[Látó, 2005. december] 

Kérdezett: Gergely Tamás
Válaszoltak: Hervay Gizella szövegei és Balázs Imre József

1. Legutóbb, ugye, Hürkecz az Űrlap-montázs végén, hason fekve a Vasas-klubban, felolvastad az utolsó, az előadás számára írt utolsó sorod: „te mondod tovább!", s a pohár bor után szétszéledtünk; minket a büdös menza várt meg a falusi tanárkodás, téged Budapest… Akárhogy is vesszük, otthagytál bennünket, egyikünk-másikunk úgy élte ezt át, hogy elárultál… Mi erről neked a véleményed?

Hazulról haza. Ez lett a címe egyik szövegemnek, „öninterjú", ami aztán kézről kézre járt. Több helyen meg is jelent. Ne felejtsd el: én Makón születtem. Más kérdés, hogy a „hazulról haza" is önáltatás. Talán közelebb áll a valósághoz ez a másik alliteráció: „szükséghazában szükséghalott".

2. Hozzád a „magyarok" vagyis a magyarországiak „japánul" szóltak, erről írtál, tudjuk, hiszen igyekeztünk elolvasni minden megjelent sorod, mi „japánul tanultunk", Hürkecz egy orosz-japán szótár segítségével, mivel Kolozsváron mást nem kapott, majd Stuttgartban, s újabban Düsseldorfban, én Stockholmban tapasztaltam meg az idegenben való idegenséget – gondoltál valaha arra, hogy befolyásoltál döntésünkben bennünket, felelősséggel tartozol tehát, hogy az egyéni tett felér egy versciklussal?

A vers befolyásol, a tettek is befolyásolnak, ez a természetük. Azzal kapcsolatban viszont, hogy engedjünk-e a befolyásnak, választhatunk. Ha van rá időnk. Ennek a választásnak a felelősségét nem vállalom. Itt vannak például ezek a réges-régi mondatok: „Másokat megváltani! Milyen hamis és naiv mese. És milyen gőgös és hazug humanizmus! Mennyire megaláz mindenkit, akit meg akarnak váltani! Aki másokat megváltónak tart, az nem veszi komolyan önmagát sem. Az emberek ugyanis csak saját erejükből, saját érzéseikkel tudnak megbirkózni a dolgokkal. Ne exponáljunk nekik érzéseket és gondolatokat, ne kényszerítsük őket szellemi gyarmatosításra! Végezzük a magunk dolgát, birkózzunk meg a világgal – s ha ezzel önnön lehetőségeikre döbbentünk másokat, akkor többet tettünk." Ide illenek, nem?

3. Most már megmondhatod – mi fájt jobban: a fordított zuhanás a balladák földjén vagy a magyarok japán dialektusa az újabb otthontalanságban?

Mást vártam, több otthonosságot a sok idegenség után. Mintha a közös nyelv mindent megoldana, pedig az önmagában nem elég. Lehet, hogy mindenki a saját, egyszemélyes nyelvét beszéli? „Én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj." És ha te mondod?

4. Bodor úr annyira tapintatosan fogalmazott arról a bizonyos „rög"-ről, hogy nem tudtuk meg, amit a Levél a föld alól sejtet… mi az igazság?

A vers nyelve a sejtetésé, ez az igazság.

5. Arról szólj, mi történt a „harmadik honfoglalás" után? Milyen az élet a „mennyei albérletben"? Számon kérted az Úrtól gyávaságát?
A „mennyei albérlet", amelyről írtam, a találkozások helye volt: „itt laktok nálam ketten / mennyei albérletben / mintha mindnyájan élnénk / létra fokán ülnénk". És talán vidám is, egy kissé: „lopnánk egy kolompot / ráznánk a bolondot // és egy jót nevetnénk / így ütnénk el az estét".

6. Biztosan tudod: Mária, akihez utolsó zsoltáraidban fordultál, éjces, át fogod most írni a verseket?

Elég kegyetlen voltam vele így is: „fateknőben mos Mária / vízszintesen már József is". Vagy: „Mária hanyattzuhant / a kútnál vödörre fagyva."
Szerintem rosszul tudod: közben már meg is halt.

7. Megszűnt az áldozat-szerep, a „kitérdelt őrület", melyben te tőmondataid fogalmaztad, változtatsz akkor a stíluson? Másrészt meg fölöslegessé vált a váteszi szerep, nincs akinek „félreverni" magad, magyarán…

Az az áldozat-szerep valóban megszűnt, de a világ mindig gondoskodik arról, hogy újabb ruhákban, jelmezekben, szerepekben termelődjenek újra az áldozatok. A fájdalom élességét más-másképpen viselik el az emberek. Ha egy szökőár elragadja valakinek a gyermekét, vagy egy autóbuszon felrobbantják valakinek a társát, a fájdalom csontig hatol. A versek nem csökkentik ezt a fájdalmat, legfennebb kiüvölthetővé teszik.

8. „Kútbalökött forradalom"-ról írtál – mielőtt még elképzelni sem mertük azt, mondd, honnan tudtad…?

Nem tudtam. Egyszerűen beszéltem róla, mint amikor az éhes ember nagyon pontosan igyekszik elképzelni az ennivalót.

9. Kérdés: félve teszem fel – elmarad akkor ma is a Feltámadás?
Megint csak az általad idézett vers szavait tudom visszafordítani a kérdés éle felé: „kivezénylem / emlékeimet // de csak a visszhang / hátrál vissza / a jövőbe". Honnan meséljük tehát a történetet?

Onnan, ahonnan vissza tudunk emlékezni, hogy valamikor régen volt egy feltámadás? Vagy onnan, ahonnan még várakozunk rá? Teljes vallási rendszerek kérdése ez.

10. Mondjuk, hogy „aláírjuk a szemedet", én is, Éva is, Márió is, a monográfiaíró BIJ is, sokan, bizonyára mindannyian, akkor most boldog vagy? Megnyugodtál?

Jobb nektek, ha nyugodtnak képzeltek el? Vagy a szenvedésre akartok emlékezni?