén. Fehér bottal
botorkálni. Vagy süketnek… Félnótásnak… Gajdolni összevissza.
Énekelnek. Akik átálltak. Magyar
éneket. És én ezt hallom.
Magyar éneket énekelnek, és török zászlót lengetnek. És én
ezt látom. Vak vagyok én már. Süket vagyok én már.
Azt adatott látnom, ami megláthatatlan.
Bárha kibírnám.

Indulnak is már a déli kapu ellen. Mi indulunk önmagunk
ellen. Be’ hamar megfordította őket a szél. Azt támadják,
amit eddig védtek. Úgy váltanak tábort, mint más vadászkalapot.
Mit ígérhettek ezeknek, az Isten szerelmére?! Nekik adják a
Boszporuszt?! Vagy Magyarországot… Országot, aranyat, asszonyt?!
Háremet a bagzó magyarnak! Három háremet?!
Harminchármat?!

Magyarul ordítanak. Akik átálltak, magyarul biztatnak átállásra
minden magyart. Kórusban. S nem fordul ki
a szó a szájukból. Még énekelnek is. Magyar
dallamra, török szöveget. Vagy egy sort
magyarul, egyet meg törökül. Törökösítik a
legszebb énekeinket. Lefordították.
Illetve ki.
A zsoltárainkat, a falvaink nevét, a hegyeket, a
lányaink nevét, Laurából Leila lett, zeng a
zsoltár török szavakkal, s felettünk
lángol a déli ég. Isten törökül
micsoda?!?

Már nem látszik a bátyám. Hátrább állt! Vagy
vitték, hurcolták. Nem csillog fekete
vértje. Leöli, megkínozza a török. Kiböki
szemét. Nem marad semmi a keselyűknek. Ezek itt
nem is keselyűk, azok a hegyekben köröznek. Kitárja
hatalmas szárnyát, nem csinál semmit, s mégse zuhan.
Tartja a semmi.

Eltüntette a török az apám öccsét. Áruló, tehát
nem bízhat benne. Nem látom ellilult arcát. Itt holló
van. Meg csóka. Meg szarka. De alig.
Eltűnt bátyám, eltűntek
mind a madarak. Elüldözte őket a láng, a füst, a zaj.
A harc-robaj.

Jönnek majd újra a rajok. Lassan lepik majd el a
csatateret. Fekete madarak, veres-zöld mezőn, barna
várfalon. Lassan szállnak, ereszkednek alá. Totyognak,
holtról holtra. Csipegetnek, burrognak. Vannak. Mint mi.
Még.
Délen túl a nap. (Körülnéz) Csitul a csata?!
Sötétre csend lesz. Ha.
Mert, aki él, ha sebes is, még hangol. Édesanyját
szólítja. Asszonyát, kedvesét, kisfiát. Átkozódik. Káromol.
Papot hí. Vagy jő, vagy nem jő pap. Idő után csak
elcsendesül. Csak a madarak csőre kopog.
Kipp-kopp. Fényesek a gombok a mentén. Kipp.
Kopp.

Zabálnak. Imádkoztak, s most zabálnak. Azért a csend.
Ennék biza én is. Mit is? Levest, húsos levest, vadat,
fehér bort, nem is, vöröset, aztán…
Száraz fekete kenyeret rágtam tegnap. Meg egy kancsó
kútvizet. Tegnap még voltak szabad kútjaink. Ma ha
áldana Isten esővel.

Édes megmondta: ne menj, fiam, magyarnak.
Miért? – kérdeztem.
Büszkék, de nem boldogok. Mindenre büszkék,
semmitől sem boldogok.

Ordít a török: Allah! Allah! Ordítunk mi is:
Isten! Isten! S ha a kettő – egy?! Ha Allah és Isten egy
személy?! Csak másképp hívjuk őket?! Kire hallgasson
immár a Teremtő?! Törökre?! Magyarra?! Mindkettőre?!
Egyikre sem?! S ha hallgat is ránk, hogyan segít?! Kinek?!
Mi számít nálad, Uram?!
Ők többen vannak. Támadó férfiak.
Nálunk, nők, aggok is. Vajon
mivel számol inkább Isten?! A szívére hallgat inkább, vagy
az agyára?! Ha a szívedre hallgatsz, Uram,
megfordítod a csata sorát. Ha nem,
lesöpröd népemet a földről.
Mi Ő?!
Jóság, tűzeső, tengerár, szélvihar, lángkard?
Anyám keze lázas homlokomon.

