EsszéLátó – 2010.május

Van, aki azt állítja, nem tud táncolni.1 Van, aki ellenben – imád, produkál és természetesen szereti, ha nézik, amit tud. Meg is találja közönségét, minthogy más pedig éppen nézni – és nem művelni – szokta a táncot. Eljár táncszínházba vagy táncelőadásokra, s ha olyan helyen fordul meg, ahol társas táncot űznek kö­rülötte, irigyen sóvárog, s egyre frusztráltabb attól, hogy ez a készség belőle hiányzik. Kerüli az alkalmakat, amikor őt is „felkérhetik”. Ha aktívan kell részt vennie ebben a programban, feszeng.2
A tánc elterjedtebb formáiban köz- és világérzékelésünk kifejezése nyilvánosan, kommunikáció, kapcsolatfenntartás, bevonzás. Egy ismert, kissé közhelyes, ám hatásos meghatározása szerint, mármint hogy az egyetlen nyilvánosan űzhető szexuális cselekmény, alapvetően feltételezi is a másikat. Tarr Béla Kárhozat című filmjének táncjelenete mindent elmond erről. Cserhalmi György szenvedélyes, a vonzással szembeszegülni nem tudóan ölelő, simogató, szorító mozdulatai a zene édes-tragikus dallamára, lüktető, kísértő ritmusára azt közlik leplezetlenül, milyen ellenállhatatlan tud lenni az az erő, amivel, amitől, aminek segítségével, aminek nyomán az ember a tánc által a másikkal, a világgal és önmaga késztetéseivel érint­kezik.
Lehetőség nyílik általa a másikkal és a világgal való együttlobogásra. Nem feltétlenül önti el az embereket a tánc édes hevülete, lehet decensen vagy kényszeredetten topogni is közben, ahogy a többi pár teszi a filmen. Ők nem repülnek, amikor táncolnak, ez a tánc nem ragadja el őket, nem gyúlnak fel tőle, az adott tánc nem őket kell, hogy felizzítsa. Sőt: viccesen toporognak és ugrándoznak, amíg csak tart. Mások szépen lebegnek, harmonikusan, tetszetősen. Az egymásra találó párok pedig… a tánc lendülete által valamit megtudnak a másikról, ami nekik szólhat, s megkapnak valamit személytelenül-személyesen. Víg Mihály (az egész filmet meghatározó) zenéje sokféleképpen hat: lehet az általa teremtett közeg a játéké, a mókáé, a sporté, a szórakozásé, a tánc afelé is vihet – s lehet az érzelmi megnyílás csatornája.
Hogy a profi tánctudásnak mi a hatása a táncot megélőre, arról nem tudok nyilatkozni, amint arról sem, hogy az érzékkel űzött kötött táncok tudása miként befolyásolja a táncolót. Azokról inkább, akik egyszer csak hagyták, hogy beléjük, közéjük folyjon a tánc fluiduma, kötőanyaga. 
Akik átengedték az irányítást a táncnak, bizalmat adva ezzel a harmónia lehetségességének.
Az ilyen, azaz szabad, spontán táncban a másik lény iránti derűs érdeklődés fejeződik ki. Hogy nincs áthatolhatatlan fal ember és ember közt. Annak az öröme, hogy szavak nélkül is lehet beszélgetni. Hogy csak-csak sikerül együtt mozogni valamiként, elkapni egymás ritmusát. A zene segít, ha hagyjuk.
A belső tánc, a transztánc, táncmeditáció nem rendelkezik ezekkel a partnereknek szóló ismérvekkel, és mégsem antitánc. Itt is kommunikálunk, de a másik most a táncoló önmaga.
Azt a figyelmet, amit eddig ő-rá, a hozzá való alkalmazkodásra és saját láthatóságunkra fordítottunk, visszaforgatjuk magunkra.
Nem lépünk kapcsolatba egymással, és nem is kívánunk esztétikusan megnyilvánulni. Sőt, táncolni sem tudunk. Ezért vicces, ha valaki csak nézni akar bennünket. Ez nemigen néznivaló. Ezek a spontán, mélyről jövő mozdulataink a zenének és önmagunknak felelnek. Az érdeklődők (mert híre megy az efféle különös táncos összejöveteleknek) kérdezni szokták, nem veszünk-e át egymástól mozdulatokat. Jó-jó, magunktól, magunkban, magunknak táncolunk, ismétlik hitetlenkedve, amit tőlünk hallottak, de mégiscsak egy helyen... Igen, önkéntelenül megtörténhet. Hathatunk egymásra némileg vizuálisan és energetikailag. A jobbára csukott szemmel, félsötétben áttáncolt órák alatt néha-néha kinyitjuk a szemünket, főleg, ha nekiiramodunk.
Egyedül magunknak táncolunk, magunkkal vagyunk elfoglalva, de egymás mellett mozgunk, s meghatározó bizonyos mértékben a közös tér, a mindannyiunknak szóló zene. Ezáltal azonos a külső ív. A külső történet pántként fogja az ott lévőket – egyenként, egyénenként, de védelmezően borul ránk.
Mintha tényleg más, a lehető legfelszabadultabb állapotban töltené a táncmeditáló ezt az időt a védett közös szobában, együtt másokkal, de önmagával foglalkozva, egységes, zárt külső – és végtelen belső – térben gyertyák, mécsesek közt. A meleg, biztonságos terem padlószőnyegén táncolva, vitatkozva, megbékülve saját lényével, lényegével. A lehető leginkább önmagaként, de nem magányosan.
A hitetlenkedő reakciók ellenében is úgy gondolják művelői: eleve ez lenne – s szerintük ez is – minden tánc lényege. A felszabadult önkifejezés, a zenével való együttlét, annak ritmusára, dallamára, szellemére, sugallataira történő mozgás, hullámzás, lüktetés. Néha tombolás, máskor kívülről alig megnyilvánuló mikromozdulatok.
A zene szövege is elindít féltudatos asszociációkat, dallama, ritmusa, hangulata ugyancsak.
Ezeket az impulzusokat fogadjuk be s engedjük át magunkon, s fejezzük ki vi­szonyunkat hozzájuk, polemizálunk, dialogizálunk velük polifonikusan.

