(Folytatás)

Ezen az estén Prohászka Rozál későre aludt el, már tudta, hogy mi lesz a következő lépés: gyűlést hív egybe, és megtárgyalják Szepessi Eta esetét, és ő azt fogja javasolni, hogy alsó-munkára osszák be. Minden reggel ő fogja kitakarítani a Nagyasszony utcabeli szerkesztőséget, beleértve a klozetot is. Ezen az éjszakán Rosszka nagyon nyugodtan, békésen aludt. Végre rátalált a nevelés módjára, amellyel Szepessi Etát kommunistává faragja, egyfajta börtönbe akarta zárni, ahonnan kitörni felér a halállal vívott küzdelemmel.

Csoda is történt, Rozál ezen az éjszakán Gáll Mariska nénivel, a herbákbeli bolsevikkel álmodott, aki mint illegalista, még csak annyit se fogadott el a városi pártbizottságtól, hogy elegáns, központi lakásba költözzék, ahonnan kilakoltatták a burzsujokat, de úgy, hogy még a bútoraikat, a szőnyegeiket, a ruhaneműiket se vihették magukkal. Mariska néni ott ült az udvari lakásának kis konyhájában, ahol állandóan petróleumbűz terjengett, mert petróleumlámpán kotyvasztotta szegényes ebédjét, és Rozált a párt ideológiájára oktatta. Voltak neki, a szegénység vállalása mellett, olyan fixa ideái, hogy ahányszor alkalma adódott, Lenin puritán szegénységéről áradozott, s ilyenkor mindig könnybe lábadt a szeme: „Édes kislányom, el tudod te képzelni, hogy a dicsőséges októberi forradalom győzelme után, Lenin elvtárs ott lakott a Kremlinben, s a szobájában vaságy állt, durva lópokróccal letakarva. Az élelmet jegyre osztották, s a napi cukoradag két szem kockacukor volt. A felesége, Krupszkája asszony rátette a két szem cukrot a tálkára, ám a teába beledobott még két szemet. A nagy Lenin ezt észrevette, és alaposan megszidta érte az asszonyt, ahogy ők mondták, megbírálta, kiöntötte a teát, és újat csináltatott magának… Látod, ez nekem imponál, ebből kiderül, hogy Lenin milyen szerény elvtárs volt, szerinte neki is mindenből annyi juthatott, mint a népnek… Van nekem egy kérdésem a hozzám közelállókhoz: mondd meg, hogy kit gyűlölsz, és én megmondom, hogy ki vagy… Egy kommunista az osztályidegent, az osztályellenséget gyűlöli, így van ez rendjén. Az én ágyam mellett ott van Lenin Filozófiai füzetek című könyve, nem állítom, hogy mindent megértek belőle, de kitartóan újra és újra elolvasom. A végén csak felfogom majd… Trockij hirdette meg az állandó forradalmat, kár, hogy letért a kommunista párt útjáról.”

Itták a cikóriával felhígított svarcot, és ideológiáról beszélgettek. Mi egyébről elmélkedhetett volna Mariska néni? Magára szabott pártfeladat volt Prohászka Rozál nevelése. Az igazság az, hogy hasonlított a cigányzenészhez, semmit se tudott, a füle után húzta, cincogta, vagyis puffogtatta a jelszavakat.

Prohászka Rozál magányba vonult, bejelentette a rovatvezetőjének, egy minden helyzethez hozzáedződött fiatalembernek:
– Marosi elvtárs, anyagon dolgozom, gyűlést készítek elő.
A rovatvezető rábólintott. Sok hasznát ennek a cipőgyári munkásnőnek nem vehette, már hosszú hónapok óta ezek a munkáskáderek, akik a szerkesztőség társadalmi ötvözetét javították, képtelenek voltak előbbre lépni a hírírásnál, az már diadal volt, ha kiizzadtak egy-egy glosszát. Így ha Rozál anyagain dolgozott, az sem volt túl nagy veszteség a szerkesztőségnek. A munkásosztály csak úgy, ott menetelt a szerkesztőségben.
Ezekben a napokban Rosszka csak bekapta az ebédjét a Dorna vendéglőben, este a vacsoráját, és iszkolt is vissza a szerkesztőségbe. Mesterembert rendeltek a színre, és Rosszka asztalára Yale-zárat szereltettek. – Utóvégre, őriznem kell a párttitkot – magyarázta, s a kulcsot a pénztárcájában hordta. Még az alapszervezeti büró tagjai se merték megérdeklődni tőle, milyen titokzatos anyagon munkálkodik. Adrián elvtárs, a káderes azért kissé nyugtalankodott, ismerte a kommunisták kegyetlenkedéseit, s ezért odaállt Rozsnyói Aladár, a főszerkesztő elé.