Miért is élek én, ha Édes már halott? Édesapámat is rég
eltemettük, mellé citeráját. Megpendült, mikor
a sírgödörbe dobták, apám után. Akkor kezdtem
el sírni.
Rimánkodtam: miért nem úgy irányít Isten, hogy egyszerre
menjünk odaátra, kiket ennyi szeretettel áldott?
Vagy átkozott.

(Erősödik a csatazaj)

Hallod, Uram?! Lángesőt rájuk! Rajta, Istenünk, rajta! (Felnéz)
Semmi. Zuhan a láng, de a Napból. Törökre, magyarra, egyaránt.
Rajtuk turbán.
Rajtunk semmi. Ez is nekik kedvez.
Fedetlen fővel állunk itt.
Kardtalanul.
Holnaptalanul.

Holnap?
A hegyoldalban virágzanak a cseresznyefák. Alatta
halottak. Török, magyar vegyesen. Ha fúj a szél,
hull rájuk a cseresznyevirág.
Nyugszanak behavazva.
Isten: a halottakra hulló cseresznyevirág.

(Diadalordítás harsan. TITUSZ oldalra fut. Visszahátrál)

A nyugati kapu. Kinyílt. Nem magától…
Kinyitottuk. Belülről. Mi. Nekik.
Legalább három ember kell a kinyitáshoz. Száradna le
a kezük… Újabb három áruló. Vagy
háromszáz?! Háromezer?!
Többen lesznek, mint mi.
Lassan.

Átálltunk. Felgyújtottuk a saját bástyánkat. Kinyitottuk a kapukat.
Mikor ürül már ki a Sátán zsákja?!
Borítja ránk véres szennyét, s nem fogja le
kezét Urunk?!

Édes megmondta: fiam,
ez sosem boldog nép.

Ezek nem rekednek be soha. Üvöltenek
napkelte óta. S itt az ordítás közepén, én, Titusz,
a gyáva. Bárha állna mellém egy bátor. A gyáva
mellé bátor, a buta mellé okos, a lusta mellé dolgos,
összefogni… Lehet-e összefogni, ha a sereg harmada
átállt?! Nem lehet. S csak ezt lehet. Lehet-e a
bátrakkal beszélni?! Nem lehet. S csak
ezt lehet. Ha egyetlen bátor olyan okos volna, mint a
gyávák közül sokan, megfordíthatná
a csata sorát.

Vajha mellénk állna az Úr.
Egyértelműen, nyíltan. Végleg.
Mit szólsz, Urunk?! (Felnéz) Hallgatsz!
Holnap, ha a színed előtt állok, kérdezek majd.
Egyetlen kérdést… Miért halnak meg mind a barátaim,
Teremtő Istenem?!
Miért azok halnak, akiket szerettem?! Mikor fordul már
a kerék?! S egyáltalán,
Te forgatod?!
Vagy csak megpöccintetted az Idő elején, s most pörög,
pörög vakon?!
Pogány kérdés. Penitenciát róna rám a kanonok, ha megvallanám.
Isten: a kétségeim.

Remény csak: egyből az Úr elé. Lennebb Titusz,
lennebb! Ahova húznak a bűneim. Ahova húz, leölel
temérdek asszony, lány, cemende, lotyó. Szűz is volt.
Kettő.
Pokolba velem.

Már nem vacogok. Nem könnyes a szemem. Nem reszketek,
csak legbelül. Mióta megfogantam. Anyám is félt…
A falu is… S az ország?… Reszkető ember
egy félő országban vagyok.
A pokol, a lenti nem a gyáváké. Sem a mennyország. Nekünk,
gyáváknak védangyalunk sincsen.

Átvezetted Fiadat a vízen. Vezesd át népemet is
ostromon, áruláson… Vezesd vissza
önmagához! Lenne bár újra béke!
Hétfő reggel.

