Ki hitte volna, egyszer véget ér,
leolvad a kényelmes, fondor álca,
sikátorrá szűkül a régi tér,
s nem lesz más álmokat varázsló pálca,
valahogy fogyni s fagyni kezd a minden,
különvilágom árnyalatai,
jég, por s hamu, mit magaménak hittem,
mindaz, mit nem tudtam kimondani.
Új, hosszú tél jön, végtelen havak,
s a vonagló, vándor ködök alatt
sebzetten veszteglő, süket remény,
dúdolgatva vagy ordítva, ki hallja,
hogy lesz még az élet habos torta,
ropogós meggyszemmel a tetején.