– Rozsnyói elvtárs, itt valami készülőben van…
A főszerkesztő újfent felvonta a szemöldökét, és a lényegre tért.
– És ki a főkolompos? Remélem, van fogalmad róla.
– Prohászka Rozál, ki más lehetne.
Rozsnyói Aladár nem félt kimondani:
– Bugyuta egy teremtés, ráadásul műveletlen is. Ezek a legveszedelmesebb perszónák. Na, és min ügyködik? – A hangjában valami keserű szomorúság rezgett. Adrián elvtárs, aki már tetőtől talpig fertőzött volt a kommunisták titokzatoskodásaival, ami általában és mindig csak rosszra vezetett, kimondta:
– Ha én azt tudnám! Semmi egyebet nem csinál, mint az anyagon dolgozik. Igen, és elkérte tőlem Szepessi Eta önéletrajzát.
Ezekben a napokban Prohászka Rozál kétnaponként felkérte Szepessi Etát:
– Elvtársnő, írjál nekem egy újabb életrajzot!
Szepessi Eta ezt nem értette, és enyhén szólva unta is.
– Már nem is tudom, hány életrajzot kértetek tőlem. Mi a csodát csináltok vele?
– Te csak ne kommentálj semmit, hanem tedd azt, amire kértelek…

Prohászka Rozál a kínzásnak ezt a módját a cipőgyárban tanulta el: megíratták az életrajzokat s utána összehasonlították, valami csak kiderült a végén, egyik-másik apróságra ugyanis az ember mindig másként emlékszik vissza. Erre aztán az áldozatra lecsaptak a párttitkárok: aha, elvtárs, te nem voltál őszinte a párthoz!
Szepessi Eta minden életrajzában azt írta: nyolc éven át leányiskolába járt, ennyit és nem többet, s akkor egy szép napon véletlenül úgy emlékezett, hogy nyolc évig a Notre Dame de Sionban tanultam. Rosszka ujjongott, futott az életrajzzal Adrián elvtárshoz.
– Tessék nekem megmondani, a Notre Dame de Sion miféle egy iskola?
– Az, kérlek, elvtársnő, egy rangos, elegáns francia zárda. Luxusiskola volt, ott aztán nagy tandíjat kellett fizetni, oda jártak a jól szituált családok lányai.

Prohászka Rozál ettől a közléstől eufórikus hangulatba került: végre megfogta Etát, most már tudta, mitől lett osztályidegen. És ettől a perctől kezdve az anyagában már mindent tudatosan nagyított is, gyártotta a hazugságokat, osztályharcos szellemben. Hogy az anyag hatásosabb, égrekiáltóbb legyen. Søren Kirkegaard írta: aki jellemzést készít rólam, az megöl. Igen ám, de az emberek nem hagyják egykönnyen megölni magukat. A kommunisták minden érzelme rideg, zord volt, ami csakhamar egyoldalú és unalmas lett. Prohászka Rozált Gáll Mariska néni tanította meg arra, miként élje át érzelmeit, nehogy, Isten ments, érzelgőssé váljék. „Mert akkor egy csapásra kispolgári macska válik belőled” – bölcsködött Mariska néni. A kommunisták felfogásában a nőiesség szintén kispolgári attitűd lett, a kalapviselés pedig egyenesen burzsuj magakelletés. Rozál egyszer talált otthon a kaszniban egy piros filckalapot, zengőpirosat. A tükör elé ült, felpróbálta és elnézegette magát. Eme ténykedése közben benyitott a szobába az anyja, meglepte a lányát kalappal a fején. „Hát te meg mi a csodát csinálsz a kalapommal?” Rosszka lekapta fejéről a kalapot, és idegrohamban tört ki, szinte toporzékolt. „Hogyhogy a magáé ez a kalap?! Mikor viselte ezt a szörnyűséget, erre feleljen nekem!?” Özvegy Prohászkáné lehajtotta a fejét, valami fizikai fájdalmat váltott ki belőle a lánya puszta látványa. Az ijedtségtől a hangja öregesen cérnavékony lett:

– Egyszer, húsvétra csináltattam, egy nagyon jó masamódnál, akkor nem mehettél el a feltámadási körmenetre kalap nélkül. Szép viselet volt, és nekem jól is állt, apád büszkén grasszált mellettem.
Rosszka politikai tisztánlátással kifejtette, hogy csak az úri dámák hordanak kalapot, s ezzel fogta a nagyollót, és a kalapot darabokra vágta. Fújtatott, rosszullét környékezte:
– Úgy tudja meg, hogy ezennel felszámoltam a mama kispolgári nyavalygását. Egy szót se merjen szólni, mert én aztat nem tűröm el…
Prohászkáné azért annyit megkockáztatott:
– Te hülye vagy, az, az…
Ám ezt meglehetősen halkan bugyborékolta elő, s így a forradalmár lánya nem hallotta meg.

Rozál, amíg az anyagon dolgozott, amíg a gyűlést készítette elő, hol ennek, hol amannak megsúgta, hogy nagy meglepetésben lesz részük.
Hidegh Erzsike ijedtében ajkára tapasztotta a kezét, nehogy feljajduljon.
– Ki lesz nyírva valaki, jaj, én már érzem, hogy ennek rossz vége lesz…
Prohászka Rozál szemében düh pattant.
– Mi van veled, rosszul állsz tán az osztályöntudattal? Sztálin elvtárs már megmondta: ha egy bírálatból csak öt százalék igaz, azt már el kell fogadni. Ehhez tartsad magadat, érted?!
A baj az volt, hogy szegény, ostoba Hidegh Erzsike semmihez se tudta tartani magát. Ő megrekedt ott, Vásárhelyen, a hideg víz felszolgálása terén. Lassanként a Nagyasszony utcabeli szerkesztőségben kitört a gyűlés-frász, itt, első ízben, de az igazság az volt, hogy másutt már javában dívott, másutt már régebben felfedezték s ezek a napok didergős félelemmel voltak teli, amikor senki se lehetett biztos benne, hogy vajon nem pont ő lesz a gyűlés tárgya, nem róla szól-e majd az anyag? Egyedül Eta volt gondtalan, mosolygós és nyugodt, ő tudta, a lelke tiszta, őt nem lehet pellengérre állítani. Egyik nap odaállt Prohászka Rozál asztala elé.
– Akarok neked mondani valamit…

