[2022. május]

Nem értem, hogy miért nem tetszik neked, hogy telefonon húzogat a lányod? Akit jobbra húz, tetszik, akit balra húz, nem tetszik. Emlékszel még, hogy is volt ez a mi időnkben? Világ Ifjúsága, havi magazin, levelezési rovat. Úgy lehetett ismerkedni, akár külföldiekkel is, hogy beküldtél egy fotót, ha elég bátor voltál hozzá, és a címedet, hogy levelezőpartnert keresel. Ha nem akartad vállalni az arcod, csak a neved és a címed postáztad.

Nyár eleje volt, júniusi délelőtt. Csengettek. Csak úgy megszokásból nyomta meg akkoriban az ember a csengőt, hogy jelezze, az udvarban van. Senki sem zárta a kaput. Fifi kutya őrült ugatásba kezdett, így szinte tudtam, hogy a postás Sárika érkezett. Érdekes, hogy a kutyák negyven éve is ugyanúgy megugatták a postásokat, mint teszik azt ma is.

Szóval Sárika, a vénkisasszony, ahogy ő ezt mindenki tudtára adta, olyan igazi tenyeres-talpas asszonyság volt. Fekete dróthajjal és pelyhedző bajusszal. Sötétkék otthonka takarta, mint valami védőhuzat, nyári-téli ruházatát egyaránt. Olyan hangosan beszélt, azaz kiabált, hogy a hangja megelőz­te az érkezését. Mindenkit névről ismert, felnőttet, gyereket egyaránt, mint a jó postás. Kiáltotta a nevemet.

Éppen az udvaron tartózkodtam, az egyik görkorcsolyám a lábamon, szóval elkezdtem felé botorkálni. Szólt, hogy valami ruháskosarat vagy liszteszsákot hozzak, de azonnal, mert annyi levelem érkezett, hogy még legalább kétszer kell fordulnia. A szülők munkában, a nagyszülők a mezőn. Még szerencse, hogy a posta tőlünk pár utcányira volt. Sárika és én százkilencven­egyig számoltuk egyenként a leveleket, ennyi volt az aznapi adag. Nem értettem, mi ez a levéldömping, míg ki nem derült, hogy a drága barátnőm szétvágva a születésnapi közös fotónkat, és beküldte a Világ Ifjúságába két tizenhat éves lány fotóját. És hát már akkor is, mint ma, a szépség és a fiatalság utat tört magának, és erdélyiek is voltunk, szóval külföldiek, jöttek a levelek szép számmal.

Harmadnap Sárika azt mondta a nagyapámnak, hogy nincs az a pohár pálinka, amiért ma is háromszor fordul. Fogja nagyapa a biciklijét, akasszon rá két fonott kosarat, és kísérje őt a postára az unokának címzett levelekért. Azt is mondta, hogy ilyet még Vásárhely nem látott, hogy vagy hatszáz levél érkezzen egy embernek címezve.

Először mérges voltam, hogy a megkérdezésem nélkül hogy merte megtenni a legjobb barátnőm ezt a fénykép- és címbeküldést, pont velem, aztán az apró ajándékok, az a rengeteg Kaugummi meg Juicy Fruit, Maoam, színészkép, szalvéta és lehúzós, amit a fiúk és a lányok küldtek, kiengesztelt. A századik levél elolvasása már kínos volt, mert pontosan tudtam, hogy nem fogom megválaszolni az összest. Tizenötöt választottam ki. Ők voltak a szerencsések, akiknek válaszoltam.

A többiek? Abban az időben az egyetlen napilap a Vörös Zászló volt. Miután mindannyian elolvastuk az újságot, nagyszülő, szülő és unoka, na meg valamennyi szomszéd is, egy kupacba gyűjtöttük azokat, mert ez volt a csomagolópapírunk. Hogy fogtak azok a betűk, mindig fekete lett tőlük a kezünk.

Szóval, költözésnél, rokonok látogatásánál vagy a hétvégi flekkensütésnél, de télen a cserépkályha begyújtásánál milyen jó volt az újság gyújtósnak. Egy napsütéses őszi napon, flekkensütésre készültünk. Valószínűleg vizes volt a fa, mert sehogy sem akart a tűz meggyulladni. Füstölt a rács alá pakolt fa, elégett az újság is gyorsan, de csak nem lobbant lángra.

Nagyapám azt mondja kaján vigyorral, hogy jó lenne, ha a liszteszsákból az a sok magyar fiú és lány besegítene a „kicsike (mici)” sütésébe, mert a héten menne lisztért a malomba. Felmentem a létrán a padlásra, és egyenként leadogattam a zsákokat. Égtek a levelek, megsirattam bizony őket. Három színben játszott a láng, piros-sárga-kékben. Szállt a pernye a nyílt tűzről. Ők voltak a balra húztam, nem passzoltunk.