[Látó, 2005. december] 

(Vári Attila: Sztálinvárosi idill. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.)

Vári Attila 2004-ben megjelent kötete minden bizonnyal megdolgoztatja olvasóját, többféle trükk, eszköz segítségével az olvasói értelmezés megnehezítésére törekszik. Ez a szerzői gesztus nem negatív tulajdonsága a könyvnek, hanem éppen ellenkezőleg: az író feladat elé állítja az olvasót, ezáltal kialakul a szöveg és az olvasó közti párbeszéd. Nem olyan kötettel van dolgunk, amelyiket könnyen át lehet futni, egyszerű rutinolvasás révén. Alapos, kitartó és figyelmes olvasás nélkül el sem lehet igazodni e kötetben; az olvasóban még a cselekmény sem körvonalazódik, ha nem tartja be a Sztálinvárosi idill olvasási szabályait: lépésről lépésre követni a szerző rejtett, ám helyén való utalásait; a történeteket, amelyek gyakran egybemosódnak, mindig a kötet első művéhez kell viszonyítani.

A kötet fülszövege, amelyet Orbán Kinga írt, a filmművészethez közelíti Vári művét, pontosabban Menzel és Kusturica filmjeit említi. Az írások (amelyeket egyelőre nem sorolunk egyetlen műfajba sem) kapcsán hangsúlyozza a groteszk, abszurd jelleget, amelyet a kelet-európai léthelyzet leképezése tesz lehetővé. Vári prózáját „látni kell" – írja Orbán, a szövegnek nagy vizuális ereje van, ezt a jól elhelyezett, megszerkesztett képek és helyzetek biztosítják.

Vári Attila Sztálinvárosi idilljének irodalmi kontextusa Hrabal, Bodor Ádám és Rejtő Jenő műveiben keresendő – olvashatjuk a fülszövegben. A kötet több kultúra (román, magyar, örmény stb.) egymásmellettiségének lehetőségére vagy hiányára keresi a választ, a 20. század második felében játszódik, emberi sorsok alakulását villantja fel, az író a társadalom minden szintjét átfogja: a vizsgált skála a prostitúciótól a kommunista világban magas funkciót betöltő egyének szférájáig terjed, gyerekek és felnőttek világképe is elemzésre kerül.

A szövegek közötti összefüggések kiépítése érdekében gyakran vissza kell lapozni, ellenőrizni kell, jó úton haladunk-e a kötet világának elemzésekor, mert a szerző gyakran kibillenti az olvasót az értelmezés folyamatából. Erre már az előszó első mondata is jó példa: „Ma már kiment a divatból az előszó, mint ahogy kimentek a divatból azok az emberek is, akikről írok." Az utolsó mondata pedig: „Ha jól egybevetem emlékeimet a valósággal, talán nem is az előszó, hanem én mentem ki a divatból." Az (ön)irónia is az olvasó „munkáját" nehezíti, mert ha kiment az előszó a divatból, akkor az Előszó című írás is novella vagy a regény része.

Az előszónál maradva meg kell említenünk, hogy Vári kijelöli művének idejét: az 1956 körüli évek. Nem véletlenül kerül említésre az 1956 körüli időszak épp a könyv elején, hiszen a címet, a Sztálinvárosi idillt – és ezáltal az egész szöveget – magyarázza: 1956 körül Brassó hivatalos neve Sztálinváros volt. Az akkori világ kapcsán a beszélő (ön)életrajzi adatokkal is szolgál, például elmondja, hogy tizenegy évesen kicsapták az iskolából. Az előszót joggal tekinthetjük a történet részének, főleg, hogyha a Kettőskereszt című írás felől próbáljuk meg értelmezni a cselekményt. A Kettőskereszt utószóként is szolgál, ezt Vári már a címben jelzi: Kettőskereszt (avagy magyarázó utószó e kötet értelméről). E három fogódzó segít a kötet értelmezésében: a fülszöveg, ami olvasói nézőpontot jelenít meg, az elő- és utószó pedig a szerzőét. Az előbbi kettőből már idéztünk, az utóbbiban a történés idejéhez Sztálinvárosnál tágabb helyszín is társul: „Ez a város, amelyről el kellett mondanom mindezt, Kelet-Európában volt. Jelenleg egyik ismerősöm nagymamája őrzi egy süteményes dobozban, régi fényképek, orvosságos üvegcsék, gyászjelentések és egy sárgult térkép társaságában."

Az elbizonytalanítás eszköze lehet az álom is, főleg akkor, ha „kollektivizálódik" és egy egész város álmodja magát bele az 1598-as évbe. Az utószóban a szereplők beszéde polifonikus, vagyis mindenki vélekedik az álom-storyról, de a szerző nem fogja át a beszélők szólamát. „Azon a kora reggelen olyan hangulata volt a városnak, mintha mindenki ugyanazt a szörnyűséget álmodta volna." „Egészen biztos, hogy nem ezt álmodta a város, mert idősb Janis Eleodor nyugalmazott matematikatanár véleménye szerint, annak [...], hogy kollektivizálódjon az álom, akkora a valószínűsége, mint annak, hogy a földön belül van egy hold, de éppen ellenkező irányba forog, mint a látható másik." Az olvasó homályos képet nyer így a történtekről, hiszen az álmodó városlakók esete az eddigi, kialakított olvasási stratégiát is átírja: lehet, hogy álmodtak a szereplők, vagy éppen maga a szerző írt álmában, esetleg megálmodta a történetet, és így az olvasó által választott értelmezési pont a könyv végén megváltozik, az álom lesz az a viszonyítási pont, ami felől vissza lehet olvasni a szöveget.