Ostrom van. Csoda nincs. Mondják, délben
Kapisztrán a bal szárnyon kiállt
egyedül.
Egyetlen ember, szemben
tízezerrel. Hiába lőtték nyilaikat, Kapisztrán
sértetlen maradt. Arcáról villámok szakadtak.
Az ottománok meg bőgve, vinnyogva, egymást tiporva rohantak
sátraik felé. Kapisztránnak haja szála sem
görbült. Amikor újra kiküldeni akarták, megtagadta,
mondván, hogy napjában csak egy csodára képes.
Könnyű Kapisztránnak?!… Neki villámokat szór az arca!
De nekem?!

(Nyílvessző csapódik TITUSZ mellett a falnak.
TITUSZ felemeli a nyílvesszőt)

Végre valami. Jel! Jeleztél, Uram?
Biztatsz? Figyelmeztetsz? Rémítesz?!…
Ha egy lépéssel arrébb állok… Tudnám már,
amit most még nem. (Elröpíti a nyílvesszőt)
Találd el azt, aki kilőtt!
Nahisz!

Ledobtam én is egy nyílvesszőt. Részese lettem
a harcnak. Egyre kevesebb, aki küzd. A java vív, de hátrál.
A hitük veszett el az ostrom alatt. Ki, mi adhat még
hitet? Mit kiáltsanak a kivont karddal rohanók?!
Isten, Jézus, szentek nevét, az országét… Nem kiáltasz le
az égből, Uram?!

Megkondulna Európa mindenik harangja.
Megdördülne az ég.
Viharos, forró szél támadna, fújná az ebadta törököt vissza az
anyjába, Ázsiába.
Lezuhanna rájuk az ég. Villámok csapnának le rájuk,
lángeső…
Csend van. Most már nem üvöltenek. Csak
ölnek. Villogó szem, suhanó kard, néma száj. Még
félelmetesebbek. A Sátán. S ő serege.
Bárha mi az Úré lennénk? Imádkoztam én
ahhoz eleget?! Sebes volt a térdem.
De ennyi elég?
Seregük a Sátáné. Őket a Sátán vezeti. Minket
az Isten néz. Annyian állunk seregedben, állj te is közénk,
Uram!
Szemük fénye veszne. Mi meg állnánk a falakon,
leeresztett karddal, kipirult arccal.
Végre győztesen.

Kezdődne másnap a leszámolás. Vérfoltos lenne föld,
mente, zászló, ország.
Mikor nézhetnénk újra egymás szemébe? Megkínzott, véreres
tekintetünkből mikorra tűnne el végre az eltörött
tükör? Magyar manapság nem néz magyarnak szemébe.
Vagy néz, majd kiköp.

Ki némán hal, ki hörögve. Ki átkozódva, ki
Istenre mosolyogva. Még nem láttam két egyforma halált.
Vajon az enyém milyen lesz?
Rögvest ideje itt.

A látóember mesélt odaátról. Aratáskor, tűz mellett.
Ugyanaz van, mint itt. Kinek semmi, kinek
minden, Tituszka. Ki oszt? – kérdeztem.
Megsimogatta a kobakomat. Már nem mosolygott.
Válaszát azóta várom.

Törökül egy szót sem tudok. Anyám, apám sem. Ők
persze ismerik a nyelvünket. Esténként át-átordítanak.
Mint a sakálok. Hogy adnánk fel a várat… S mi vissza.
Csúfat.
Lehet az is, a mieink ordítanak. A volt
mieink. Az átállottak. Az átkozottak.
Minket leöl.
Őket teszi meg elöljárónak a török.
S akkor vége Magyarországnak. Ha az országot olyanok
vezetik, akiket a török lök felénk, akkor ennek az
országnak vége. Széttéphetjük a térképeinket. Törlőt
téphetünk a zászlóból. S majd lobog, csattog a szélben az övék.
A lófarkos.

Bárha arcába csaphatnék egynek. Ököllel, ha karddal nem tudok
cselezni, vágni. Milyen is lehet arcába csapni valakinek?
Töröknek… Nem tudok én ütni, vágni.
Üssön más. Öljön más. Ordítson más. Maradok,
aki vagyok. Dugovics Titusz. A Dugovics szerb név. A Titusz
latin. Én meg magyar vagyok. Majd’ azt mondtam, magyar
vitéz. A vitéz harcol. Én gondolkodom. Mit lehetne
tenni? Kiharcolni, kikönyörögni, kialkudni…
Megmenteni, menteni. Tenni.