Rosszka megijedt, attól tartott, hogy a másik ráérzett, őt fogják a gyűlésen megbeszélni, mert van az úgy néha, hogy megsejtjük azt, aminek az áldozata leszünk. Fontoskodva csücsörítette száraz, kis vértelen ajkát.
– Üljél le, elvtársnő, és hadd halljam, miről van szó…
Eta csak állt az ifjúsági szervezet titkára előtt.
– Rövid leszek, mától kezdve leállok Jámbor Juliska tanításával.
Ez a bejelentés váratlanul érte Rosszkát, szeme úgy meredt ki a gödréből, mint a békáké, mielőtt brekegni készülnek. Sóhaj buggyant ki a melléből.
– Szóval megtagadod a szervezet rád szabta feladatot?
Szepessi Eta nem hagyta lerohanni magát.
– Szó sincs róla, az a helyzet, hogy én már teljesítettem a feladatot, megtanítottam írni, olvasni Jámbor Juliskát. Érted?
Rosszka indulatai elszabadultak.
– Nem értem, mert én eddig még nem olvastam semmit Jámbor Juliska tollából a lapban.
Szepessi Eta elmosolyodott, de pontosan úgy, mint amikor lemosolygunk valakit.
– Álljunk meg, te összekevered a dolgokat, egyet jelent megtanítani valakit betűvetni, olvasni, és más dolog újságírót faragni belőle. Ahhoz Isten adta tehetség és műveltség kell. Erre én már nem vállalkozom.

Rosszka hallgatott, mert felfogta, hogy a másiknak igaza van. A szobában lévő újságírók, úgy is mint közönség, lélegzetvisszafojtva figyelték az ütközet menetét, mert érezték, hogy Szepessi Eta oldalán van az igazság. S lám, neki mersze is volt hozzá, hogy kimondja.
– És akkor ki foglalkozik ezután Jámbor Juliska elvtársnővel? – tört ki a kérdés Prohászka Rozálból.
– Senki, ő foglalkozik majd magával, be kell iratkoznia egy elemi iskolába, le kell vizsgáznia, továbbá olvasnia, művelődnie kell. Aki őt ide behozta, annak erre is kellett volna gondolnia.
Rosszka hangjában némi fenyegetés árnya:
– Jó, majd felírom ezt magamnak. – Arra már nem tért ki, hogy pontosan mit és hová ír fel.

Rosszka ravaszul és kitartóan terjesztette a gyűlés-frászt, szinte terrorizálta vele a szerkesztőséget, s így volt ez mindenütt. A kommunisták kiprovokálták, hogy rettegjenek tőlük, s ez az állapot aztán kitartott egészen a szocializmus bukásáig. Rosszka a lap grafikusával plakátot rajzoltatott, amelyen összehívta az alapszervezet tagjait. A gyűlés témája: Osztályharc és újságírás. Ilyen hangzatos és burkolt címeket adtak a titkárok az anyagaiknak. Politikusat és sokat sejtetőt. Ez jó lett volna a pártegyetemen akár egy doktori értekezés címéül is, ahol a kommunisták vezetőit és teoretikusait képezték ki futószalagon.
Szűcs elvtárs, a kapus kiszegezte a plakátot a bejárattal szemközti falra. Ez a hihetetlenül ostoba és együgyű ember, aki valahol vidéken volt a Magyar Népi Szövetség aktivistája, s ott megbukott, itt a szerkesztőségben végre kifontoskodhatta magát. Aki be akart lépni a szerkesztőségbe, annak elő kellett adnia Szűcs elvtársnak, hogy milyen ügyben jár, kivel akar beszélni. Szűcs bácsi csak ezután állította ki a belépőcédulát, amit aztán aláírással ellátva kellett visszahozni neki. Osztályharcos szellemben volt kapus. Ezt mindenkinek el kellett ismernie róla.

És felvirradt az Ifjúmunkás Szövetség alapszervezeti gyűlésének a napja, mindenki, Szepessi Eta kivételével, felkészült a legrosszabbra, a „jó káderek” mind egy szálig az állásukat látták veszélyben, akik viszont már képesek voltak önállóan gondolkozni, felmérni helyzeteket, azok tudták, hogy a munkásosztály nem tűri el maga mellett azokat, akik felsőbbrendűek, de ezt elrejtve, a lelkük mélyén hordozták. Így tehát, a múlt század ötvenes éveiben, a diadalmaskodó munkásosztály szótárába új szavak kerültek be, ilyen volt az „anyag írása”, a párttitkárok kedvelt műfaja, ami a „megfúrásban” kulminált, s ami lelki demoralizáláshoz vezetett. Jaj volt annak, akit megfúrtak. S a jó káderek lassanként udvarokat alakítottak ki a párttitkárok körül. S mindebbe az emberek hamar beletanultak, alkalmazkodtak a párt kreálta helyzetekhez. A kommunistáknak ez volt a lojalitása, amit a teoretikusok kikiáltottak párthűségnek. A kor kritériumainak egyik legnagyobb erénye a párthűség volt.