Az előszó és az utószó 22 írás keretét képezi. A fentiekben tartózkodtunk az írások műfaji besorolását illetően. Biztos, hogy prózával van dolgunk, de, hogy novellák sorozatát vagy regényt olvasunk, azt nehéz eldönteni, hiszen a szövegek több szinten kapcsolódnak egymáshoz, sőt, egymásra is utalnak. De talán a novellakötet megnevezés jobban illene a könyvre, a fülszöveg is novellaként írja le az egyes szövegeket, és a szerző sem tagolja a kötetet úgy, hogy jelezné a(z esetleges) fejezetek számát, tehát inkább novellákról van szó. A kötet második darabja (ha az elsőnek az előszót tartjuk), A szem fejezetekre van ugyan bontva, és a leghosszabb, de azáltal, hogy az utána következő novellák címeiből jó néhányat már magába foglal, tartalmilag is utal rájuk, a novellasorozat összefoglalója. Ez a kötet súlypontja, mert Vári többféleképpen villogtatja szövegírói stratégiáit, és utalás történik a többi novellára. Ebben az írásban jelen van a perspektívaváltás (például macskaszemmel és emberszemmel bemutatott világ tárul elénk). A szöveg a szövegben effektust – a beszélő én arról szól, hogy hogyan íród(o)ik(tt) szövege – is megtaláljuk itt. Többször beleírja ebbe a szövegkorpuszba a további novellák egy részének címét, például Isten báránya (még az oldalszámot is előre jelzi: 86.). Borotvált sündisznó: novellát ír bele a novellába – az elkülönülést jelezve kurzívval írja az egyiket. Magára A szem című novellára is hivatkozik. A szem tartalmazza az őt követő novellák szereplőinek nevét, és jellemzésükben elkezdődik a életkörnyezetük kiépítése.Többek között Krámer Bubi, Dani, David Potocki és testvére, Pataki Ábrahám is jelen van. Élettörténeteiket a beszélő énnek a múlthoz való nosztalgikus viszonya szövi át. A beszélő én szemszögéből és érzelmi viszonyulásaiból alakul ki a szereplők világa és aprólékos jellemzése.

A novellák stílusát és nyelvezetét vizsgálva a könyv egyik névtelen szereplője A szem című novellában így szól a kötetről: „Alapvetően minden írásban benne van a proletárirodalom lehetősége, bár én az Ön helyében ezt nem közölném le sehol, mert olyan mondatokat, világnézetileg olyan tévutakat rejt a szöveg, nem is rejti, hiszen explicite ki is mondja, hogy később talán szégyenkezni fog miattuk. Nem beszélve az obszcén, sőt pornográf leírásokról…" Az idézet jól példázza az irónia szövegbeli fontosságát, hiszen a kötet novelláinak beszélői „nem tartják be" az idézetben elhangzott utasításokat, és a Vári-novellák abszurditása és groteszk volta egyenesen izgalmas olvasást biztosít többek között az irónia, a plasztikus helyzetleírások és az olvasót elbizonytalanító technikák révén. A novellák fogyatékosságának a hosszú mondatokat tekinthetnénk, hiszen elvész bennük a jellegzetes, kihangsúlyozandó momentum. Például a következő idézetben: „Többnyire katonák dolgoztak az építkezésen, s katonaszakácsok főztek az ifjúsági munkatáborra is, de rendszerint a zászló őrizőjét küldték el valamiért. Ecetért, sóért, vagy csak azért, hogy mondja meg az úton dolgozó katonáknak, hogy káposztaleves lesz, mintha nem az lett volna már hetek óta az ebéd, s amire visszatért a nyomorult, már nem volt zászló, lelopták az árbocról, s este a lobogó levonásának kürtjeles parádéján, a károsultnak el kellett mondania, hogy nem volt eléggé éber, s hogy kárt okozott a népi demokráciának." (Ájágó Eleonóra)

A kötet több, mindenkoron aktuális kérdést is felvet, ilyen például az egyén-társadalom kapcsolata, a különböző nemzetiségűek – magyar, román, örmény stb. – együttélése vagy maga az írói helyzet a társadalomban és az írásban mint a mű létrejöttének folyamatában. A Sztálinvárosi idillt olvasva az 1956 körüli évek világképe rajzolódik ki. Vári gyakran iróniával szövi át a leírt élethelyzeteket, néhol pedig nosztalgiával közelít a kor embereihez, amelyek kortársai voltak vagy lehettek volna (a döntés az előszó fiktív vagy nem fiktív jellegétől függ). A prózakötet irodalomtörténeti elhelyezését illetően a kritikának nehéz dolga lesz, hiszen nem könnyű eldönteni, hogy regényt olvasunk vagy novellák sorozatát, de mindenképpen érdemes figyelni, miként kanonizálódik majd Vári műve.