[Látó – 2009. május]

Kis helyrajz: ez a Bradbury utca.
A Lem tér határolja balról,
s hol két gondolatjárda ütköz’
– itt a legtöbb stíluskarambol –,
az lesz a színes Calvino köz.

Itt dolgozom.
Ezen az utcán.
Írnok vagyok, de bárcsak tudnám,
az évek során mit összeírtam,
elér-e avatott kezekbe.
Itt dolgozom,
a helyem itt van.

Időnként, ablakomban állva,
megfigyelem, mint változik
naponta a világ, a kinti.
Értékes feljegyzéseim
szárnyas angyalfutár repíti,
nem tudom, hová, de innen el.
Válaszüzenet nem érkezik,
már megszoktam, hogy nem felel
senki sem aggódó szavamra.

El lehet menni végül is,
beszállni az űrkapszulába
– egyenes felvonó a Marsra.

Világos, mint a Föld az égen:
mit látni kint, alakul folyton,
hangulatok, szeszélyek, álmok
formálják nyüzsgő metropolisszá
új hazánkban, a sárga Holdon.

Mintha örökké más utakra
tévednél benne; bárhová lépsz,
mindig egy új arcát mutatja.

Mégis virrasztok, leskelődöm,
így hát senkinek nem hazudnám:
minden rendben, ha leszáll az éj,
odalent a Bradbury utcán.

Uraim, nyugtalan levelem
küldöm a hírnök-angyal által:
valami fojtott némaság
terjed szét a nevezett utcán,
s azonos mindig önmagával.