[Látó, 2005. december] 

(Györgyi Annának)

látom, ott jössz, kezedben bot
arcodon kacaj
mit már nem tör a jaj
a fénytelen komorság bélyege
minden magyar együttes szégyene

mondtad: „Légy fegyelmezett!"
de a betegség sem nekem, sem neked
nem kegyelmezett
hiába bámulok meleg vízsugár felett
a semmi ágán ettük meg szívedet

oly társtalan, oly abszurd a lét
íly szók is szalonképesek:
„hé haver, virítsd mán a lét!"
a bokron a virágok feleslegesek
tarol a közhely és a középszerűek

irigyellek, barátom, és meghajtom a fejem
remegve írok, remeg a kezem
mert mindenki rólad ír, szól, megjelentet
száz barátod lett hirtelen, de egyik sem sír
mert százéves lettél és ez mindent elbír

hordoznak, mint egy szentet
balzsammal, olajjal felkentet
díszes, színes fáraót
arról kevés a szó, hogy sose ittál kakaót
és magányosan, rettegve élted a valót
és mégis! TE mindig voltál, vagy és leszel
és minden kor más doktorokkal kezel
én csak annyit kérek
légy nyugodt odaát, odakint
békák ringatnak gyerekként megint

2005. 07. 14.