A kisgyerekeket tegnapelőtt kimentettük, hazafelé. A haza
felé. Bőgve indultak, integettek. Köztük lábalt a
fiam. Énfiam.
Ment, hátra se nézett. Sokra fogja vinni. Úgy jár,
mint én. Meg az apám. Kicsit kacsázva.
Nofene! Könnyem ered. A füst, a füst.
Égnek a bástyák… Szurok, széna.
Alig látszik a kékség.
Azon túl trónol az Úr. Ő lát minket. Mi nem látjuk Őt.
Mondta Káplán urunk. Most, itt jelen kell lennie az Úrnak.
Jelen vagy, Teremtőm?! Csak én nem látlak?! Ki válaszol?!
Kicsoda?!
Szél görgeti a fekete füstöt. Látszik, újra látszik az
ostrom. Látszanak a mieink. Látszanának, ha léteznének.
Elfogytunk. Punktum.

Ott balra… Úristen… Ott… Látom a gyermekkoromat.
Totyogok mezítláb otthon. Kerülgetem az udvaron a
tyúkszart, köveket. Hároméves sem voltam.
Ráléptem egy kiscsibére… Rángott a földön, sárga,
puha semmi… Zokogni kezdtem.
Édes ölbe kapott, bevitt a házba. Délutánra
lázas lettem, kihánytam mind az ebédet, reszkettem,
vacogtam, a talpamban éreztem az iszonyatot.
A megszűnő életet.
Este, a mécses fényénél Édes behozott egy sárga, pihés
kiscsibét. Letette az arcom elé az izzadságtól nedves párnára.
Ez az a csibe, Tituszka… Semmi baja… Nézd! Nem is sántít.
Megitattam a tenyeremből, s jobban lett! – mondta.
Felültem, a tenyerembe vettem, ráfújtam, csipogott.
Pillanatra meggyógyultam. Manapság is érzem néha
a talpamban azt a forró lüktetést.
Mintha pipacsra lépnék.

Az a varkocsos… Eszter… A kocsmáros vörös hajú lánya.
Az első szerelmem. Eszterlánc, így becéztem, szólongattam.
Futottunk a búzamezőn. Nyárban.
Én elöl, Eszter utánam, utolért, elkapott, leestünk,
megcsókolt. Becsukott szemmel. Őszibarack
ízű volt a csókja.
Nyitva volt a szemem. Láttam a vörös lángsátor-
haját. Körötte a kékséget. Megállt a szívem,
egy pillanatra. Boldogságtól.
Azóta is kihagy, amikor boldogság szakad rám.
Ritkán hagy ki.

Forró, fojtó fergeteg volt az ölelése. Mintha a
Vezúvot öleltem volna. Mohaágyon fogadott
magába. Őrjöngő násztáncba varázsolt. Felkiáltottam
a csillagokra. Nem válaszoltak.
Irigyeltek. Verejtéke csillogott homlokomon.
Az enyém meg övén. Soha szebb éket nem láttam
asszonyon.

Elment egy obsitossal. Évekig szerettem a hiányát.
Azóta is, ha vörös hajú lányt látok,
keresztet vetek.

Aztán az Annák. Volt vagy három. Anna, Annácska, Ano.
Szerb is, magyar is.
Barna volt mind a három. Meleg, puha, mint a dióbél.
Egyikhez szombaton jártam. Másik kettőhöz
vasárnap. Vagy megfordítva. Nagy
természete van, mint az apjának – mondta Rebi, a bába.

Nehezen szült engem Édes. Mintha
tudta volna, mi vár a fiára. Az
egyetlen kisfiára. Meglett ember voltam, s még mindig
kisfiamnak, Tituszkámnak szólított, s dugdosta
zsebembe a krajcárait.

Elment örökre. Apám után. Lelassult,
mosolygott napestig, lassabban vitte hátra a virágot
a sírra, s eltűnt szeméből a csillogás. Miért
éljek én apátok nélkül? Merre nézzek, ha őt már nem látom?
Nem volt, ma sincs válaszom.

