Mikor először láttam egy vágóasztalt, majdnem a kalapom dobtam rá. Egyik vidám barátnőm mutatott egyet, Patricia, évfolyamtársam volt az Angewandtén a fényképész-osztályban, Vörös Sárkánynak hívták, lobogó vörös dugóhúzótincsei miatt, Nivea-krémmel próbálta kisimítani, megzabolázni őket. A vágógép kitűnően illett lakásához, az ötvenes évekből származó lakberendezési tárgyakhoz, a wurlitzerhez meg a pasztell műanyagvázákhoz. Pofonegyszerű minden, mondta a Vörös Sárkány, élvezet! Alig bírtam nézni, ahogy egy durva pengével belenyírt a filmszalagba, ferdén, mert a képeket ferdén vágják ki, a hangot viszont egyenesen, ahogy megbabonázva a képernyőre bámult, ahol a csapó összecsattant, közben meg fülelt a hangmintára, klakk, ez összetartozik, ez passzol. Aztán megint egy nyisszantás ferdén a pengével, jó, ez csak egy másolat, rengeteg másolattal dolgozik az ember, van egy szakajtó, az eredeti azonban szent, az a trezorban van. A Vörös Sárkány eredeti kávéstálkákat capcarázott össze eredeti itáliai bárokból, ahol eredeti Illy-kávét szolgált fel, aztán felsorakoztak az eredeti cukor- és eredeti szalvétatartók, a falon eredeti palatábla függött ’96 egyik napjának eredeti napimenüjével: Oggi, Piccata Milanese. El tudom képzelni, hogyan fésülte át a Vörös Sárkány a római, firenzei, milánói bárokat, hogyan babonázta meg tökéletes és fiatalos, feminin, mégis ártatlan bájával a hájaska, fehér köpenyes bártulajdonosokat, s miként vette rá őket, hogy adják oda neki tarka és talmi berendezési tárgyaikat. Milyen hízelgő lehet akár egy bártulajdonosnak, ha hirtelen rádöbben: roppant értékes és kívánatos tárgyakkal rendelkezik, szinte műalkotásokkal, amelyek egy fiatal Vörös Sárkánynak megszépíthetik a kéglijét, a kuckóját.

És a wurlitzer! A salzburgi Rupertinumnak eladott első fényképeken vette, az első keresetéből. Elfride Jelinek, mondtam, állítólag egy Chanel-kosztümöt vett első irodalmi díjából. Igen, ez stílus, gondoltam, így vásárolnak a női klasszisok, pazar dolgok egy költői albumba, isteni, ez dögös. Én meg – rágódtam –, mit vettem én? Én első fényképeim hozadékán, egy galériában adtam el őket, egy hajkefét vettem, igen, igen, feltámasztottam a kontómat a mínuszból ésatöbbi, egy hajkefét vettem, igazi szarvasagancs, vaddisznósertékkel, méregdrágán, őrület, az én fekete snidlingseprű hajamnak, a szarvasagancsot évente egyszer megfentem, a sertét kicseréltem, de hát az ilyen őrült dolgokra szüksége van annak, akinek nincs pénze rendes élelemre. Aztán meg, ezek a tárgyak, a hajkefék, kávéstálkák, vágógépek, ezek szépen életben tartották az embert, ha beszakadt a talaj a lába alatt, ugyebár, akkor még mindig mondhatta: oké, most a bal meg a jobb orrcimpámig csücsülök a szarban, de mégis, a francba is: ott lóg az a Chanel-kosztüm. És ezzel a Chanel-kosztümmel olyasmi vagyok, mint Jackie Onassis, aki esetleg maga is a bal meg a jobb szemöldökéig a szarban csücsült, de mégis, a francba is, a kisfia tisztelgett az agyonlőtt papa temetésén, s az nem volt semmi.