Prohászka Rozál reggel nyolcra hívta egybe a gyűlést, felmérte, hogy ahhoz, amit ő eltervezett, időre van szükség. Az anyag, a kommunisták fellépéseinek klasszikus műfaja most azzal kezdődött, hogy Rosszka elmondta, népünk a dicső szovjet példán okulva, sikert sikerre halmoz, de nem rest kivenni részét a békeharcból sem, hiszen Románia a béketábor országa. A békeharc pedig minden becsületes ember fő tennivalója. S miután eljutott idáig, minden átmenet nélkül, kissé színpadias gesztussal felkiáltott:
– És most, nézzük meg, elvtársak, vajon ezt minden fiatal így érzi, így éli-e át?! Sajnos erről szó se lehet, vannak még nálunk is felelőtlen elemek, akiknek nincs kellő ideológiai és politikai színvonaluk, akik nem ismerik a szerénységet, akik semmibe veszik a párt iránti őszinteséget. Értitek, ugyebár, elvtársak?
Hidegh Erzsike erre már feljajdult, csak úgy kibukott belőle:
– Az Isten szerelmére, de hát kiről van szó?! Én menten elájulok… – de aki bejelenti, hogy menten elájul, az rendszerint nem ájul el. Rozál nagy és mély lélegzetet vett, hangerő és lendület kellett a folytatáshoz.
– Világos, hogy kiről van szó, Szepessi Etáról, aki azt se érdemli meg, hogy elvtársnak szólítsuk, mert ő még messze van attól, hogy osztozzon velünk a mi világmegváltó eszméinkben… – Rosszka olyan lelkiállapotba került, hogy egyszerre volt zárt és nyitott, s így semmit se volt képes higgadtan, tárgyilagosan szemügyre venni. A gyűlölet őt teljes mértékben elvakította.

Egy horda volt az egész ifjúsági gyűlés, tele vad indulatokkal, sok-sok gyűlölettel. Félelmetes lehetett volna felülnézetből figyelni őket. Senki nem vetett pillantást az aznapi áldozatra, a lelke mélyén mindenki olyasmire gondolt: fő, hogy én megúsztam. S ebben a dermesztő csendben egyedül Szepessi Eta hangja bizonyult józannak. S ehhez nem kellett pózolnia, mert az ő lelke tiszta volt. Volt lélekjelenléte, nem esett pánikba, már megtanulta a védekezés módját, s annak egyik alapszabálya a nyugalom volt.

Prohászka Rozál, mintha egy cipőgyári barikádon állna, úgy nézett farkasszemet az osztályidegennel, s folytatta (most már olvasta) tovább az anyagot, amiből kiderült, Szepessi Eta nem volt őszinte a párthoz, eltitkolta, hogy zárdában nevelkedett, tehát a lelke mélyéig fertőzött a klerikális reakcióval. Aki a párthoz nem őszinte, az bármire képes. Így történhetett meg, hogy riportjaiban fittyet hány a szocialista realizmusra, és csak az ő szemével lát, holott, legfennebb azt lenne szabad írnia: mi láttuk, mi éreztük s így tovább. Szepessi Eta soha nem vett részt az ifjú kommunisták kollektív színház- és mozilátogatásain, múzeumba is egyedül járogat, márpedig világos, hogy ezeken a kollektív kivonulásokon nevelődhet a szocialista tudat. Arról már nem is szólva, hogy túl sokat olvas, és nem éli bele magát a szocialista jelenbe. A nagyszerű, szovjet irodalom helyett egy Seggpir nevű, dekadens író királydrámáit olvassa. Szepessi Eta a régi Bukarest bojárházait csodálja, szerinte azok az építészet remekei, nem a proletároknak épített blokkok, ahol közösben élnek az új emberek s így tovább…

Az anyag felolvasása után Prohászka Rozál leült, nyekkenés hallatszott, szinte leroskadt a székére. A jelenlévők, maroknyi nép, bámészkodott, csöppnyi gyakorlatuk se volt fellépni, szerepelni, gyűléseken hatásosan beszélni, felszólalni. Az irodában száraz, ijedt csendesség uralkodott, belepett mindent, a nyáj letaglózottan hallgatott, figyelt és várakozott. Ők még nem mérték fel, mi is az, ami történik Szepessi Etával és velük, hogy a nagy félelmeket mindig nagy tanácstalanságok, nagy bánatok követik. Rosszka felkapta az asztalról a poharát, és egy hajtásra kiitta belőle a vizet, majd hetykén, provokálón nézte az ifjakat.

