Élhetnél itt még, zajtalan, akár egykor az anyám.
Annyi öröm sem ért, hogy elöregedtél volna úgy igazán.

Lám, mi még élünk néhányan, vonókötélen csörtetek utánad.
És termelődik újra az én nyomomban is a bánat.

Sunyi hugenották, mórok, csecsenek, longobárdok,
megvertek vagyunk, gidák, nem walesi bárdok.

Alig is hinnéd: szinte vágyunk egy-egy feszületre.
És ritka ma nálunk a gyermek, ki apja örömére születne.

A föld renyhe pénzen úszik el a talpunk alól.
A Te Nyugati hadtested narkóban döglődik valahol.

Sereged sose volt, döntésre nemzetért, hazán.
Csak a bal könyök, a jobbkéz s az ész, tűnődni a lét igazán.

Már félek is néha, hogy itt lenn csak följegyzőnek maradtam.
Holott íz és erő akartunk lenni minden falatban.

El, egész a partig! hol maga a szellem az őselem.
Ha nem bírunk is úrrá lenni minden ellenen –
hát legalább vesztes önmagunkon! Keményebb is a példa,
mint gazban gazul hurrázni, ahogy gyűl halomba a préda.

Számítgatom lélek-idegeken: élhetnél még, mércének, minek.
Nem mindegy, hogy a Maros a Fiút vagy a halált teremi meg.

A transsylvan hullámverést Atlantisz holtan is lenézte.
Juttatna az mégis – ha szabadnak – kenyérre, igaz szó-vetésre.

A Bucsin világló lombjai idén az őszi égre szállnak.
Ott viszi surrogva szavaim egy sűrű madárhad.

2005. aug. 8.