Na, mindenesetre alig tudtam nézni, ahogy a Vörös Sárkány ronda Tixóval összeragasztgatta a lenyiszált filmszalagokat. Tudtam, mindaz után, amit láttam – és ez magába foglalta apámat is, aki papírvágó ollóval rövidítette meg az ő szuper-8-as szalagjait –, soha nem fogok filmet csinálni, nem fogok elvenni valamit az időtől, nem fogom megerőszakolni az összefüggéseket, soha nem fogom az időt huszonnégy (vagy több vagy kevesebb) képre másodpercenként széttrancsírozni, levágni egy jelenetet, megszakítani egy hangot, olyasmire irányítani a kamerát, ami felér egy bejelentéssel, nem fogok egy jelenetet a szavak értelmezésével meghatározni, miközben az a szavak más magyarázatával másképpen is értelmezhető volna, nem fogok manipulálni, egyszóval, ferdén vagy egyenesen szétvágni a valóságot, ami amúgy is csak egy lehetőség volt egyetlen nézőszögből. Mindenesetre kiderült, hogy a Vörös Sárkány csak a nosztalgia foglya volt, hogy én mindezt meg tudtam csinálni a computeren anélkül, hogy valaha is szemem elé kerülne egy szétvágott filmrészlet, hogy a sűrítés és a pontosítás mégiscsak megérte, megfordítottam tehát a szemszöget, és azt mondtam: Sarastro árnyékban áll, az Éj királynője fényben.
Alig értem haza az alig megszületett Xaverral, a Vörös Sárkány már ott állt a küszöbömön. Patricia!, mondtam. Lilly!, mondta ő. Eszembe jutott, hogy három éve nem fentem meg a csontfésűmet. Patricia egy tehén formájú vörös csörgőt rázott Xaver orra előtt. Nekem egy plüss-oroszlánt nyújtott át, eredeti merchandising áru a Lion King című filmből, nem, nem Xavernak, hanem nekem.

Patricia a szomszéd utcában kihalászott pár szép darabot a gyerekadománynak szánt gyűjtőkukából, egy inget Pooh-a-medve-motívumokkal, egy fürdőnadrágot, egy síanorákot. Vadonatúj, szinte új. Jótékony emberek dobták a régi-ruhás kukába. Aztán előkotort egy blúzt is, nekem szánta, neki nincs rá szüksége, önmagán nem tetszik neki, de nekem, mondta, igazán jól áll. Patriciának új barátja volt, őt feltétlen fel kell hívnia, mondta. Hogy a telefonomat… Én rámeredtem a kis görgőkocsira, abban aludt Xaver. Noha egy vörös tehenet ráztak az arca fölött, reméltem, nem ébred fel, miközben a Vörös Sárkány balra és jobbra dobigálta vörös tincseit, s úgy nevetett a kagylóba, mintha az egy nagy vörös, nyitott száj volna. Arra gondoltam, tél van, még fogalmam sincs, hogyan fogok manőverezni a hóban a gyerekkocsival, hogyan fogom győzni a lépcsőket, mert hirtelen lépcsőkkel telt meg az egész város. Arra gondoltam, hálistennek nem ülök tolószékben, mert akkor elátkoztam volna magam vagy egész Bécset a lépcsői miatt. Nyilván az árvízveszély miatt építették ezt a rengeteg lépcsőt, és az árvízveszély miatt szorították csatornákba az összes kis patakot. Bécs városa csatorna-város volt csúszó-mászóknak, a köztes rések csótányainak, akik kisírták a szépet és nemeset a Haas-házból, s aztán hazamentek, hogy orvosolják levélbomba-fekete ujjaikat.