– Na elvtársak, hát mi lesz, ki töri meg a jeget? – Mármint a némaság jegét. S ez aztán, az elkövetkező ötven esztendőben, majd minden gyűlésen pontosan így hangzott el. Az első felszólaló volt a jégtörő. A végén az egyik tehetséges, a durvaságig őszinte rovatvezető állt fel.
– Az ég áldjon meg, Rosszka, ennek a te anyagodnak az alapján akár törvény elé is lehetne állítani Szepessi Etát, aki pillanatnyilag a legtehetségesebb fiatal ebben a szerkesztőségben. Mit akarsz tőle, tisztáztad ezt magadban?
Rosszka nem visszakozott, az ijedtség nyoma se látszott rajta.
– De hát mondd tovább azt, ami a lelkeden van, szólaljál fel!
A fiatal férfi okos és némileg rafinált volt.
– Épp az, hogy nem akarok felszólalni, eszem ágában sincs, ez csak egy kérdés volt a részemről…
S mivel a percek teltek, és senki se akarta Szepessi Etát ledorongolni, ő maga állt fel.
– Magyarázom a bizonyítványomat – kezdte, s mivel Rosszkának fogalma se volt róla, hogy melyik klasszikus magyar író magyarázta a bizonyítványát, nem sejtette, hogy ezennel paródia születik. – De hiszen minden írásban az egyéni látásmód a nagyszerű, az izgalmas…

Prohászka Rozál úgy lobogtatta a kezében az újságot, mint a párt harci lobogóját, körötte még a levegő is vörösben játszott.
– Azt írod itt: beléptem az erdőbe, és éreztem a gomba nedves szagát. Önző és nagyképű vagy, az, pontosan az! Ez az egész úgy fest, mintha csak neked lenne orrod, szemed. Azt kellett volna írnod: éreztük a gomba nedves szagát, mi, a győzedelmes munkásosztály. Látod, hová vezet az apácák nevelése, ezt tette veled a klerikális reakció…
Szepessi Eta kurtán, elutasítóan felnevetett. Rosszka talpra ugrott, toporzékolt, csinosan, forradalmi módra és határozottan.
– Hát most mi a fene olyan nevetséges, mondjad!
– Csak annyi, hogy elképzelem, ahogyan többedmagammal, leütve egymást a lábunkról, ott vagyunk az erdőben és érezzük, de egyazon időben a gombaszagot. Hogy szocialista módra szerények legyünk. Miért, a gombaszag attól lesz gombaszag, ha tömegesen szívjuk mellre? Egy jó cikk jobbá teszi az embert, rávezeti, hogy figyeljen a világ dolgaira, hogy gondolkozzék.

Rosszka fejében a bölcsesség lomtárhoz hasonlított, ahová bedobált egyet s mást, és soha nem és a megfelelő időben nyúlt le utána és hozta felszínre. Így tehát folytatódott a viaskodó vita Prohászka Rozál és Szepessi Eta között. A hangulat kezdett unalmassá és kétségbeejtővé válni, s mivel a jelenlévők semmi áron nem akartak bekapcsolódni ebbe a csatározásba, miszerint mától kezdve Eta nem írhat riportot egyes szám első személyben, továbbá, holnaptól kezdve alsó-munkára van beosztva, csakis ez mentheti őt meg saját magától, ezáltal válik majd belőle új ember. Tehát, minden reggel, pontosan hatra bejön a szerkesztőségbe, ablakot mos, klozetot súrol és fertőtlenít. Az alsó-munkán szépen meg fogja tanulni – s itt öklével az asztalra csapott –, hogy az egyéni látásmód és ízlés kispolgári nyavalygás. A közösség ízlése a fontos, az lehet a döntő.

Valami biztató mégis volt abban, ahogyan Szepessi Eta arra gondolt: én kivárom ennek a menetnek a végét. Ha én ennyire szenvedek, más is ugyanezt érezheti. Az is eszébe jutott, hogy már Camus leírta: könnyebb, hogy felháborodást kavarjál, mint hogy meggyőzzél valakit. S ezzel Eta arcára kiült a diszkrét hősiesség, amit az ifjú kommunisták gyülekezete észrevett ugyan, ám képtelenek annak lényegét felfogni, tisztázni magukban, hogy mi fán is terem. Szepessi Etának sose sikerült, hogy elvtársias módra durva legyen, s ezért mindvégig zárkózottan, elegánsan viselkedett. Úgy élte túl a gyűlést, hogy magára parancsolt, elhitette magával: én itt most főleg megfigyelő vagyok, de nem résztvevő. Hozzám Rosszka bántása nem juthat el.

Rosszka nem kertelt, egyenesben kérdezte meg Szepessi Etától:
– Akkor vállalod az alsó-munkát, törekedni fogsz-e rá, hogy megváltozzál?
Szepessi Etának egész kislányosan vékony alakja fájdalmasan megrándult.
– Megpróbálhatom… – ejtette ki nagyon halkan.
Ez volt a pillanat, amikor Rozálnak úgy tűnt, hogy ő igenis győzelemre jutott.
– Na végre, hogy ezt is kipréselted magadból… – s ezzel aztán befejeződött a gyűlés.
Szepessi Eta gyűlés után nem nézett senkire, nem szólt senkihez, neki nem volt szüksége támogatókra, ő saját magában bízott, ám úgy érezte, hogy sürgősen ki kell törnie innen, kifelé ebből a szerkesztőségből, ezek közül az emberek közül, akik cinkos tanúként ülték végig ezt a cirkuszt. Valamiért Pastorelnéra, az utcaseprőre gondolt, mintha testvére lenne. Vett egy doboz cigarettát, és kitartóan keresni kezdte azt a nyomorult asszonyt. Ott talált rá az Athaeneum előtti kertben, a déli napfényben, Eminescu szobrának a talapzatán üldögélt. Most nem sepert, csak bámult maga elé.

