[Látó, 2005. december] 

Kasszandrosz, Antipatrosz fenségesült fia,
Makedónia pompakedvelő királya
hívott Pellába engem, a krétai Gnósziaszt,
ki egykor Sziküónban, majd Epheszoszban s Kószban
a könnyed Apellész keze alatt tanultam
rajzot, új festészetet s a díszítés finom művészetét.

Tudom, miképpen kell a Szépséget magát
a szellem fénye által léttel telítve megszerkeszteni –
úgy, hogy a részletekből is kiragyogjon az égi mérték,
az összhang és az arányok áhított tündöklése.

Vázák, halotti urnák, ivóedények oldalát,
uralkodói sírkamrák s lakosztályok falát
már sokszor dekoráltam én Diónban és Aigaiban is,
de főképp színes kavicsokból szerettem én kirakni,
csiszolt, apró kövecsből tervezni álmodott összképeket.

Kasszandrosz a fölújított pellai palotába
s jó néhány környező lakóház számára
(termekbe, ebédlőkbe, könyvtár- s hálószobákba)
rendelt meg tőlem akkor pár titkosabb falfestményt
és pontosan tizenkét (éppen divatba jött) padlómozaikot.

Főleg Héraklész hősi tetteit, nagy hódításait
kellett hát fölidéznem, s később a részeg kentaurokat,
aztán Heléné elrablását, az amazónok harcát,
Akhilleusz halálát – meg más ilyesmiket
ajánlott figyelmembe Kasszandrosz, Antipatrosz fia.

Hosszas, kínos, de szép volt, míg véghez vittem mindent,
s a kértnél többet is még, mert úgy tartotta kedvem,
de mind között a legszebb egy ifjú Dionüszosz,
egy örömömre szolgált, gyönyörű Dionüszosz –
párduc hátán lovaglón, hajlékony, égi testtel.

S ennél is teljesebb tán, érzékibb két remekmű,
egy oroszlánvadászat meg egy szarvasvadászat,
lelkemből lelkedzett két igaz, hellén varázslat:
Alexandrosz és Héphaisztión, amint együtt vadásznak,
hol szörnyű oroszlánra, hol törékeny szarvasra támadnak,
Héphaisztión és Alexandrosz, tomboló fiatalságukban –
együtt, csupaszon, megfeszülten a meztelen csillogásban.

(1913. szeptember 27-én)