Így tévelyegni és tévelyegni a világtörténelem barlangrendszereiben. Hajlott háttal, nyirkosan, lábbal az iszapban, bányalámpával a kézben. Bécs csatornarendszere valóságos világtörténelmi tárnavilág volt, legalábbis mióta itt forgatták „A harmadik ember”-t, azóta mi itt örökké kerestük a láthatatlan, arctalan harmadik embert. És Bécs az a hely volt, ahol összefutnak a föld alatti szálak, a Balkán és a Baltikum szálai, a Közel- és Távol-Kelet szálai, felőlünk nézve, továbbá a „North by Northwest” szálai is. A bécsi csatornarendszer mindamellett nem volt semmi különös, nem lehet összehasonlítani az isztanbulival vagy az antwerpenivel, de mi tudtuk: valahol alattunk tartózkodik a világtörténelem, egyik éjszaka egyetlen robajjal felszínre tör, amit aztán a rendőrség, a sajtó és a szövetségi kancellár rögtön másnap közös erővel eltussolnak. De mi tudunk róla. És a Práterben még mindig forgott az óriáskerék, amit egyszer s mindenkorra csalódásnak könyvelhetünk el, még akkor is, ha számos tv-forgatókönyvíró megerőszakolásos jeleneteket telepít a gondolákba – egészen lomha, unalmas gondolák voltak azok, bűzlöttek a sütő- és motorolajtól. Ifjú törökök gyakorolták a kickboxot, ők kínálták az anyagot a szomorú-ifjúság-a-nagyvárosban-szerű filmekhez, az egész bécsi alvilág áhítozta a megfilmesítést, mert ő szolgáltatta a mintát a bécsi-alvilág-filmekhez. Olykor revolverlövésben meghalt egy-egy újságíró, de aztán kiderült, nem a Calafatti-maffia gyilkolta meg, hanem ő ölte meg saját magát, hogy feleségében erősítse az elszántságot a pusztításra.

A szövetségi kancellár és az alkancellárnő, a szövetségi elnök és neje egy igazi nemzetközi terroristára vágytak, igazi világtörténelmi veszélyre. És csakugyan, nem éppen Braunauban, ebben a kis Duna menti városban vette egykor kezdetét fél Európa szétrombolása? Gyönyörűen kitupíroztuk Schönbrunnt, amíg a „Schönbrunni élmény” forgatási munkálatai tartottak. Aztán vége szakadt az egésznek. A kacsák elsüllyedtek a kútban, építési állványok nőttek ki a kavicságyból, a gloriette pincére azt akarta, hogy végre ismerjék el költőnek, és beleköpött a kávéba. A „Római rom”-ot évekig restaurálták. A Sissi-rózsákat télire zsákvászonba bujtatták, mint valami hadtörténeti koldusokat: temetői hadrend, arctalan katonák, libasorban. Bécsben mindig valami nagy bécsi szerencsét várt az ember, ha kupacokban zörrentek, forrtak a sárga gesztenyelevelek, és templomharangokból hussant ki a dél. De soha nem mosolygott senki, csak a Mars-emberek, a turisták.

A Vörös Sárkány, az ég ajándéka, úgy szállt le, mintha a kínai Újévet ünnepelné. Megannyi terv, egy új barát, rengeteg probléma, projekt, csillogott a szeme, híres emberekkel beszélt, Patricia nemsokára a Berlinaléra utazik, a Diagonaléra meg a Viennaléra, egy szó, mint száz, éppen most volt mindenféle szabadideje, bizonyára szükségem volna egy babyszitterre. Töprengtem, mióta nem láttam a Vörös Sárkányt, talán két éve? Aztán megszületett Xaver, a sors irányított, a pletykák kerengtek, teremtettem magamnak munkahelyet, s máris csengetett valaki az ajtóm előtt, aki tudta, mennyi egy meg egy, újévi csodának gondolta magát, beharangozta a farsangot, és úgy süvített be hozzám, mint egy vörös léggömb. Na jó, mondtam, a pontosság feltétel, és a csecsemőt tilos magasabb bútorokon fekve hagyni. A dohányzás is tilos. Tévézni csak akkor szabad, ha a gyerek már elaludt, a tej hőmérsékletét pedig a csukló belső oldalán kell ellenőrizni. Patricia úgy vélte, hát elég szép kis nyárspolgár lett belőlem, mire bizalmam megrendült, bár nem akartam rögtön kirúgni az újévi csodát. Énekelt is, nemrég vett fel egy új CD-t. De az olyan emberek, mint én, nyilván gazdagok és vérnyárspolgárok, fogalmuk sincsen, hogyan vergődik sikerre pénzügyi szempontok nélkül, a föld alatt mintegy, eredeti csavargó módjára egy művészlélek. Aztán amint Xaver ismét kinyitotta a szemét, Patricia magához szorította, és azt súgta a fülébe: Ez most egy egészen különös pillanat, ez csak kettőnké, teljesen hidegen hagy most az az egész kinti világ.

