[Látó, 2005. december] 

(Orbán János Dénes: Orbán János Dénes legszebb versei.
Ab-Art, Dunaszerdahely, 2005.)

A rangos szlovákiai magyar könyvkiadónál megjelent kötet válogatás a költő eddigi (a kötet szerkesztéséig) megjelent verseiből. Hogy milyen rangú költészet ez, az is bizonyítja, hogy a válogatás során kevés verset kellett kihagyni az eddigi életműből (legalábbis, ami a szerelmi lírát illeti, hiszen a kötet koncepciója láthatóan ezt a műfajt célozta meg, és mivel OJD költészetében legterjedelmesebben a szerelmi líra van jelen – eddig mindenképp –, a kimaradt versek mégsem számosak). De ha szinte minden itt van, akkor mi értelme volt a válogatásnak, miért nem adták ki ismét az eddigi köteteket? A kérdésre többféle válasz is adható. Az egyik, nem leplezetten irigykedő és rosszindulatú, az volna, hogy egyszerű vásári figyelemfelkeltés volt a cél. De még ha így volna is, tény, hogy a magyar líra (és nem csak) egyik legeredetibb, legsokoldalúbb, legjelentősebb alakjáról van szó, úgyhogy indokolt a figyelemkeltés is. De a helyes válasz egy fölöttébb tudatos szerzői magatartás és koncepció igényességében keresendő, miszerint a címadás maga is – örömteli és lényeges – része az alkotásnak.

Mivel az itt közölt versek nagyfokú egyezést mutatnak az előző kötetekkel, ugyanis a Párbaj a Grand-hotelben és az Anna egy pesti bárban nagyjából és lényegében ugyanez, ebből, vagyis a hasonlóságból következik tehát, hogy „közönséges" verseskötetről van szó, a cím ily módon relativizáltan kap szerepet. Az ellenkezőjét jelenti annak, mint amit jelent, mert azt mondja, hogy nincs értelme a válogatásnak, hogy a szépészeti („legszebb") válogatás relatív, hogy szép versek lehetnek a legrútabbak is, attól függően, hogy mikor, hol, mennyit, kinek stb. válogatta őket.
Vannak persze változások az említett kötetekkel szemben, legszembetűnőbb a Teakönyvben szereplő utolsó vers, a Búcsú a páthosztól átemelése. Mivel a gazdakötet nem verseskötet, az intertextualitás itt már a vers-értelmezést is átlépi, vagy persze ez sem most történik meg, hiszen annak idején a Teakönyv is átlépése volt egy hagyományos határnak. Ez a költészet messzemenően folytatója a legeredetibb magyar hagyományoknak, Ady- és József Attila-átértelmezések révén. Mi több (ez az OJD-költészet egyik fontos kifejezése!), Ady előtti időkig, egészen a kezdetekig, a Halotti Beszédig megy vissza, mialatt/és a legújabb szleng, a „repp", a külváros (a kolozsvári Monostor, Mărăşti negyed stb.) is jelen van benne. OJD nem csupán magyar, hanem világirodalmi párbajt is folytatott, és ebben a párbajban magáévá tette az ország után a világot is, most aztán továbblép. Továbblép, ezt mutatja a Teakönyvből átemelt záróvers, amelyben búcsúzik nem csupán a pátosztól, hanem a csikóbb poétaságtól is, és aki elénk áll, az már nem csikó, hanem erős izomzatú ló. De még ez sem a kötet zárlata, mert ott van zárlatnak a Margócsy-kritika, amelyben az egyik legvájtfülűbb magyar kritikus értelmezi a költő művészetét. Ezzel megint újabb játékot kezdeményez a kötet, hiszen amellett, hogy külső szemet hoz be, és azzal a tekintettel igyekszik objektivitását erősíteni, amiben nem csupán öndicséret bújhat meg, hanem a kritikai hangok elfogadásának jelzése is, tisztelet a kritika irányában, jelezvén maradéktalan szándékát az együttműködésre, játék ez is, mert jó fiú akar lenni, de hát ott bujkál szája sejtelmes szögletében a rejtelmes mosoly, mozdulataiban ott vibrálnak a vásott-kölyök mozdulatok is – szóval e mellett a szerepjátszás mellett nyelvi játék is (nem csupán a margón szereplő Margócsy-szöveg miatt) – mintegy értekező korpuszban való belemerítése ez a versekben szereplő szavaknak. Mindenképpen szokatlan, hogy valaki versei után a versek méltatását is közölje. Valószínűleg épp ezért hasonlítja az értő kritikus OJD színre lépését Ady botrányos megjelenéséhez a magyar költészetben. Ezzel magyarázza azt a heves elutasítást és rajongást is, amivel a közönség ezeket a köteteket fogadta és fogadja nap mint nap. Valóban, OJD valamennyi fellépésén lelkes hallgatóság tapsol, miközben az irigykedő arcok a sötét folyosókon fintorognak.

Tehát és innen folytatva, sok minden benne van ebben a kötetben. A Margócsy-tanulmánnyal együtt benne van a kortársi költészet is, felbukkannak a társak, az a mozgalom is belekerül, amely OJD költészete köré szerveződött a kilencvenes évek elején, és éreztette jótékony hatását az egész magyar költészetre, igencsak megpezsdítve azt. Egy felforgató, túlzásoktól sem visszari¬adó költészet indult el, és megkerülhetetlenné vált, nem lehetett semlegesnek maradni.

OJD persze elsősorban verseivel teremtett új paradigmát. Azzal, hogy költészete: „körbetáncol, és száz alakban / becsúszik / szívedbe, mint szappan".