„Mindenki önológus."

Dagmar Ehrlich: Das Wein-ABC. Weinlexikon: 400 glasklare
Antworten auf die wichtigsten Fragen. Gräfe und Unzer,
München, 2002 (ötödik kiadás)

Most, amikor előveszem Dagmar Ehrlich könyvecskéjét, hogy írjak róla, megüti orromat a berlini fiókom illata. Ott állt ez a vékony, műanyag borítójú könyvecske, és több mint két év után még mindig őrzi a lakás illatát. Ahogy az illatmolekulák a lapok közé ragadtak, ahogy egy-egy könyv képes a múltat matériaként is megőrizni (hajszál, kenyérmorzsa, könyvjelzőnek betett papírfecni, szúnyogtetem stb. alakjában), abban igencsak párhuzamba állítható a borral, hiszen a bor is átment valamit az eliramló időből, benne is megszólal egy metanyelvi beszéd, amely valami szavakon túlit (vagy előttit) is el tud mondani. És ahogy az igazán jó szövegek, az igazán jó borok is gyakran szembesülnek szigorú visszautasítással, értetlenkedéssel, rágalommal, mellőzéssel, a kanális rémével…

Semmitmondó „szürke barátok" könnyebben feljutnak a boltok polcaira, mint az élethalál borzongató nászába keveredett zseniális cuvée-k. Ahogy a szövegre is áll, hogy „a jó nem attól jó, hogy jobb, mint a többi, hanem hogy valami egészen más", a jó borokat is nehéz kartotékolt polcokra betagolni. A „polcászat" nagymesterei kivételes pillanatok vadászai, mert igen, vannak pillanatok, amikor végre és kiszámíthatatlanul alkalmassá válnak a bölcs jövőbelátásra, azaz abból a jövőből tudnak visszanézni, ahonnan ismerős az ismeretlen. Amikor jó szöveget olvasunk, belénk költözik valamiféle nyugtalanság, a nyugtalanságból félelem, szorongás vagy boldogság lesz, mindenképpen megszáll bennünket a másság átélésének mámora, ám akárcsak a bor esetében, nem ez a mámor a lényeg. Ahány bor, annyiféle mámoros gondolat.

Mennyi jelentéktelen szöveget olvas el az olvasó élete során! A szerkesztő pedig a borkóstolóhoz hasonlít, vegyük most csak azt, hogy a borkóstoló sem tud már úgy borozni, ahogy akkor borozott, amikor még nem volt borkóstoló; a szerkesztő sem tud ártatlan szárnyrakeléssel a kéziratért lelkesedni, azaz olykor tudhat, és talán épp a bor segítségével. Mert a bor visszaadja a múltját, megépíti köré a szabadság Faraday-ketrecét, de a lényeg persze megint a metafizikán múlik. Mondhatni intertextualitást efelől, miliőt afelől. A metafizika is múlik valamin. Csak egyetlen apróságot kiemelve: a divatosság borászatban és irodalomban is ugyanarra vezethet… Ha például az egyik „termék" külföldön futni kezd, attól hazai polcokon is keresni kezdik, mintha nem várakozott volna már évek óta ott.
Bort kortyolgatva önmagunkhoz is közelebb jutunk, meg szemben ülő társunkhoz is. Ahogy a „Tedd a kezed homlokomra…" kezdetű vers szavalása is hatással járhat, úgy egy pohár spanyol Vega Sicilia is segíthet a küszöbökön átjutni (olykor átbukni). Ha verset nem tudunk, a borcímke segíthet, különösen az olasz boroké, „Denominazione di Origine Controllata Garantita", kell-e ennél fülbemászóbb verssor.

Ennek a kis, műanyagfedeles borkönyvnek az első kérdése is alapvető irodalmi kérdés: hogyan lehet megkülönböztetni a jót a rossztól? A válasz pedig a teljesség igényéről szól: az íz dönt, szögezi le, miközben persze kitér arra, hogy az íz mi módon és mitől válik ízlelhetővé. Az ízlelés nem csak az ajkak között, a szájüregben, nem csak ott zajlik, vegyen benne részt minden érzék, és fontos, mit eszünk előtte, hol vagyunk, kinek a társaságában, milyen emlékekkel vesszük kezünkbe a poharat, sőt, poharunknak milyen alakja van, mert tegyünk egy egyszerű kísérletet, és kortyoljunk ugyanabból a borból, egyszer mustárospohárból, rögtön utána meg öblös borospohárból. (Nem véletlen, hogy Németországban a Pinot griggio a legkeresettebb borfajta, ugyanis a többmillió német turista nyaranta leginkább ezt issza Itáliában, ezért aztán „vakációs" bornak is mondják, amelyet édes emlékek apró kortyaival szopogatnak telente…)

Különös élvezet, ha a könyv elején kiemelt legfontosabb 25 kérdést irodalmi párhuzamban tesszük fel: Mi a pancsolt bor? (A cuvée is az!, persze ott vannak az elrettentő, glykollal „erősített" pancsolmányok is.) Vannak-e epigonborok? (Egy fehér bordeaux-i epigonnak nevezhető-e? Vagy mondjuk egy új-zélandi Sauvignon blanc a rajnai Sb-hoz képest?) Lehet-e jó bort kevés munkával előállítani? Lehet-e jó borra akadni névtelen pincészetekben?
Akárcsak a Heidelbergi Káté, amely az evangélikus relígió alapja, ez a kis könyv bortudásunk alapja lehet. 128 oldal, nem több, mégis! (Hiszen egy tízezer oldalas eleve nem lehet alap, eleve sokkal magasabbra tör.) A könyvecske egyébként a jeles bortermelők között nem emlegeti a heidelbergieket. A város nevéből gyanítható, Heidelbergben, akárcsak a homoródvölgyi Szármányon, „szármányos", puszta a talaj, apró, göcsörtös borókán és erdeifenyőn kívül semmi nem nő rajta, még áfonyabogyó sem, bár lehet, hogy a heidelbergiek a maguk pusztaságába átplántáltak néhány tövet, sőt, néhány termékeny dűlőt a Rajna völgyi Weinstrasse mentéről.