Ha leköpök, biztosan törökre hull. Itt rohangálnak a
létráikkal a lábaink alatt. Nincs nyálam. Égek belül.
Ez már a pokol melege volna? A lélek zuhan, vagy ballag?!
Pokolba, purgatóriumba, mennybe? Nem tudom. Okosabb
vagyok, mint a többiek, mert tudom, hogy semmit sem
tudok. Mit viszek át?
Magammal viszem magamat. Punktum.

Az ott, fehérben… A feleségem, Klára.
Kaláris. Hol szerettem, hol nem, évekig. Fiút szült.
Kettőt. Lány nem adatott. Pedig a lelkem vágyta.
Dédelgettem, kényeztettem volna. Faragtam volna
Bubát. Nem fakardot. Bubát, szoknyásat, fejkötőset, piros orcájút.
De nem adott a Fennvaló. Csak két rosszcsont legénykét. Elvitte
őket a járvány. Az asszonyt is elszólította az Úr. Maradtam, mint
az ujjam. A temetőből jövet meggörbedt a hátam. A lelkemtől.
Aztán egy vásárban dinnyéket árult egy lány.
Falumbeli. Tőle lett Tituszka. Akit tegnap
kimentettünk. Ment, vissza se nézett. Szívem szakadt bele.
Esztendőre elfelejt. Hangomat, ingemet, ütésemet a
popsiján. Mi marad: volt apám?

(Csatazaj, üvöltés)

Beszakadt az északi kapu. Bírta, amíg bírhatta. Amikor nem bírta,
beszakadt. Mint a lelkünk, testünk,
izmaink. Bírjuk, amíg nem bírjuk. Ezt teszi ez a nép,
amióta az eszemet tudom. Bírja, amit nem bír.
A kibírhatatlant. Éljük a megélhetetlent. Meg is
szoktuk. El sem tudunk képzelni más életet. Élünk,
mint hal a parton. Kifogott minket a Legnagyobb Horgász,
s ledobott a partra. Nem kellettünk neki. Sok a csontunk.
Nehéz minket főbe verni. Még a sütőben is rángunk néha,
sikoltoznak a szakácsnék.
Vagyunk mi is Isten választott népe.
Kiválasztott a boldogok közül.

Vérfolt leszek. Földön, várfalon.
Fogoly nem. Idős embert nem visznek
Sztambulba!
Oda fiatal kell. Aki áttörökíthető.

Tituszka, ha megnő. A harcolni is, gondolkodni is tudók.
A romlatlanok. Ha meg nem romlanak addig. Ha össze nem
zavarodnak. Ha lesz magiszter. Ha lesz magiszter
és skóla. Jó magiszter és jó skóla nélkül nincs
remény. Remény nélkül nincs ország. Egy remény
nélküli ország egyszerűen kifordul
önmagából. Ahogy a beteg szájából kifordul a kenyér.
Ha nincs, ami itt tartson,
elmegyek. El innen. Bárhova. Futottak, futnak is,
gyalog, lovon, szekéren.
Tengeren.

Tengert nem láttam soha. Mint a sivatag, olyan – mondják.
Csak zöld és mozog. Vagy kék. A tengerben fürdik
Isten. Ránk gondol s
ömlik a könnye. Attól sós a tenger vize.
Egyetlen csepp Istenkönny…
Miért sír? Tud valamit?! Eldöntött
mindent, s most sirat?! Sír, mert nincs más választása?!
Neki, őneki sincs már választása?! Eldöntötte már
magyarjaim sorsát?!
Törökké lesz minden? Városok, vászoncselédek, vadak, erdők?!
Tíz, húsz, ezer évre? Vagy csak egy szempillantásra. Amíg
kimondom: Ámen. Vagy Allah Akbar!

Teremtőm! Magyarul üvöltünk újra!
Van még hangunk?! S ki kiált?! (Oldalra fut, kinéz)
A teremburáját! Ez már igen…
A belső udvar déli részéről kivertük őket.
Fia török sincs már arra. Csak a hulláik. Meg a
Hörgő sebesültek. Gyolcs, víz, ecet kellene. Felcser, orvos.
Ők leölik a sebesültjeinket. Mi nem. Isten nem engedi.
Allah igen.
A kettő mégsem egy?!