Kedvem lett volna azonnal visszaküldeni őt abba az egész kinti világba, de visszafogtam magam, a nyilván jó szándékkal rázogatott tehéncsörgő miatt. Megmutattam neki, mi az a pelenkázás. El volt ragadtatva. Xaver nagy ívben a blúzára pisilt, ő meg veregette a popsiját. A rácsos ágy ellen komoly kifogásai voltak, egy gyereket már mégsem lehet kalitkába zárni, az ő jelenlétében Xaver csak a díványon vagy az asztalon… Megismételtem a magas bútorokra vonatkozó utasításomat. Ecseteltem a ki- és lepottyanás veszélyeit, megpróbáltam a „rács” szót pozitív jelentéssel felruházni, megemlítettem azt a szót: „koponya-alapi törés”. Patricia grimaszt vágott, és azt mondta: Hát ide jutottunk. Régen együtt jártunk egyetemre, most meg parancsokat osztogatsz nekem.

Másnap este bemutatóm volt, és – akarva-akaratlanul – igénybe vettem az ég ajándékát. Ahogy hazaértem, Patricia azzal fogadott: még soha életében nem voltak ilyen agressziói, soha nem ért meg ilyen hálátlanságot, nem gürcölt ennyire a semmiért, valóban a semmiért. Odaszaladtam a rácsos ágyhoz, s megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy abban Xaver – szemlátomást sértetlenül – alszik. Elkeseredésében, folytatta Patricia, még új barátját is felhívta, annak is volt gyereke, rengeteg gondja akadt ezzel a gyerekkel, pontosabban a mamájával, és hosszan telefonált az újdonsült baráttal, a tanácsát kérte, mit tegyen ezzel az ordító gyerekkel, az új barát azonban azzal a felvilágosítással szolgált, hogy ezt ő maga se tudja. Aztán még egy szúnyog is felbukkant a láthatáron, a tél derekán, kárhozatos előjel, egyetlen normális lakásban sincsen szúnyog télen, és akkor ez a szúnyog egyenesen berepült Xaver bal orrlyukába. Ő meg, Patricia, teljesen tanácstalanul ült Xaver bal orrcimpája előtt, és várta, hogy kijöjjön a szúnyog, de az nem és nem jött. Aztán apám telefonált véletlenül, aki mégiscsak a kis Xaver nagypapája, és tudnia kellene, mi hiányzik a kicsinek, hosszan beszéltek és tanácskoztak a telefonban, esetleg nem éhes-e még a kis Xaver, apám azonban azon a véleményen volt, hogy ilyen időpontban egyetlen normális embert sem gyötörhet az éhség, amit ő, Patricia rögtön be is látott… Figyelmeztettem aztán, hogy egész este engem is felhívhatott volna a kézitelefonomon, hogy a mellemen hordtam a rezgésre állított szerkezetet, és vártam, hátha segíthetek vagy válaszolhatok valamilyen szükséghelyzetben… Jaja, mondta Patricia, akkor azt vetetted volna a szememre, hogy zaklatlak fontos hivatásod gyakorlása közben, hogy önállótlan vagyok és alkalmatlan.

Különös szeretőm visszatért az Északi-tenger partjáról, ahol – mint sejtettem – feleségét, sőt családját látogatta meg, rám azonban nem maradt ideje. Én csöndben visszahúzódtam, nem szándékoztam szorongatni őt, mégiscsak végigcsinálta az egész terhességet, amelynek okozásában nem volt részes, látott még normális állapotban, aztán csak híztam, híztam, elváltoztam, egyre kevesebb kérdést válaszolt meg, és egyre hosszabb távolléteket iktatott programjába. Egyszer, már a nyolcadik hónapban voltam, úgy csókolt meg, hogy elájultam, húsz kilóval megsúlyosodott testemmel csakugyan lecsúsztam a díványról, rángatóztam a földön, ahogy később elmesélte, egészen megijedt. Még éppen idejében felébredtem, mielőtt kihívta volna a mentőket, igyekeztem megnyugtatni, újra megcsókolt, csak azért, hogy lássa, túléltem-e a csókját, aztán sarkon fordult, és a következő hetekben gyakran elérhetetlen volt. Megegyeztünk: Én nem mondtam neki semmit a gyermekem apjáról, és ő sem mondott nekem semmit.

BÁTHORI CSABA fordítása