Nem köszöntek egymásnak, csak nézték egymást, tetőtől talpig. Szepessi Eta minden szó nélkül nyújtotta a szerencsétlen asszonynak a cigarettát.
A nő ezen a napon mohón utánakapott, és szinte sóvárogva az arcához emelte, lehunyt szemmel szagolgatta.
– Ó, de finom az illata, magácska milyen kedves hozzám! Nahát… – suttogta a szavakat.
Szepessi Etának föltűnt, hogy a nő lábán kitaposott férficipő van, csak úgy spárgával odakötve a lábfőre. Tehát már annyira lerongyolódott, hogy cipőre se telik neki. Minden magyarázgató bevezető nélkül közölte vele:
– Én is…
Pastorelnének nyomban rossz előérzete támadt.
– Mi van magával, kedvesem?
– Csak annyi, hogy én is alsó-munkára jutottam…
– Ó! – nyögte Pastorelné, és egy olyan gesztussal, amit már az utcaseprőktől tanulhatott el, megbökte Szepessi Eta karját. Biztatásnak szánta, hogy ki lehet bírni…
Szepessi Eta erre rábólintott, és minden további magyarázkodás nélkül otthagyta az asszonyt. Nem akart és nem is tudott jajongva panaszkodni.

És a következő napokban a Nagyasszony utcában nem babra ment a játék, hanem osztályharcra. A kommunista diktatúra az egész lelkedet kéri, s a párt katonái, az önkéntesek lépten-nyomon ott vannak a hátad mögött, ők azok a fanatikus és primitív párttitkárok, akik úgymond segíteni akarnak rajtad, de ez merő hazugság, az igazság más: nem engednek ki a markukból, fogva tartanak és szenvedtetnek, közben ők is szenvednek, s ez az egész szenvedés és szenvedtetés a szocializmus lényege, és egyik nagy bűne: aki szenved, az a másikat is kínozza. Az osztályharc jegyében.

Prohászka Rozál felfogásában a párt dönti el, ki a tehetséges, hogy kinek van és kinek nincs mákszemnyi tehetsége, s milyen legyen alkotása hangvétele. Diktatúra volt a javából, s hol volt mindez az Engels megálmodta liberális szocializmustól? Szepessi Eta nemcsak tanult lény volt, hanem intelligens és tehetséges is, kivált a nyájból, s ezt a kommunisták nem tudták felfogni, se szeretni, se elfogadni. S főleg a gyűlés, a bírálat után nem lehettél sértett, csakis alázatos, mintha azoktól, akik rád sújtottak, te lehajtott fejjel kell bocsánatot kérjél.

A gyűlés napjának estéjén a hálóban Szepessi Eta csukott szemmel feküdt az ágyán, mert ezek a nagy, közös hálók olyanok voltak, hogyha megmozdultál, egy lépést tettél, az már irritálhatta, idegesíthette a másikat, nem volt egy intim magánzugod, minden átjárható közterület volt. Az egyén egyetlen területe a vaságy volt, azon azt tehette, amit akart.
És az esti csendben Rosszka odaszólt Etának:
– Mi lesz, ma nem iszunk gyümölcsteát?
A gyümölcstea alapanyaga az Eta dobozában volt, ott, az ágya alatt, annak elkészítéséhez csak ő értett. Az apácák is ezzel kényeztették magukat. Világos volt, hogy ez, az esti homályba belepuffogtatott kérdés csakis Etához szólt, őt vette célba, igen ám, de a fizikatanárnő makacsul hallgatott. Rozál még nem tudta egészen pontosan, hogyan tartsa markában a másikat, akkoriban még csak alakulóban voltak a kommunisták lelket csonkoló fogásai, de egyet viszont tudott: ma ő volt a győztes, ma neki nem szabad visszavonulnia. Meglehetősen hetykén provokálta a másikat.

– Eta, te mostan alszol, vagy felhúztad az orrodat? Mi van veled?
Szepessi Eta kitartóan hallgatott, nem mondott se igent, se nemet, egyben biztos volt: ezen az estén nem szervírozza tálcán a gyümölcsteát. És hihetetlen módon, imádkozott is: Istenem, légy velem, segíts meg, hogy megtaláljam ehhez a számomra idegen és idegesítő ideológiához az utat, küldjél végre elébem egy osztályidegent, akit behálózhatok majd a gyűlöletemmel. Mert igaz, hogy a legtöbb ember szeretetből születik, de a gyűlölet ítéli halálra.
Másnap reggel hatkor, a Nagyasszony utcában a portásfülkében ott leste Eta jöttét Völgyiné elvtársnő, egy terebélyes, olcsó kölni szagát árasztó, jó ötvenes nőszemély, aki szintén vidéki Magyar Népi Szövetségbeli aktivista volt, s akit Rozál már az előző napon figyelmeztetett: aztán Völgyiné elvtársnő, edzeni kell az acélt, egy pillanatra se tágítson a takarítást végző Szepessi Eta mellől. Az alapszervezet ezt várja el magától. Völgyiné elvtársnő köszönés helyett, bagótól rekedtes hangján rámordult Etára:
– Késett tíz percet!
Szűcs bácsi, mint egy bábu bólintott helyeslése jeléül, s úgy lógatta nyakán a fejét, mintha minden pillanatban lehullhatna onnan.
– Igen, igen, késett…