A déli kapu szabad. Bezárult. Ott most már nincs török.
Ez egy diadal. Kicsi, de a mienk. Ordítani kéne, örömmámorban,
s küzdve rohanni tovább, tovább. Állok.
Nincs már hangom.

Lehet-e nekem nagyobb tét, mint önmagam léte?
A kisfiam, a kereszt a feleségem hantján nem tét?!
Vagy csak nekem az? Magamnak halok, ha halok?!
Én, aki másokért éltem?!

Ég egy ember.
Meggyulladt a mentéje. Vagy a kaftánja. Vagy magyar,
vagy török. De ég. Lángol, ordít, hörög, visít.
Hogy rohan a többiek felé… Azok meg előle.
Nehogy meggyulladjanak ők is. Szemét védi, orcáját.
Ráng, mintha táncolna. Ha vásárban látnám, nevetnék.
Most ráng a földön, keze földet kapar, karmol. Most leöntik
egy cseber vízzel… Füstölgő, vérző rongykupac lett
teremtményedből, Uram. Már nem is ráng. Oda ez is.
Punktum.

Volttá lett.
Volt fakardja, falovacskája, karikája, édese, apója.
Most bűzlő rongykupac. Török? Magyar?
Mindegy… Mindegy?! Eretnek gondolat.
Ha mindegy nekem, Uram, hogy a halott török-e vagy magyar,
akkor miért harcolunk mi itt?!
Könnyes a szemem, ha haló törököt látok?!
Rosszabb hazafivá lettem, én, itt, a csata során?!
Magyar vitéz sajnálhat török halottat? Ha a lelkemben
szánalom, akkor… Akkor, Uram?!

Ismertem jó törököt. A falu szélén lakott.
Juszufnak hívták. Mézsert árult a vásárokban. Felesége
volt, meg szamara. Bárhol érte a dél, letérdepelt, imádkozott,
rongyos szőnyegen. Vagy harminc éve a mézseres hordói
előtt térdepelt, imádkozott, odaosontunk mi, gyerekek, s kézzel
mertük az édes levet. Habzsoltunk halkan, az édes lé csorgott
lefelé a pofánkon.
Juszuf hirtelen felült, mi megdermedtünk.
Ha kértek, adok – mondta, s akkor vettem észre,
hogy török létére milyen kék a szeme.

Juszufot szerettem-e vagy a mézserét? Vajon van
török, aki magyart szeret?! S van magyar, aki törököt?!
Öldököljük egymást, vakon. Mi lenne itt, ha egyszerre mindent
és mindenkit elborítana a szeretet tengere?!… Nem vér
folyna, mézser. Zene szólna, nem hörgés.
Mosolyogva nézne Ő.

Átkozódna a Sátán. Ha látná.
Isten engedi a Sátánt látni?! Vagy neki már nem kell
engedély?! Belelát kunyhóba, ólba, kastélyba?!
Nincs titkunk a Sátán előtt?
Sátánidő, Sátánzene. Az ő nótáját fuldokolják
a meghalók. Hallgatja Isten a Sátán koncertjeit.
Minden csatában lecsukló sírása, sikolya, üvöltése
egyetlen kórus, mit Őkelme dirigál.
Lesz vége immár?!

Még egy kaput visszaszereztünk. Kettő övék, kettő mienk.
Kivertük őket. Dél és észak a mienk újra. Most kellene
friss erő. Nyilak, szurok, vitézek. Friss víz, hűs szél,
pihent seregek. Védekezés, támadás.
Ravasznak kellene lenni, mint a róka, síkosnak, mint a hal,
hangosnak, mint az oroszlán.
Visszaszerezni. Megtartani. Megtartani.

Lebontottak több száz templomot.
Minaretet építenek helyükbe. Mindenütt szurkálják az
eget, országszerte. Visít napjában többször a müezzin.
A templom a legnagyobb ellenségük. A lelkünkre
fáj a foguk. Az a sárga. Megint fullaszt a
gyűlölet.

