[2018. MÁJUS]

---

Egy neve is elhagyta falun,
talán a spanyol holt vidéken,
ahonnan harangszó, ha szólt is,
elgördült megkövült igéken,

él szólóban, mint puszta bolygó
kőédenében, Ádám, Éva,
kinek meghalt, talán nem is volt
soha egyetlen ivadéka,

és most életük legvégén,
mikor a száraz könny is éget,
meggyászolják a kőhalmok közt
beléjük halt emberiséget,

a papot, tanítót, az orvost,
a szomszédot, gyerekricsajt,
s öntözik a tököt, mint Jónás,
hátha ítéletre kihajt

csöpp árnyékkal az emlékezés
széthajigált köveire,
mikor az agy sivár utcáin
a csendnek nincs kit követnie,

ha át is rándulnak más világ
dús plázájába vásárolni,
kifordul szájukból az étel,
szemükbe szúr vásári holmi,

járhatnak náluk űrvendégek,
abszurdra vágyók hányni készen,
vagy irigykedők mohó szívvel
részt venni lélekárverésen,

csészét, sáfrányt, kasztanyettát,
csak magányukat tartják vissza,
s még nyelvükön tekergő pár szót