Völgyiné elvtársnő fenyegetőzésbe csapott át:
– Ha ez még egyszer előfordul, szólok Rosszka elvtársnőnek, érti, ugyebár…? Maga most alsó-munkára van beosztva.
A vékonyka fizikatanárnő nézte a másik kettőt, s akkor váratlan dolog történt, ordítani kezdett, egész energiájával, teli tüdőből.
– Engedjék, hogy végezzem a dolgomat, és ne merészeljenek a közelembe jönni, mert akkor én nem felelek magamért!
Völgyiné elvtársnő erre a kirohanásra elképedt, nem számított rá, s mint minden pallérozatlan ember, az őserőtől visszakozott.
– Nocsak! – morogta, s arra gondolt, leskelődni fog erre a lányra, ez lesz a legegyszerűbb módja az osztályharcos ellenőrzésnek. Elvégre leskelődött ő még máskor is, s utána jelentette tapasztalásait a párttitkárnak, a káderesnek. Egyedül Rozsnyói Aladár volt olyan merész, hogy a pártnak ezt a névtelen katonáját, Völgyinét kiutasította az irodájából. Szepessi Eta, a nagy magányos ezen a napon, a takarítás után bekopogtatott a kádereshez, nem siránkozni ment, felpanaszolni, hogy őt alsó-munkára osztották be, büntetésként, hanem arra volt kíváncsi, hogy vajon az osztályharc megtanulható-e? Adrián elvtárs leültette az íróasztala előtti barna bársony fotelbe a lányt. Ezt a fotelt olyan indokkal hozatta be ide, hogy akik vele akarnak beszélni, azok helyezzék totális kényelembe magukat, mert nála mindenki sokáig időzött. Miután meghallgatta a lányt, kinyilatkozta:

– Ide figyeljen, Eta drága, maga okos, tanult teremtés, tehetséges is, az égre kérem, legyen egy kicsit ravasz is. Különben, szerintem, forradalmárnak születni kell, de én már találkoztam olyan emberekkel is, akik az osztályharc tüzében váltak azzá. A dolog pofonegyszerű, magának is meg kell tanulnia a gyűlöletet, de nem úgy általában, hanem azzal szemben, aki a munkásosztály ellensége… Ugye ért engemet?
Szepessi Eta kissé mereven, kihúzott derékkal ült a vallató fotelben. Alattuk az utcán ott dübörgött el a nagyváros zaja. A lány a világért se panaszkodott volna Rosszkára, ő csak kérdezett.
– Másként nem megy ez a dolog, mármint ez az osztályharc?
Adrián elvtárs valamilyen megérzésből kifolyólag szánta a vele szemben ülő teremtést, aki betévedt ebbe a szerkesztőségbe, a történelem színpadára.
– Amennyire én értek hozzá, nem. De maga ne törődjön sokat ezzel az izével, csak írjon továbbra is jó, életes riportokat. Magával aztán nem fogtam mellé. Nézze, őszinte leszek, ahogyan maga ír, ahhoz bizonyos erő meg rafinéria is kell. Tudja, Eta, én zsidó vagyok, s ha a zsidók jót akarnak kívánni valakinek, azt mondják: áldjon meg téged az én atyámnak az istene. Érti már?
Szepessi Eta csak szó nélkül rábólintott. S amikor kilépett a káderes szobájából, az ajtó előtt ott strázsált Rosszka. Hallgatózott. Nagy erővel elkapta Eta karját, maga felé rántotta, és azt sziszegte:
– Aha, panaszkodni siettél a kádereshez, mi? Csakhogy én nem félek ám a káderestől se, féljen ő tőlem!
Arc arc mellett volt, nézték egymást. Szepessi Eta hátralépett.
– Te nem vagy normális! Ha tudni akarod, kérdeztem valamit Adrián elvtárstól, valamit, ami most foglalkoztat engemet. – És ezen a napon csak berzenkedést érzett Rosszka láttán, a hányinger, a fizikai iszony jóval később jött rá, s az már a teljes reménytelenségből fakadt. Az már egy másik fázisa volt az életének.

Rozsnyói Aladár rögtön felfigyelt arra, hogy Szepessi Eta riportjai vérszegényebbek, igaz, felismerni benne a keze munkáját, de valahogy úgy festenek, mintha alkotójuk tisztes távolból, páholyból követné az élet forgatagát. S a főszerkesztő ezt ki is tálalta a szombati lapkiértékelőn.
– Eta, valami történhetett veled, mondd meg őszintén, bánt valaki, valami?

A terror már beváltan működött, és ezért se Szepessi Eta, se az ifjú kommunisták nem merték bevallani, hogy Prohászka Rozál keze van a dologban, ő irtatta ki Eta riportjaiból az egyéni látásmódot és hangot. Rosszka ezen a szombati napon kissé bepánikolt, hátha valaki feláll és beszélni kezd. Rozsnyói Aladár volt olyan bátor ember, hogy megkérdezte volna tőle: mióta ért ő olyan jól az írásművészethez, hogy tanácsokat osztogasson. A teljesítménye nulla volt, már hónapok óta egyebet se tett, mint slampos híreket gyártott, amit aztán Lenke elvtársnő, a stilizátor átírt. Viszont Rosszka jelenléte javította a szerkesztőség társadalmi összetételét, ő hordott a hátán több, egykori polgári újságírót, akik írták és szerkesztették a lapot.