Ez testima

a legkülönbözőbb zenékre, a táncmester által valamilyen tematika szerint arra az alkalomra előkészítve, máskor a zenegépre bízva a rendet. A legteljesebb kikapcsolódást idézi elő. A zene orientál, hangol, felszakadnak élmények a nyomában, asszociációk, traumák tolulnak fel, s ki lehet venni, mintegy kihúzni, valóban mate­rializálni azokat, ha láthatatlanok is, valamilyen adekvát mozdulattal. Van esély semlegesíteni, spiritualizálni, megsemmisíteni őket – megharcolni velük, leküzdeni őket, megbékélni velük, elhelyezni őket. Ami történik, az szakrális kóddal mágia, humántechnológiailag: terápia. Misztikusan: meg lehet küzdeni démonainkkal, meg­érezni angyalainkat, hívni szeretteinket.
Köznapian: megoldódnak a problémák, megszületnek a megoldások az éppen gyötrő kérdésekre. Mert (valamelyest) kikapcsol a tudatos én, amihez a pörgő-forgó mozgás alapvetően hozzájárul, és másfelől érkeznek a jó válaszok. Helyreáll a fontossági sorrend, az egyén visszaágyazódik közegébe, átérzi szociális és spirituális hálózatát, s tudatosodik, mire támaszkodhat a világban, világában. Megsejti, szűkebb és tágabb környezetében és azon túl, ki és mi segíti, támogatja. Kezdi realitásként megérezni, mi van eleve körülötte, mi adott, miben él, milyen talajon mo­zog. Mivel függ össze. Kik szeretik. Ők, az ő lényük, szellemiségük bejelentkezik, valahogy érezhető, kitapintható a jelenlétük ebben a féltudatos állapotban. Az ilyen alkalmak után tisztább a valóságlátás, kialakul egy időre a tisztánlátás. Helyükre kerülnek a dolgok. Stabilizálódik a személy.
Tudatosabbá válunk a tudat átmeneti elengedése után. Érettebb tudati állapot köszönt ránk, az átmeneti egyensúly áldásaként. Amire a racionális értelmünk nem érzékeny, azt ez a testtudatosság, ez a táncbeli gondolkodás befogja, előhívja. Hogy ki is vagy, miként áll össze, mit tartalmaz a világod, s megtapasztalhatod: nem is veszítetted el a talajt a lábad alól.
Nincs alapvető különbség a társas és a belső tánc között. A kommunikáció ma­gunkkal, énünk részei közt is folyhat, s a befelé tekintő mozdulat, a saját tartalmainkra összpontosító, magunkba fordított figyelem egy változata a világgal való testszövegnek. Igaz, nem tartunk igényt arra, hogy ebből a mozgássorból kifelé, a külvilágban csapódjon le bármiféle eredmény, mert ez önkommunikáció. Az adó és a vevő fél látszólag (kintről tekintve) azonos. Kint tartózkodó befogadó számára nincs üzenetünk. Hallgató, olvasó, néző részére nem rendelkezünk jelentéssel. Ebben különbözik a belső tánc azoktól a rá asszociáló létezésmódoktól, amilyen például az erotika – tágan vett párhuzamként –, valamint az esszé és a szabad előadás. Az utóbbiak mint műfaji kiindulású, de annál szélesebb értelmű, kiterjeszthetőségű megnyilvánulásmódok.3
Az első világot átsugárzó, kommunikációra hívó bizalmi jellegéről már ejtettünk szót, s anélkül is jól tudott, kedvelt metaforája a jelzett tartalmaknak. A má­sik kettő ugyancsak befogadóra: olvasóra, hallgatóra irányul. Ám egyben, egyidejűleg dialógus – magunkkal. Belső beszéd, gondolatok továbbszövése, egymás általi gerjesztése, amikor önmagunkat akarjuk meggyőzni valamiről, ami foglalkoztat, s kezdetben még nem vagyunk egy véleményen, ám a tárgyalás előrehaladtával köze­ledünk, egyeztetjük álláspontjainkat. Azt a folyamatot közvetítjük kifelé, amit belül folytatunk, azt az érvelő-asszociatív munkát tesszük hozzáférhetővé, amit először a magunk számára végzünk el. Eztán – a szabad előadásban szinte szimultán időben – részesülhetnek belőle a ránk figyelők.
Írva, elmondva, eltáncolva. Az utóbbi a társas, látható formájában jelenti a kifelé történő kommunikációt. Így metaforája például a kapcsolatok rendbetételének,4 amely szerint meg kell próbálni kizökkenni a rossz táncból, megváltoztatva a lépésritmust, -irányt és -formát, de még a közös táncban maradva, a váratlan fordulatra reagálni kell, a rossz lépés ellen ellenlépést lehet tenni önmeghatározó, megerősítő módon, de a kapcsolaton belül stb. 
Táncról üzentem azoknak, akik nem tudnak táncolni – azoktól, akik szintén nem, de szeretnek, mert megtapasztalták a felszabadulás élményét, az önkifejezésnek ezt a módját, rájöttek arra ösztönösen, hogy lehet felelni a zenére maguktól is. (Mint a nem tudós versfordító – átveszi a lüktetést, hangzást, nem ismerve a ritmikai, prozódiai képlet nevét.) Megengedték maguknak, hogy létezzenek ebben a valamiképpen közösségi, mégis befelé zajló kommunikációban. Kikí­sér­letezik, hogy esik jól nekik a világgal együtt hullámzani. Bizalomból, amit ezzel építenek, ily módon is teremtenek. A bennünk élő másikkal való mozgásos érintkezés feltétele a mellettünk élő másikra hangolódásnak, a részesülésnek a harmóniájából.5
Ahogy Tarr Béla filmbéli versében ez megjelenik – szinergikusan, szinesztézikusan, az összművészet eszköztárával és erejével. Látjuk, halljuk, borzongjuk, vágyjuk általa a kozmikus hívást:

Milyen szép is egy ilyen színes forgatag, jó mulatság.
Tánc: kéz és a láb, a derék és a váll mind összehangolt egész.
Minden szó nélkül megszólalnak
Mozdulatok.
Pillantás: túlemeli a táncost a földi gondokon.

Higgyen nekem, nincs is más,
Mint az egymásra találás,
Valami szívet melengető
Muzsika dallamára.
Két kéz összekulcsolódik,
Hogy az egyik pár láb megérzi,
Hova lép a másik.
Utána megy, bárhova is vezet ez a mozdulat.
Utánamegy, mert azt hiszi,
Innen már röpülés lesz minden lejtésből és minden fordulatból.
S ki tudja, talán
Tényleg röpülés ez már.

JEGYZETEK

1 Elég sokan hangoztatják ezt – akik kimaradtak a tánciskolából, be sem íratták őket, vagy a kötött tánc nem ment nekik sehogy sem.
2 Néhány évtizede még felkérték a férfiak a nőket, így a fiúk a lányokat is ilyen-olyan szórakozóhelyeken, úgy vitték táncba, ma már nincs erre szükség, csoportosan állnak fel a fiatalok, akár csak lányok is ott, ahol lehet táncolni.
3 Igaz, a sor folytatható: az ihletett előadó-művészet mind ilyen, az ének, a vers- és prózamondás… Sőt, bármiféle átszellemült tevékenység, munka az, ha van kifelé irányuló aspektusa.
4 Harret Lerner: Társas tánc (Nőknek, akik nem félnek változtatni kapcsolataikon. Park, 2008, ford. Siklós Márta)
5 Maradtak titkok természetesen: mit jelent, ha az összetartozók nem szeretnek, nem tudnak egymással táncolni. És mit, ha az össze nem tartozók azonnal illeszkednek a táncban.