Veri egymást két pajzsos, buzogányos… Vérzik mindkettő.
(Ordít) Gyerünk, fiam! Üsd, vágd, nem apád!
A homlokát! Védd magad, fiam!
No, ezt leverték.
Ha az volt a magyar vitéz, akit én annak hittem. Eggyel több
árva az országban. Törött tükör tekintetű. Az árva
másképp néz. Futnak a gondolataim, mint hullámok
a tengeren, amit nem láttam soha.

Szép lehet pedig. A tenger.
Ahogy meztelen asszony lépdel befelé. Esteledik,
sötétkék már a tenger vize, lépdel az asszony lassan,
puhán, hátranéz, nevet, már derékig ér a víz, mellig,
csillag fürdik a kulcscsont gödreiben…
Itt döglöm meg. A kurva életbe!

No, csúful kezdek beszélni. Nem jól van ez így.
Rosszul áll a szénám… A szénánk.

Lángol az istálló. Ég a szénánk.
A lovakat kimenekítettük. Az embereket nem.
Itt ért minket a török. Vártuk őket.
S jöttek. Átkozottak!

Milyen is lenne egy töröktelen világ?
Milyen volna egy szabad ország?!
Milyen is lenne, Uram-Teremtőm,
egy szabad országban békében élni?!
Vagy egy békés országban – szabadon?!

Rab élet, rab halál?

Ismét teli a várfal csürhével. Mennyi színes
turbán. Veres a legtöbb. Meg sárga… Türkiz.
Ezt meg róluk nevezte el Európa, a művelt Nyugat.
Színt neveztek el a veszett kutyákról…
Ki-kirontanak Ázsia-ólukból, s megugatják Európát.
Az meg színt nevez el róluk. De nemcsak ugat a
török kutya. Harap is.
Országrészeket mar magának, királyságokat csontoz,
pasákat nyálaz fölénk.

Ők meg minket legyaurkutyáznak!
Mi ugatunk, mi morgunk, mi hódítunk,
mi nem fizetjük a sarcot, mi sandítunk Nyugatra…
Más skólában ezt tanulja a török gyerek.
S ha ezt verik bele, mikor fog embernek tartani
engem?!
A mást?! A másikat?!
Ott kezdődne, ott kezdődhetne minden, ha a másikat úgy nézném,
mint önmagamat.
S ő magát nézné úgy,
mint engem.
Gyaur kutya, török szelindek. Most így süvegeljük
egymást.
Skarlátvörös a mező, ameddig ellátok,
körös-körül.
Madarak gyűlnek. Ez most így van.
Így volt, így van, így lesz.
Mindhalálig… Énhalálomig.

(Balról befut egy nagydarab, izzadt, turbános török. Kezében lófarkas zászló.
Helyet keres, ahova letűzze. Meglátja TITUSZT. Megdermed.
TITUSZ sem moccan. Most csend van)

TITUSZ Vigyorogsz? Nem sokáig!
AZ A BIZONYOS TÖRÖK Nem tudi magyari.
TITUSZ Sebaj. Miért jöttél?! Miért jöttetek?! (AZ A BIZONYOS TÖRÖK előhúzza a tőrét)
AZ A BIZONYOS TÖRÖK Nem tudi.
TITUSZ Majd megtanulod. Majd megtanuljátok… Gyere közelebb, Juszuf!
AZ A BIZONYOS TÖRÖK Nem Juszuf. Emir.
TITUSZ Akkor jövök én, Emir. (TITUSZ elindul AZ A BIZONYOS TÖRÖK felé. Kitárt karokkal, derűs arccal, lassan lépdel. AZ A BIZONYOS TÖRÖK leengedi a tőrét, hisz TITUSZ fegyvertelen. TITUSZ átöleli AZT A BIZONYOS TÖRÖKöt. Elrúgja magát a faltól. Lezuhannak. Hallatszik, ahogy a két test a földhöz csattan)

TITUSZ (tagoltan, érthetően szólal meg) A cseresznye nem is
júliusban… Semmi… Az ugrás értelme… Semmi…
Ha minden magyar leugrik egy törökkel, az kevés.
Harcolni kellett volna tudni. Késő.
Ez már a forró, nándorfehérvári föld.

Vége