Gyűlés után Rozsnyói Aladár bement a kádereshez, leült a barna bársony fotelbe, és azt kérdezte Adrián elvtárstól, az egykori polgári újságírótól.
– Adrián elvtárs, figyelj csak ide, szerinted mi van ezzel a lánnyal, ezzel a Szepessi Etával? Kifogyott volna a tehetsége?
Ők akkor is, ha egymás között voltak, csak elvtársnak szólították egymást. Erre pedánsak voltak. Mintha múltjuk nem is létezne, ők csak a mában éltek. Adrián elvtárs elmondta, hogy járt nála a lány, és arról érdeklődött, miként tanulható meg az osztályharc.
Rozsnyói kissé naiv kérdése:
– Minek az neki?
Adrián elvtárs vállat vont.
– Ha én azt tudnám…
Rozsnyói Aladár valamiért nyugtalankodott.
– Itt bűzlik valami nekem, majd a végén ki fog derülni, de te, Adrián elvtárs, addig is legyél résen, figyeljél mindenre, mindenkire… Szerintem a riport akkor jó, ha az írója képes rácsodálkozni a világra. Ez az Eta nevű lány eddig tudott csodálkozni, s most egyszerre elfelejtette volna? A tehetség, ha van, akkor nem ilyen véges.

Szepessi Eta a maga módján büntette Rosszkát, nem szavakkal, nem tettekkel, hanem azzal, amit a zárdában tanult el az apácáktól, tudott távolságot tartani, úgy nézni valaki arcába, hogy ne a szemébe nézzen, hanem semmibe vegye, szinte taszítsa: nehogy a közelembe kerüljél! Ne merészeld! Ha a zárdában nagy ritkán megharagudott rá egyik-másik apáca, az élet folyt tovább a maga medrében, a maga hétköznapi rendjében, ám neheztelését a nővér azzal a taszító távolsággal éreztette vele. Ezekben a napokban nagyon halkan, finoman mozogtak körülötte az apácák, szinte csak elsuhantak mellette, de semmibe vették, negligálták, s ezzel lehengerelték, büntették. Ez ellen senki nem tehet semmit. Se kedveskedés, se közösködés. Semmi.

Ezekben a napokban Szepessi Eta tartózkodóan viselkedett, nem látta el tanácsokkal Rozált, se a lányokat, hogy miként mossák a fehérneműjüket, szombatonként nem volt a hálóban nagytakarítás, parketta-felvikszolás. Némaság, ridegség, tespedtség volt minden téren. A szocializmusban előbb-utóbb az emberi minőség indul romlásnak. Pedig az élet lényege az, hogy az ember legyen hasznos, és tudjon örülni. Eta felfogta, hogy amióta ő alsó-munkára van beosztva, már képtelen jó riportokat írni, továbbá elfelejtett örvendeni egy-egy riport papírra vetésekor. Unalmas, egyhangú napok sora következett, és ebben az időben sikerült tisztáznia magában, hogy neki nemcsak a tüdeje, hanem az egész teste lélegzik, s éppen ezért nem volt képes csak önszemével kifejezni magát, számára a kollektív élményeknek nem volt értéke. Egyre többet társalgott Istennel, eszébe jutott a Bibliából, hogy Jeremiás próféta azt mondta: rászedtél, Uram! Pontosan ez történt vele is, rá volt szedve, papírozni kellett, ha meg akart maradni a szerkesztőségben. Hiába hangoztatta Prohászka Rozál, hogy a jó riportban a nép kell beszéljen, nem az újságíró, s ő, amikor ezt kivitelezte, az írásai egy csapásra szürkék, unalmasak lettek. És mindvégig magán érezte az elvtársak követő, vegzáló tekintetét, bármit is végzett el, beléjük ütközött. Aztán egyik reggel Szűcs bácsi azzal fogadta, hogy ki kellene takarítani végre az ő kuckóját is, ahol a belépőcédulákat gyártotta. Ez az enyhén szexmániás, idős ember most heccelte a fizikatanárnőt, leste a lány arcán a hatást, különben bámészkodott utána munka közben is, amint hajlongott és kivillant a térde felett a comb selymes, fiatal, fehér bőre. Ettől Szűcs bácsi mindig izgalmi állapotba került, erotikus képzelgései támadtak.

Eta az alsó-munka napjaiban azt vette észre, hogy a szerkesztőségben a falak enyhén koszlottak, mintha tülekedő elvtársak egyfolytában nekimennének, s így a saját mocskuk odaragadt. Van a léleknek olykor egy olyan állapota, amikor nem képes sírni, tiltakozni, de még csak rádiót se hallgatni, jóízűen zsíros kenyeret enni. Szabadesésben van. Egy ilyen napnak az estéjén tette oda Prohászka Rozál, Eta kispárnájára Solohov könyvét, a gyűlöletről szólót. Bele se lapozott, kissé utálkozva, két ujjal fogta meg, és odacsúsztatta a kommunista lány takarója alá. Neki nem volt szüksége rá.

S bármilyen furcsán is hangzik, bármilyen hihetetlen is, ezeken az éjszakákon, amikor néha olyan fáradtság taglózta le, hogy az álom is elkerülte, Szepessi Eta imádkozott, jobban mondva istennel társalgott. T?