Még néhány érdekesség: sokára derült ki számomra, hogy a könyvecske szerzője nem férfi, hanem nő, azaz nem „Önolog", hanem „Önoligin", bár a Google-ban fényképére rákattintva, látható, osztrákos, azaz kissé férfias nő, rövid kefefrizurával, öklömnyi hófehér klipszekkel, de hát a német nőiesség sajátos, bonyolult fogalom, bár mifelénk sem ismeretlen. Mindenesetre egy férfi egészen másképp válaszolna arra a kérdésre, talán fel se tenné, hogy „a borszakértőknek mindig igazuk van-e?" „Feltétlenül érdemes elolvasni, amit egy borszakértő a bor bukéjáról, ízéről, szerkezetéről és erejéről leír, de ne feledkezzenek meg a saját érzékeikről, támaszkodjanak rájuk, hiszen a bor esztétikája a lélekkel és az érzésekkel szorosabban összefügg, mint a tiszta elmélettel."

„Káros-e a borfogyasztás?" „Ha naponta negyed liter bort iszunk, akkor nem. Sokkal több a borissza vénember, mint a bort ellenző öreg orvos, tartja a régi német mondás."

„Miért van rózsabokor a szőlősökben?" „Mert a rózsa, érzékeny lévén a gombákra, vészjelzőként szolgál." 

Még az is megtalálható, hogy mi a neve a különböző nagyságú boros- és pezsgőspalackoknak, merthogy nevet kaptak, miképpen a könyvnyomtató tipográfusok is elkeresztelték a különböző pontnagyságú betűket: a magnum 1,5 literes, a legnagyobb boros, a balthazár 12 literes, de a legnagyobb pezsgős, a nabukodonozor, az 15 literes, vagyis 20 normál méretnyi palack tartalma fér belé. Természetesen arra is választ kapunk, mit igyunk töltött káposzta vagy spagetti, sőt, sushi után. (Azt tanácsolja, hogy egy rusztikus töltött káposztára talán mégiscsak sört kell inni, de persze a spagetti bolognai mártással egyértelműen Montepulciano d'Abruzzót kíván.)

Mi a különbség a régi- és az Újvilág borászai között? Az Újvilág borászai összetartanak, megbeszélik egymással a gondokat, Európa borászai egyedül dolgoznak, egyedül szomorkodnak a jégverés láttán, egyedül örülnek a sikereknek.

És hasonló apróságok a szőlőtermesztés fortélyaitól, a fajta kiválasztásától kezdve, a pincék és a hagyományok ízjavító vagy ízrontó hatásán át, a „tőkekénti fürtszám" tudományos beállításáig, a végén pedig kiderül, mennyire nehéz igazán jó bort készíteni, azaz szinte lehetetlen: a borkészítés már-már valami emberfeletti dolog, szeszélyeit, kanyarulatait, eredőit előre nem is lehet ki- és bekalkulálni, többnyire hajszálon múlik minden, vagyis a zsenialitás, a pillanat kegyelme, a transzcendens együttható, amivel a meglévő feltételeket be kell szorozni, ugyanúgy szerepet kap itt, mint a művészetben. Azon is múlik, hogy a bognár  a hordó fáját milyen körülmények között szárítja, azon is, hogy szüretkor milyen időjárás volt, azon is, hogy a szőlőskertben kik jártak… Közvetve még Hamvas Béla kérdéseire is választ találunk itt, példának okáért, hogy miért „gazdagabbak" a balatoni borok a tokajiaknál.
Nem véletlen, hogy egy középkori füvészköny azt állítja, hogy ahogy a szőlő kocsánya kedvező körülmények között képes aranydróttá változni, ugyanúgy képes a szőlőlé gyógyító nedűvé alakulni, és hogy a dolog épp annyira kiismerhetetlen… Eredeti párhuzamunknál maradva, a metamorfózis másik példája, ahogy a művészet a sárból maradandót tud alkotni.

A legképzettebb önológus sem tévedhetetlen, de mi, laikusok (bár e világon mindenki önológus), mi aztán nagyon is átverhetők vagyunk, ezért fontos a borgurukra figyelni. „Ki a legbefolyásosabb önológus?" „Robert Parker junior, a Wine Advocate nevű amerikai borszaklap kritikusa. Ha ő megdicsér egy bort, akkor annak minden palackja elfogy." Persze, a tét számunkra az legyen, hogy egyszer csak tudjunk vitába szállni akár vele is. Az irodalmat is akkor lehet igazán megkedvelni, ha nem csupán a műveket olvassuk. És az irodalom kedvelésének egyik legmegbízhatóbb fokmérője, ha már saját kánonunk van.